Áldozatom fogadjátok – boszorkányosan jó volt a Florence + The Machine a Szigeten

Florence Welch a Sziget Fesztivál egyik biztos pontja és állandó visszatérője, idei koncertjének azonban egy szomorú magánéleti apropó adott plusz mélységet. Az énekesnő a méhen kívüli terhességét és az azt követő halálközeli élményét öntötte dacos, felemelő dalokba új albumán, az Everybody Screamen, hogy aztán élőben egy folkhorrorba mártott, gyógyító rituálévá alakítsa az egészet.

„Amikor közel jártam az életadáshoz, akkor kerültem a legközelebb a halálhoz is” – mondta egy interjúban Florence Welch, aki a 2023-as Dance Fever turné vége felé – vagyis nem sokkal az előző szigetes fellépése után – esett át egy életmentő műtéten, miután kiderült, hogy egy méhen kívüli terhesség súlyos belső vérzést okozott nála. A dilemmák, hogy szeretne-e gyereket vállalni és vajon milyen anya lenne, már a Dance Fever albumot is áthatották, de a turné végére sikerül félretenni a kételyeit, és úgy döntött, hogy családot alapít és szünetet tart a karrierjében. Már csak két koncert volt hátra a körútból, amikor megrepedt a petevezetéke és olyan fájdalmai lettek a koncerten, hogy utána rögtön kórházba kellett mennie. De tíz nappal a műtét után már újra színpadon állt, onnan pedig szinte egyenesen a stúdióba ment, és elkezdett dalokat írni, mert csak így tudta feldolgozni, hogy mi történt vele.

Ebből a halálközeli élményből született a Florence + The Machine új lemeze, az Everybody Scream, amelynek turnéjával a Szigetre is visszatértek. A koncert sok szempontból pont olyan volt, amilyen lenni szokott: monumentális, bukolikus barokkpopszínház, amiben minden szem a vérvörös ruhájában, gótikus hippilányként suhanó Welchre szegeződik, aki nemcsak fantasztikusat énekel, hanem el is játssza nekünk a dalokat. Ebben nagy segítségére vannak az őt kísérő táncosok, akik az új lemez minden kétségbeesését, dühét és üvöltését groteszk, kifacsarodott pózokban és sikolyba merevedő arccal játsszák el.

Olyan az egész, mint egy horrorpantomim, ami nem csoda, hiszen az új lemez egyik fő inspirációját a boszorkányos folkhorrorok környékén kell keresnünk, amikben Florence a vetélése után menedéket keresett a saját fejében (és testében) zajló horrorfilm elől. (Meg hát eredetileg egy teljesen más lemezen dolgozott: a Season 6 a kilencvenes évek gótikusabb tévésorozataiból és lányfilmjeiből inspirálódott volna, mint a Buffy, a vámpírok réme vagy a Bűvölet, de aztán az élet közbeszólt.)

Nem csoda, hogy olyan kicsit ez a koncert, mintha a Midsommarban járnánk, csak ehhez Florence-ék grandiózus popzenéje adja a kíséretet. Az énekesnő pedig készségesen rájátszik a hangulatra: a Rabbit Heart (Raise It Up) előtt arra kéri a közönséget, hogy ajánljanak fel áldozatokat, amit egy fesztiválközönség úgy tehet meg, ha egymás nyakába ülnek az emberek, hogy minél közelebb kerüljenek az éghez. Florence zenéjében mindig is ez volt a bravúros, hogy a dalait, amelyek az ő alapvetően szorongásos, tépelődő alkatából fakadnak, hatalmas tereket betöltő, elsöprő fesztiválhimnuszokká tudja alakítani, amelyeket élőben úgy értelmez át, hogy a tépelődéseket félretéve egy erőt adó, gyógyító szertartás kísérőzenéjévé váljanak.

Így volt már ez a három évvel ezelőtti koncertjén is, ahol a középkori tánckórságról szóló Dance Fever a Covid és a bezártság utáni együttlét stresszoldó közösségi élményévé vált, és így történt most is, amikor az Everybody Scream dalai Florence számára szorongásoldó gyógyforrásként működhettek. Például a vetélése utáni PTSD-jéből és depressziójából született Sympathy Magic, amelynek végén az énekesnő kvázi a sorssal perel dacosan, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, ő azt el fogja bírni, koncerten viszont az első sorban állókat ölelgeti és pacsizza végig, miközben azt énekli, hogy adjátok, amit tudtok, én elbírom – ezzel saját magát is feltölti felé áradó szeretettel, és közben a rajongóit megölelve azt sugározza a sorstársainak, hogy nincsenek egyedül a fájdalmukkal.

A címadó dalt, az Everybody Screamet valószínűleg már akkor nagyszínpadokra képzelték el, amikor megírták Mitskivel és az IDLES gitárosával, Mark Bowennel közösen. Tökéletes koncertkezdés volt, a naggyá válás áráról és a dalszerzők örökös kételyeiről szóló One of the Greats pedig szintén csúcspont az előadás vége felé: a hatperces, belső tudatfolyamként megírt dal élőben csodásan zakatolt, a közönség reakciója pedig megnyugtathatta Florence-t, hogy az ilyen dalokkal tényleg sikerült remek dalszerzővé válnia. Még akkor is, ha a dalban pont oda érkezik meg, hogy tudatosítja magában: a régóta keresett boldogságot és a szorongásból kiutat jelentő nyugalmat nem a zenei ambícióik, hanem sokkal inkább valamiféle magánéleti beteljesülés fogja elhozni a számára.

Kvázi-konceptalbumhoz pedig konceptkoncert dukált, amin még a setlistet is a tematikához szabta Florence: így kerülhetett elő például a 2015-ös lemez, a How Big, How Blue, How Beautiful bónuszdala, a Which Witch, ami egy Los Angeles-i boszorkányperről szól, és kísérteties kórusával segített megalapozni a koncert hangulatát; vagy a debütalbum vadállatias szerelemről szóló száma, a vérfarkasos Howl, és a Spectrum is, amelynek refrénjében szintén van valami rituális jelleg, ahogy Florence azt ismételgeti, hogy mondjuk ki a nevét. Néhány nagy sláger így kimaradt, cserébe viszont egy összefüggő zenefolyammá szerkesztették a koncertet (néha egybe is játszva a számokat), ami még úgy is sodort magával, hogy néha meg kissé sokat szöszöltek más dalok között.

21. századi I Will Survive – Jónás Vera ajánlja a 2015-ös Florence And The Machine-albumot

Az Everybody Screamről jött még a Buckle is, amiről Florence elmesélte, hogy majdnem lehagyta a lemezről, mert ennyi idősen (augusztus végén lesz 40) már nem akart kiadni arról számot, hogy valaki nem ír vissza neki, de meggyőzték, és végül ez lett a közönség egyik nagy kedvence – a Szigeten is.

Az előző lemez, a Dance Fever húzószáma, a Free a maga felszabadult rohanásával itt már záródal lehetett, ami még az emblematikus Florence-slágerre, a Dog Days Are Overre is rá tudott lapátolni még egy kis eufóriát. A Dogs… alatt az énekesnő szokás szerint mindenkivel eltetette a telefonját, de ezt most nemcsak azzal indokolta, hogy így jobban át tudják élni az egészet, hanem azzal is, hogy észrevette: a kamerázó közönség nem ugrál, ebben a dalban viszont muszáj.

A Sziget idei célkitűzése az volt, hogy visszahozza kicsit a régebbi fesztiválok hangulatát, és ezt Florence-nek sikerült elérnie: telefonok nélkül ugrálni és hullámozni egy több tízezres tömegben pompás időutazás volt.

szöveg: Soós Tamás
fotók: Szvacsek Attila

SZIGET A RECORDEREN

További beszámolókért és fotógalériákért katt a nevekre: Dijon, Wolf Alice, Lambrini Girls, Bad Nerves, Sombr; Twenty One Pilots; Chet Faker; Carson Coma és Biffy Clyro; Tankcsapda, HEALTH, Golden Hours, Zawose Queens; Bring Me The Horizon; Naïka; Jorja Smith; Skepta és Nia Archives; Black Country, New Road, Loyle Carner, Fcukers, Teen Mortgage, Parcels, Paris Paloma, LEAP, Night Tapes; Faithless, Morcheeba, Goran Bregovic. Plusz: Trap, polgárpukkasztás, tradicionális zene és a világ legjobb bűvészei, avagy a Sziget a nagyszínpadon túl.