Brutális Meglepetések TárHáza – ilyen volt a Bring Me the Horizon koncertje a Szigeten

A popénekesektől és dj-ktől hemzsegő 2026-os Szigeten egy ereje teljét mutató, modern stadionmetál zenekar, a Szigetre 10 év után visszatérő Bring Me the Horizon zárta a Nagyszínpad pénteki programját. Oli Sykesék egy lehengerlő, végtelenül interaktív koncertet adtak, amin az egyik számnál még a Southern Oracle-énekes Kókai Barni is felkerült a színpadra – és nem ez volt az egyetlen meglepetés.

A Bring Me the Horizon a 2015-ös That’s the Spirit lemezével jobbról előzve vette át a Linkin Parktól a modern arénametál-zenekaroknak járó stafétabotot, a kétkedőket pedig azóta még több, egyre sikeresebb lemezmegjelenéssel próbálták maguk mellé állítani. A magyar rajongók sem panaszkodhatnak, hiszen a zenekar a színtér egyik legtöbbet melózó bandája: szinte megállás nélkül turnéznak, és bár tavaly elkerültek minket, előtte zsinórban három évben is elkaphattuk őket fesztiválon, arénabulin és egy kvázi klubkoncerten is. Most éppen két turnét is visznek Oliék: idén kiadták első lemezük teljesen újravett verzióját Count Your Blessings: Repented címmel, amit teljes egészében újra is játszanak néhány helyszínen, így a klasszikus MySpace-érás színtér deathcore-rajongók is élvezhetik az akkor megírt, kőbaltával faragott breakdownokat. Ezzel párhuzamosan pedig a nyári fesztiválszezont sem hagyják ki, amit főleg az új érás slágerek és rajongói kedvencek eljátszásával töltenek meg.

A Sziget nagyszínpadára nem meglepő módon utóbbival készültek a sheffieldi srácok, pár meglepő csavarral, amivel szerintem jó pár rajongónál hatalmas piros pontot szereztek. Rövid időn belül én is harmadjára láttam most őket: 2023-ban a Papp László Budapest Sportarénában adtak egy bődületes energiákat megmozgató stadionkoncertet, tonnányi pirotechnikával, az ültetett részen is tomboló rajongókkal és egy kissé túltolt, videojátékra hajazó narratívával, ami néha már kissé öncélúnak hatott. A Budapest Parkos koncertről igazoltan hiányoztam, hiszen 2024-ben a Nova Rock zárónapján csíptem el őket, melynek abszolút fénypontja a Babymetallal közösen előadott Kingslayer volt. A kompaktabb setlist (és emiatt az átvezetők visszafogott mennyisége) egy sokkal befogadhatóbb, kifejezetten közönségbarát élményt adott, és még a fesztivál erős felhozatalából is simán kiemelkedtek. Egyszerűen más ligában játszanak, és az olyan tematikus rock- és metálfesztiválokon, mint a Nova Rock, a Hellfest, a Tuska, a Graspop, vagy a Rock am Ring, már nem is kérdés, hogy ha a nevüket látjuk a fellépők között, akkor ők lesznek az abszolút headlinerek.

A BMTH rengeteg munkát fektet a vizualitásba és az élő showkba. Ezt kihangsúlyozva, tíz évvel a Royal Albert Hall-os koncertjük után idén ki is adták harmadik élő felvételüket, egy brazil futballstadionban felvett 2024-es koncertet L.I.V.E. in São Paulo (Live Immersive Virtual Experiment) címmel, amit még moziba is küldtek világszerte. A dél-amerikai közönség lelkesedése az egész világon az egyik legkiemelkedőbbnek számít, de szerintem úgy en bloc a BMTH-rajongók elég belevalóak. Kétség így nem is volt bennem, de azért kíváncsi voltam, hogy a zenekar önmagában, más érdemi nemzetközi metálfellépőn kívül (ok, utánuk még az Annisokay-val vezethettük le a napot) mennyi embert fog bevonzani a Szigetre, de amikor a kellemesen simogató 32 fokban talpig sötétbe öltözött fiatalok már jóval a nagyszínpad előtti küzdőtér megnyitása előtt elkezdtek sorban állni, tudtam, hogy a közönséggel nem lesz gond.

A koncert kezdéséig egy fiktív videojáték, a Post Human Nex Gen kezdőképernyőjét vetítették ki, és mint amikor a játékot magára hagyjuk, időnként elindult egy-egy PlayStation 1 grafikára (és főleg a Resident Evil 2-re) hajazó gameplay demószekvencia, amit egészen autentikusan animáltak meg. Ezután megkaptuk a kötelező narratívát is (nem angolosok szerencséjére egész jól fordított magyar felirattal): E.V.E egy gonosszá vált mesterséges intelligencia, melynek eredeti célja az emberiség megmentése volt, azonban most egy nem túl bizalomgerjesztő valláson keresztül egy saját szektát alapított. Egy vírus miatt sokan démonokká, mutánsokká és vámpírokká változtak, és E.V.E célja, hogy a megmaradt emberiséget „egyesítse” a következő evolúciós szintre, saját önző céljai érdekében, azonban lázadók egy kis csoportja természetesen megpróbálja őt ebben megakadályozni. A sztorinak még nincs vége, hiszen a Post Human lemezekkel (Survival Horror, Nex Gen) együtt halad előre a történet, de ha mindez valakit nem igazán érdekelt, az is gyönyörködhetett az átvezetők vizuáljaiban, az élő kameraképeken megjelenő videojáték és egyéb tech-inspirált effektekben és UI-okban, vagy a különböző videojátékos referenciákban, például a Metal Gear Solid hangeffektjeiben.

A közönség első sorait is bevonták a történetmesélésbe azzal, hogy egy effekt segítségével démonná és különféle mutánsokká alakították őket, majd – amikor szó szerint lehullt a lepel – elénk tárult a már jól ismert rózsaablakos, katedrálisbelsős backdrop, valamint a duplaszintes platform, amin a zenekar tagjai mozogtak gyakran helyet változtatva. Kellemes foreshadowing volt, hogy amikor az előbb említett Post Human Nex Gen kezdőképernyőjéről elindítottuk a „játékot”, az extrém nehézségi fokozat lett kiválasztva. A zenekar pedig nem is viccelt. Valószínűleg mindenkit váratlanul ért, aki erről az apró figyelmeztetésről lemaradt, mert egy nem metálfesztiválon a zenekar azonnal az elsőlemezes Dehumanized című deathcore bangerrel kezdett, így nem is kellett sokat várni, hogy még a hátsó részeknél is crowdkill-közeli óriás-moshpitek alakuljanak ki. Azokból, akik az első számnál megálltak egy helyen és ott is maradtak a koncert végéig, valószínűleg nem lehetett túl sok.

Egy kis konfettieső után következett legutóbbi lemezük egyik legnagyobb húzószáma, a DArkSide, amire hasonlóképpen vadultak meg körülöttem a rajongók, mint az előző számnál. A kis tűzijátékkal induló Amo lemezes slágernél, a Mantránál már bőven a melodikus énektémák voltak előtérben: Oli néha már-már suttogva énekelte a verzéket, két dallal korábban pedig még kihörögte a lelkét is, mégis annyira zökkenőmentesen váltott a dalok hangulata és hangzásvilága egy totál más irányba, hogy majdnem fel sem tűnt ez az átmenet.

BMTH-T A BALATON SOUNDRA – VARGA GERGŐ AJÁNLJA A BRING ME THE HORIZON 2019-ES LEMEZÉT.

A Happy Song kiállásánál Oli egy rövid intermezzo erejéig spannolta a közönséget még több és még nagyobb moshpitért (amit meg is kapott), és ha a breakdown nem lett volna elég indikátor, hogy mikor kezdődjön a durvulás, még kis mini-tűzijátékot is kaptunk hozzá. „Ugrálós számnak” a Teardropst szánták, és ekkora már valószínűleg a legfélénkebb rajongó is feloldódott annyira, hogy torka szakadtából énekelje a refrént. Az ezt követő AmEN! alatt a színpadkép is megváltozott, és bár az elsőgenerációsnak tűnő AI-slop visual nem annyira nyerte el a tetszésem, a rammsteini mértékű pirotechnika már annál inkább.

Egy rövid animáció után (a sztoriban ekkor éri el a lázadók által irányított Project Angel Dust E.V.E-t) kaptunk két rajongói kedvencet is: egyet a legutóbbi lemezről (Kool-Aid), valamint egy igazi klasszikussá avanzsálódott dalt a Shadow Moses képében, ami nélkül már szinte elképzelhetetlen egy BMTH-koncert (és ilyenkor döbben rá az ember, hogy a 13 éve megjelent Sempiternal dalai mennyire gyönyörűen öregedtek és mennyire illenek az új számok közé is). És ahogy a klipben, Oli itt is egy füstgyertyával a kézben kezdte a dalt. A szintén kötelező dallá váló Kingslayer sem maradhatott ki (hosszabb, elektronikus intróval és kis híján teljes értékű lézershow-val), és bár a Babymetal tagjai csak digitálisan voltak jelen, a dal pattogós ritmikája annyira be tudja rántani a hallgatót, hogy ez szerintem senkit nem zavart.

Ezután jött egy újabb csavar: Oli a közönségből kiválasztott egy szerencsés rajongót egy közös daléneklésre, aki nem más volt, mint Kókai Barni a The Southern Oracle éléről. Hogy ez tényleg abszolút véletlen volt-e, nem tudom, de a magyar „core” színtér hírnevét sikerült bearanyozni azzal, hogy az egyik legalkalmasabb ember szaladt fel a színpadra. Amíg Barni felért, kaptunk egy újabb fiktív videojátékos animációt, karakterválasztó képernyővel és különböző beállításokkal, mindeközben E.V.E. cukkolta az embereket, hogy mennyi ideig tart ez az egész. A menüben eljutottunk a zeneválasztásig, és nem is akármi került ki a zenegépből, hanem egy újabb elsőlemezes klasszikus, a Pray for Plagues, amit szintén nemigen lehetett hallani tőlük az elmúlt években. A duplavokálos performansz sikeresnek bizonyult: az egész dalt végigkísérte egy ritmusjátékos/karaoke játékos visual, a végén pedig egy új high score-ral jutalmazta a duót a játék (gratula nekik). 180 fokos fordulattal a koncert legmelankolikusabb dala, a Follow You következett, majd talán az egyik legnagyobb klasszikusuk, a Can You Feel My Heart, aminek végén megérdemelten kaptunk egy újabb konfettiesőt és egy kamerába mutatott szívecskét Olitól, annyian énekelték teli torokból a szöveget.

A koncertnek még nem volt vége, ugyanis jött egy archív felvételekből és videoklip-jelenetekből összeállított montázs, majd a három számból álló ráadásblokk, ami viszont jó ideje konstans náluk. Először jött a Doomed, majd a közönség első soraival közösen éneklős Drown, melynek következtében valahogy sikerült a rajongóknak Olira applikálniuk egy hosszúfüles Pikachu-sapkát és egy leit (vagyis hawaii nyakfüzért). A legutolsó dal a focistadionokban is dúdolható Throne lett, melynek interaktív eleme szinte a teljes közönség leültetése volt, majd egy adott ponton a kötelező, közös felugrás. Amikor Oli viccesen megjegyezte, hogy aki nem guggol le, az rajta van az Esptein-listán, olyan gyorsan még nem láttam embereket hirtelen leguggolni.

A koncert végén egy teljes értékű credits rollt is kaptunk, illetve egy statisztikát, miszerint a Sziget közönsége 85%-os pontossággal, A rangra teljesített, ami extrém fokozaton nem is rossz. A Resident Evil 2-es ihletésű végefőképen található felirat pedig nagyon találó volt: „I survived BMTH”, alatta pedig, hogy „thanks for playing”. Az előző koncertekhez képest az animációk és a narratíva mértéke nem csökkent, viszont ennél interaktívabb buliban még nem is volt részem a zenekartól. Ráadásul remekül fuzionálták a nyári fesztiválos best of koncertprogramjukat az első lemezük újravétele okán bekerült, ma már kuriózumnak számító ősdalokkal. Ennek ráadásul mi lehettünk először szem- és fültanúi: bár összességében ez volt a negyedik Bring Me the Horizon-koncertélményem, ennyire bitangerős dallistát nem is tudom, hallottam-e tőlük.

Az, hogy megérdemelték a nagyszínpadot és a pénteki programzárást, nem kifejezés. A zenekar minden téren maximális teljesítményt nyújtott. A koncert – figyelembe véve, hogy este, egy főváros közepén játszottak – kifejezetten szépen dörrent meg, a közönség pedig szintén beleadott mindent, és olyan gyorsan alakultak ki a szélesebbnél szélesebb moshpitek, mint amilyen gyorsan Oli dalok között átváltott elképesztő énekesi performanszt mutató rocksztárból sheffieldi akcentusba, amiből egy nem native speaker talán alig ért valamit. Bár már annak a korszaknak sajnos rég vége, amikor a Motörhead, a Meshuggah vagy a Deftones is ott volt a Sziget fellépői között, azért ez a koncert bőven megmutatta a modern metálzenekarokban (és annak rajongóiban) rejlő erőt és potenciált.

szöveg: Kósa Bence
fotók: Lékó Tamás, Frank Olivér

SZIGET A RECORDEREN

További beszámolókért és fotógalériákért katt a nevekre: Dijon, Wolf Alice, Lambrini Girls, Bad Nerves, Sombr; Twenty One Pilots; Chet Faker; Carson Coma és Biffy Clyro; Tankcsapda, HEALTH, Golden Hours, Zawose Queens; Faithless, Morcheeba, Goran Bregovic. Plusz: Trap, polgárpukkasztás, tradicionális zene és a világ legjobb bűvészei, avagy a Sziget a nagyszínpadon túlról.