Trap, polgárpukkasztás, tradicionális zene és a világ legjobb bűvészei – a Sziget szerdai napja a nagyszínpadon túlról

2026.08.14. 12:21, FRecorder

A Szigeten a legizgalmasabb dolgok gyakran a kisebb színpadokon történnek, és ez idén sincs másképp. A szerdai napon megnéztük a fesztivált alulnézetből, és találtunk extra-vicces polgárpukkasztó rapdívát (Ikkimel), a világzenei színpad maradványait Görögországtól Tanzániáig, a Fekete Zajról idetévedt előadókat és a nap koncertjét adó olasz énekesnőt (Chadia). Plusz: Tomora, Kispál, Ashnikko, Health, Golden Hours, ALT BLK ERA, De'Wayne, Chet Faker, és a varázslatos Siegfried & Joy!

Idén ugye tobzódhattak azok, akik hosszú évek óta azon keseregtek, hogy „jaj, a Sziget már nem olyan, mint régen!”, és „miért nem mindig azok lépnek fel, akik 25 éve is!?” Volt nekik Faithless, Morcheeba, Goran Brogivic és Underworld, de szerencsére ez továbbra is csak mellékvonal, és a fesztivál nagyobb része megmaradt aktuálisnak és előremutatónak. Bár a Nagyszínpadot (és valamennyire a „kis nagyszínpadként” funkcionáló Revolutot) most is nagyobbrészt az ingerszegényebb és rádióbarátabb előadók uralták, azért ide is becsúszott pár izgalmas fellépő, a kisebb színpadokra meg aztán pláne.

CSAK A DOB MEG A BASSZUS ZAKATOLT – ILYEN VOLT A TWENTY ONE PILOTS A SZIGETEN.

Ezzel a kijelentéssel nyilván sokan vitatkoznának (a látványvilágban amúgy kifejezetten nagyot gurító Twenty One Pilots rajongói pl. egészen biztosan), de szerintem a Nagyszínpadon a nap csúcspontja a viral közkedvenc német bűvészpáros, Siegfried & Joy volt, akik élőben is pont olyan szórakoztatóak, mint az elfuserált utcai bűvésztrükkjeiket dokumentáló videóikban (kis anekdota, hogy a Sziget sajtós részlege abszolút nem volt felkészülve arra, hogy valaki a kisszínes átvezetőként beiktatott délutáni matinéprogramot akarja majd fotózni, és kisebbfajta zavart okozott a rendszerben, amikor bejelentkeztem rá).

De'Wayne

A Nagyszínpad nekem ennyiben ki is merült, a Revoluton ellenben azért már becsúsztak izgamasabb dolgok. Az álmos komfortpopban utazó énekes-dalszerző Chet Faker mondjuk pont nem, ahogy Ashnikko sem igazán (igaz, nála a show és a díszlet rendesen meg volt tolva, de mégsem igazán működött az egész). Ellenben a délutáni ALT BLK ERA egyszerre dögös és szórakoztató, kismillió műfajból kikevert popzenéje nagyon jól működött, az utánuk következő De'Wayne pedig Prince és Lenny Kravitz szerelemgyerekeként hibátlan funk-rock koncertet tolt, és zeneileg összehasonlíthatatlanul jobban működött élőben, mint amit az előzetes Spotify-os belehallgatgatás alapján vártam.

De ugyanez volt igaz a színpad programját már az éjszaka közepén záró Tomorára is. Ez ugyebár Aurora és Tom Rowlands (azaz a fél Chemical Brothers) sok korábbi előzmény után tavaly beindított közös projektje, és az első lemezüket hallgatva nekem folyton az járt a fejemben, hogy a zseniális és korszakalkotó (és sok további, maximálisan kiérdemelt szuperlatívusz) Dig Your Own Hole album óta az egyetlen igazán hibátlan Chemical Brothershez köthető dolog, amit hallottam, az a The Salmon Dance Crookers-remixe volt, és még az sem miattuk volt jó. A Tomora-album is eléggé felemás, élőben viszont nagyon összeállt a produkció. Egyszerre volt friss és izgalmas, részben Aurora hangjának és személyíségének köszönhetően, részben pedig az egyszerű, de mégis ötletes színpadkép miatt, miközben zeneileg mégis meg tudta idézni azt a pszichedéliával felütött groovy elektronikát, ami örökérvényű klasszikussá tette a Dig Your Own Hole-t. Úgy néz ki, hogy ez tipikusan az a fajta zene, ami koncertre és nem otthoni hallgatásra lett kitalálva.

Tomora

De a legerősebb program azért a Buzz színpadra jutott. Itt a napi program egyik felében a tavalyi Sziget előtt elkaszált világzenei színpad emléke élt tovább: a napot a Tanzániából érkezett, a helyi tradicionális zene legjobb hagyományait továbbvivő The Zawose Queens nyitotta, később pedig a hagyományt modernebb elemekkel is vegyítő, görög Melina vitte tovább a world music irányt. De amellett, hogy mindkét produkció kiemelkedően jó volt és abszolút bizonyította, hogy az a zenei és kulturális sokszínűség, amit a fesztivál mindenfelé hangoztat, közelsem csak valami üres promószöveg, azért ott volt az is, hogy a világzenei színpad még mindig nagyon hiányzik a programból. Azért is, mert ott koncentráltan lehetett megtalálni a tradícionális zenei programokat, és azért is, mert a környékén tartott workshopokkal és egyéb programokkal együtt egy sajátos, külön kis világ volt mindig a fesztiválon belül, és ezt nem nagyon tudta más pótolni.

The Zawose Queens

Mindeközben a Buzz programjának a másik felét mintha a Fekete Zaj fesztről emelték volna át. Az industrial rockban utazó Health olyannyira oda passzolt, hogy korábban fel is léptek ott, de a berlini-brüsszeli Golden Hours zenéje (melyről az ugrott be, hogy így hangzana, ha King Dude posztrockot játszana) hallatán is akaratlanul elgondolkodott az ember, hogy nem a Mátrába indult-e eredetileg a zenekar és csak tévedéből lyukadtak ki a Szigeten?

Golden Hours

A nap legjobb Buzz-koncertjét viszont egyértelműen a berlini Ikkimel tolta le, aki fekete bikiniben szaladgászva kiabálta és rappelte a felháborítóan polgárpukkasztó, de közben pofátlanul vicces szövegeit az igazi berlini hangulatot idéző suttyótechno alapokra. Túltolt, botrányos, egy kicsit talán bunkó is, de olyan önironikus és valahol még cuki is, hogy egy pillanat alatt elkapja az embert a sodrás. Habár Ikkimel alatt azért már eléggé tömeg volt a színpad előtt, de ez amúgy, sajnos nem nagyon volt jellemző a kisebb koncertekre, sőt néha nem csak a Buzz és más színpadok, hanem még a Revolut előtt is eléggé lézengés volt. Meg úgy általában (a nagyszínpad környékét leszámítva) mindenhol a Szigeten, de ez persze valószínűleg napfüggő is.

Ikkimel

A másik, ami itt is látványos volt, hogy a nem világhíres és nem angoszász előadókat elősorban valamiért jellemzően az adott országból érkező közönség nézi meg. A Budapest Park színpadnál, ahol a saját formáját jól hozó Kispál és a dalok közti ostoba szövegekkel magát emberileg a végletekig lejárató Tankcsapda alatt jártam, gyakorlatilag csak magyarok voltak, Ikkimel alatt egyértelműen a németek voltak többségben a Buzz előtt, az olasz Chadia koncertjén pedig a kicsi, talán ha 200-300 fős (de cserébe végetelenül lelkes és hálás) közönségben tippre 80%-ban olaszok voltak. Pedig Chadia tolta le a nap szerintem legjobb koncertjét: fene se gondolta, hogy a trap- és reggaeton-alapokhoz ennyire passzol az olasz nyelv, ráadásul előkerült a latinosabb hangzás és a tipikusan olaszos pop is, és ezek közt egyensúlyozott az énekesnő elképesztő jó érzékkel. A háttértáncosokkal és DJ-vel megtámogatott előadás annyira erős és lendületes volt, hogy az simán a nagyszínpadra is elég lett volna, de az énekesnő közben végtelenül közvetlen is maradt, lejött énekelni a közönség közé és annyira jól érezte magát a rajongók gyűrűjében, hogy végül már egy stábtag kezdett neki könyörögni, hogy menjen vissza a színpadra. Nem hittem volna, hogy pont egy, az előző napi, „mi lesz még holnap?” Spotify-kör alatt megismert, random olasz rapperlány lesz, aki ennyire betalál, de annyira a helyén volt minden, hogy nálam simán lekörözött minden mást... csak hát jóval nagyobb és vegyesebb közönséget érdemelt volna, mint ami összegyűlt koncertjére a Dropyard színpadnál.

Chadia

A sziget északi csücskéhez közeli klubzenei részlegben annyi változás történt, hogy a tavaly debütált új helyszín, a The Club idén Der Klub néven újult meg, sokkal érdektelenebb belső designnal és értelmezhetetlen „leragasztjuk a telefonod kameráját” policy-val (mindezt úgy, hogy közben kintről is be lehet látni, szóval semennyire nem volt meg a privát klub jelleg, ami esetleg indokolhatná ezt). A Bolt Aréna (elnézést, Bolt Night Stage) továbbra is nagyrészt a lakossági EDM körül forog, a Yettel Colosseumnál ellenben most is szinte mindig valami minőségi zene ment a diszkó beütésű house-tól a technóig, és itt a nap egyik nagy dobása az a Yusuke Yukimatsu (azaz ¥ØU$UK€ ¥UK1MAT$U) volt, aki a 2025-ös Boiler Room-os szereplése után robbant be igazán a köztudatba az egyedi, váratlan váltásokról ismert szettjeivel és jellegzetes, szinte robotszerű mozgásával együtt. A szigetes szettje ellenben annyira laposan indult, hogy annak ellenére, hogy alapjáraton ő volt a nap egyik kiemelt célpotja, kb. fél óra után továbbálltam. Lehet, részben amiatt is, mert napközben ugyanitt annyira jó szettek voltak, többek közt az ausztrál CC:Disco!!-tól, hogy azok után pláne langyosnak hatott a japán közkedvenc produkciója.

De a lényeg az, hogy ahogy a korábbi években, idén is simán el lehet tölteni egy napot úgy a Szigeten a Nagyszínpad teljes mellőzésével, hogy az ember színpadtól színpadig vándorol és folyamatosan jobbnál jobb koncerteket néz.

Fotók + szöveg: Frank Olivér (infinitebeat.hu)

ALT BLK ERA