Csak a dob meg a basszus zakatolt – ilyen volt a Twenty One Pilots koncertje a Szigeten

Egy nap híján, szinte kereken 7 évvel az első szigetes fellépése után tért vissza Budapestre az amerikai Twenty One Pilots duója, akik ezúttal az este főfellépőjeként mutatták meg, mennyi erő és energia lakozhat egy kétfős produkcióban is, ha az ennyire szisztematikusan építi saját kis univerzumát, lojális a rajongóihoz és mindemellett még jó dalokat is ír.

A Twenty One Pilots alig néhány napja kihozott egy élő lemezt, a Mexikóban 65 000 néző előtt rögzített More Than We Ever Imagined címmel, megelőlegezve, hogy mire számíthatunk tőlük a Sziget szerdai estéjén. Két srácra – akik sosem gondolták, hogy zenekaruk ekkorára nő –, remek dalokra, sokszor újragondolt hangszerelésekre és egy jól felépített show-ra. Meg persze humorra, jófejségre, pacsizásra, sikítozásra, de azt senki nem gondolta, hogy egy közös dalra is Ákossal. No, persze, nem azzal az Ákossal.

A TOP még 2009-ben alakult az amerikai Ohio állambeli Columbusban, majd az első lemez utáni tagcserékkel és duóvá redukálódásával nyerte el a mai – Tyler Joseph énekes-mindenes és Josh Dun dobos-akrobata alkotta – formáját. 2013-as Vessel című közös albumuk már magán hordozta sajátos alternatív poprock hangzásukat, valamint olyan – a tegnapi koncertműsorból kimaradt remek – dalokat, mint az ukulelés House of Gold vagy a teljes megőrülésbe átcsapó, keserédes Car Radio.

Igazán a 2016-ban megjelent Blurryface album és a rajta található Stressed Out tette fel őket a térképre, a nagy nemzetközi áttörést pedig az Öngyilkos osztag (Suicide Squad) betétdalaként megjelent Heathens hozta meg a csapatnak. A szám videóklipje rengeteget futott akkoriban, emlékszem, a dal szinte váltásban ment az Imagine Dragons akkori dalaival. Mindkét együttes remekül olvasztotta bele a korszak rádiós hangzását a modern rockzenei attitűdbe, sokan az új generációk legnagyobb stadionzenekarainak jósolták őket. A TOP azonban egy ponton mintha úgy döntött volna, hogy inkább kicsit befelé fordul, elkezdtek egy szinte szerepjátékszerű univerzumot építeni, misztikus történettel, sajátos szimbólumokkal és karakterekkel, és bár ez a grandiózus koncepció a mai napig tart, nem tudom, hogy van-e belőle kiút, vissza a slágerlistákra, kijjebb a saját maguk által felépített demai falakon túlra.

A 2018-as Trench már a kultuszépítés jegyében fogant, itt jött létre Clancy karaktere, a kilátástalan Dema városa, melyet Nico (aki valójában Blurryface) és a Kilencek (vagy Kilenc Püspök) irányít, valamint a falakon túli Trench sziklái közt bujkáló banditák hordája és még sok-sok olyan misztikum, melyet a fanatikusok vérre menő vitákban és hosszú esszékben fejtegetnek a mai napig. Ez az album szerintem a duó csúcsműve, a legjobb dalokat felvonultató alkotás. A bemutató turné keretében kétszer is láttam őket, egy külföldi stadion- és a már emlegetett Sziget-koncert alkalmával is.

Aztán jött a Covid, amely sok-sok éppen feltörekvő vagy befutó zenekar pályáját megtörte és egy kicsit a teljes zeneipart átformálta. A Twenty One Pilots is mintha kissé megsínylette volna ezt az időszakot. A Scale and Icy című 2021-es albumot online livestreamként mutatták be, engem például itt el is vesztettek egy időre. Azt éreztem, hogy ez az eddigieknél jóval gyengébb lemez lett, hogy véget ért a mese, hogy eddig tartott az, amit felépítettek. Hogy megpróbáltak egy rádióbarát pop-produkcióvá válni, és miután egyetlen igazán átütő slágert sem sikerült kitermelni, utólagosan kitalálták, hogy ez is a történet része, hogy ez a dalcsokor azért ilyen, mert az egész a Dema-univerzumban uralkodó rezsim által cenzúrázott propagandaanyag. Talán így is van. Talán minden egy nagy mesterterv része, de zenét mégiscsak akkor hallgatunk, ha az tetszik, és attól, hogy megmagyarázzák, hogy valami szándékosan nem jó, attól még nem lesz jobb.

Az azóta megjelent albumpáros, a Clancy és a Breach hangzásában és látványvilágában is visszatért a Trench korszakához. A lemezek zeneileg semmi újdonságot nem tartalmaznak, talán újabb rajongókat sem hoztak már nagy számban, de azok, akik szinte fanatizmussal követik Tyleréket, elégedettek lehetnek, hogy kedvenceik nem a rádióknak és az őket felületesen hallgató kívülállóknak, hanem Nekik, a Banditáknak írják dalaikat és a közös történetüket.

Mikor a TOP legutóbb a Szigeten járt, még egy korábbi idősávban léptek színpadra, az aznapi headliner a Foo Fighters volt. Az idei fesztiválnak, tudjuk, hogy akadtak nehézségei a szervezéssel, hiszen későn tudtak belekezdeni az érdemi munkába, így kevesebb nagy előadót sikerült már megcsípni maguknak (és nekünk), de a srácok bebizonyították, hogy simán elbírnak a sztárstátuszú feladattal. Két perccel a kezdés előtt már megszólították a rajongókat, megindult a visszaszámlálás, 21:15-kor pedig a közel másfélórás koncert. Eddigre a nagyszínpadon amúgy túl voltunk már egy Carson Comán és egy Biffy Clyro mögé bújtatott napfogyatkozáson is. Sokan pedig órákig álltak a forróságban, feketére festett nyakkal és várták kedvenceiket, Tylert és Josht.

Ahogy az új koncertlemez, a fellépés is az Overcompensate-tel indult. Ahogy a duó berobbant a színpadra, rögtön érezni lehetett, hogy ez egy remek buli lesz, tele energiával, és tökéletesen fog működni a kémia a zenekar és a tömeg között. A műsor első felében nagyobb arányban voltak az újabb dalok, de a közönség minden sort velük énekelt. A hangszerelés tekintetében sokszor egyszerűsítettek a hangzáson, talán azért, hogy ne kelljen annyi háttérsávot használni. Merész húzás a mai napig kitartani a kétfős felállás mellett, hiszen a dalaik stúdióváltozatai sokkal több hangszert tartalmaznak, mint amennyit ketten egyszerre meg tudnak szólaltatni. Így is sokszor szinte zenebohóc-mutatványba megy át, ahogy Tyler váltogatja a gitárt, basszusgitárt, zongorát, máskor Josh egy szempillantás alatt tűnik el a dobok mögül és már a szintetizátorokat tekergeti a színpad másik felén. Minden pillanat és minden hang ki van találva, ez a show nem bírja el az improvizációt vagy a hibázást, de nincs is hiba.

Tudjuk, hogy a kevesebb sokszor több, de van úgy, hogy a kevés az mégiscsak kevés. A Twenty One Pilots néhány szám esetében úgy döntött, hogy lejjebb halkítja, vagy teljesen elhagyja a háttérsávokat és egy puritán zongora-dob vagy basszusgitár-dob felállásban prezentálja azokat. Ezekben az esetekben azonban mintha ez nem lett volna elég egy ekkora színpadra vagy egy ekkora közönségnek. A bal oldalon állva egy-egy visszafogottabb dal alatt néha még a magyar színpadról is átszűrődött A legjobb méreg lemezét játszó Tankcsapda. Nincs mese, a trió az eggyel mégiscsak több, mint a duó.

A TOP koncertje azonban nagyon jó ívvel haladt előre, a Milky Chance Stolen Dance című dala kedves meglepetés volt, a Jumpsuit és a Heavydirtysoul alatt már mindenki tombolt. Mindkét tag lement pacsizni az első sorokban állók közé, Josh a Drum Show-t a színpad legszélső oszlopának tetejére felmászva játszotta el, Tyler pedig a Ride-ot a közönség felett állva adta elő. Lepacsizott szinte az összes biztonsági őrrel, egyiküket, Ákost még a színpadra is felinvitálta, hogy együtt O-O-OOO-zze velük a refrént. A buli egyik legcukibb pillanata volt.

A koncert vége felé egyszer csak megjelent Jack White is a kivetítőkön, aki videós bejelentkezésében adta áldását rá, hogy a fiúk eljátsszák a White Stripes Seven Nation Army-ját. Ez a feldolgozás egyébként a legendás duó Rock ’n’ Roll Hall of Fame beiktatásán hangzott el először a Twenty One Pilots előadásában.

Tyler megköszönte, hogy itt lehetnek, hogy befogadtuk őket és a rajongók nagy örömére jelezte, hogy bármikor szívesen visszatérnek. Jó lenne azért, ha nem mindig csak fesztiválon, hanem egyszer egy önálló arénabulin is el lehetne őket csípni idehaza. A koncertet záró Stressed Out és Trees párosa után pirosba borult a színpad, a Lavish már felvételről szólt a lassan elhömpölygő közönségnek. A Twenty One Pilots profi show-t csinált, még ha néhány dal, mint a Lane Boy mellőzése miatt hiányérzetet is hagyott maga után, a banditák azonban nem lehetnek telhetetlenek, hiszen egy hosszú történetet, egy több évados sorozatot kellett most egy – nem is olyan hosszú – egészestés műsorba tuszkolni, és ebbe a mesébe most nem férhetett bele minden. Talán majd legközelebb egy másik nézőpontban, egy másik történetszálra felfűzve majd azt kapjuk, amit most nem. De az is jó lesz és ez is jó volt, és nem tudjuk most úgysem, hogy a mese véget ért-e és valami új kezdődik, vagy folytatódik tovább a teljes életművön keresztül most már. Persze az is lehet, hogy érkezik majd egy rosszabb lemez, maximum majd megmagyarázzák azt is. Könnyű így jónak lenni. Csinálja utánuk, akinek megy.

szöveg: Jacsó Miklós
fotók: Lékó Tamás

SZIGET A RECORDEREN:

További beszámolókért és fotógalériákért katt a nevekre: Dijon, Wolf Alice, Lambrini Girls, Bad Nerves, Sombr; Chet Faker; Carson Coma és Biffy Clyro; Tankcsapda, HEALTH, Golden Hours, Zawose Queens; Bring Me The Horizon; Faithless, Morcheeba, Goran Bregovic. Plusz: Trap, polgárpukkasztás, tradicionális zene és a világ legjobb bűvészei, avagy a Sziget a nagyszínpadon túlról.