Vállaltan érzelmes, mégis bátran tökéletlen – ilyen volt Dijon, Sombr, a Wolf Alice, a Lambrini Girls és a Bad Nerves a Szigeten

2026.08.12. 15:58, srecorder

A Lambrini Girls Vittulába való, mérges csajpunkot hozott, a Bad Nerves a Nagyszínpadra csempészte fel a Ramones szellemét, Dijon pedig rock & rollos lendülettel mutatta meg, miért ő lett korunk legizgalmasabb alt-R&B hőse. Beszámoló a Sziget nyitónapjáról, amin a Wolf Alice mindent vitt a Nagyszínpadon, plusz fotók Mehringerről, Kim Draculáról, Koikoiról, Perturbatorról és Zara Larssonról.

Fotók: Lékó Tamás (Dijon, Bad Nerves, Wolf Alice, Lambrini Girls, Sombr, Kim Dracula, Perturbator) és Kósa Zsolt (Zara Larsson, Mehringer, Koikoi).

DIJON

Mindig kicsit bajban vagyok, amikor Dijonról áradozom valakinek, és felmerül a kérdés, hogy milyen műfajú zenét csinál. Soulnak túl nyers, r&b-nek túl punk, rocknak túl szentimentális, folknak túl kísérleti, hiphopnak túl pop, de közben mindegyik és egyik sem. Úgyhogy ilyenkor inkább feladom a műfaji besorolás lehetetlennek tűnő kísérletét, és egy barátnőmet idézem, aki szerint Dijon korunk Prince-e. A Sziget első napján pedig személyesen is meggyőződhettünk erről.

Dijon, azaz Dijon Duenas a 2021-es csodálatos Absolutely album megírása után tartott egy kis szünetet, szerepelt Paul Thomas Anderson legutolsó filmjében, fellépett az SNL-en Bon Iverrel, producerált egy Justin Bieber-albumot, aztán 2025-ben két gyereke is született: egy Baby nevű kisfiú és egy azonos címet viselő album, amit a Pitchfork az év egyik legfontosabb kiadásának titulált, Dijont pedig az év előadójává választotta.

Nonkonformista, műfajokat elvetemülten keverő, intim, érzelmes, pofátlanul nyers és darabos albumok ezek, a dalok különállóak, de egybefolynak, visszautalnak egymásra, olyanok, mint egy nagy történet sok szemszögből elmesélve. Ez az improvizatív, garázsban próbálós, élő felvétel jelleg már az Absolutely hangzásában is tetten érhető volt, de Dijon ezt a nagyon egyedi formanyelvet a Baby című albumon tökéletesítette igazán. Ezért nem az volt kérdés, hogy jól fognak szólni élőben, hanem hogy egy ilyen népszerű, mégsem mainstream arcnak mennyire lesz kedve fellépni a Sziget első napján, a Revolut színpadon.

A koncert kezdete előtt negyed órával érkeztünk az akkor még viszonylag szellős nézőtérre, a színpadon már hangolt a zenekar, szorosan egymás mellett, mint egy nappali session felvétele előtt. A basszusgitárnál nem az albumok írása során fontos alkotótárs Mk.gee (Michael Gordon) állt, érte nagyon szurkoltam, de számoltam a lehetőséggel, hogy ő nem vesz részt az európai turnén.

Aztán rövid köszönés és taps, és elindult a Talk Down, ami a kedvenc számom, és egyszerre voltam nagyon boldog és szomorú, mert mégis ki akarja a legjobb számot már a koncert legelején hallani? De aztán hamar túltettem magam ezen a pillanatnyi bánaton, mert már az első számból kiderült, hogy ahogyan az Absolutely koncertfilmjében, itt sem fog semmi pont úgy szólni, mint az albumon, mindent a keretek közé helyezett improvizáció és az énekes-gitáros Dijon által meghatározott tempó dönt el. Így a kis kedvencem tört groove-jai és spokenwordszerű vokálja tegnap este kétszeres gyorsítást kapott, de még ez is jól állt neki.

Aztán egy közönség felé intézett „Hope you’re okay” kérdés után rohantunk is tovább a HIGHER!-re, a második album kulcsdalára, és innen oda-vissza cikáztunk a két album között, és egy-két dal az albumokat megelőző EP-kről is bekerült. Ahogyan a közönség egyre jobban kinyílt, Dijon egyre beljebb fordult magába és a zenekar felé, minden számnál fokozatosan hagyta magát megőrülni, ordítani, ritmust törni, vadnak, nyersnek lenni.

A koncert végéhez közeledve gyönyörű párbeszédbe került egymással a két album: az utolsó előtti Rodeo Clown egy óda egy el nem ért szerelemhez, majd a záró Kindalove egy biztonságos, mégis szenvedélyes, beteljesült vágyról szól. De a boldogság Dijon esetében nem a konformizálódást jelenti, sőt – a gyerekvállalás és a kötődés örömeiről szóló második album sokkal kísérletezőbb, töredezettebb, radikálisabb, élőben még jobban átjött, ahogy Dijon a sokszor a vokált is egy hangszerként kezeli.

A még mindig pop által dominált, polírozott szupersztároktól hemzsegő Szigeten pedig felüdülés hallani valamit, ami ennyire igazi, nyers, vállaltan érzelmes, mégis bátran tökéletlen. Vizuál és közönséggel való különösebb interakció nélkül a koncert olyan volt, mintha több ezren a zenekar próbatermében lennénk; a zene intimitása és Dijon kivételes színpadi jelenléte egyedül megteremtette ezt az érzést, még úgy is, ha néha a közönségnek háttal tette mindezt. Bár a Prince-párhuzam zenei szempontból kevéssé állja meg a helyét, de tegnap egyértelművé vált, hogy eredetiségben, műfajok közti őrült rohangálásban, és összetéveszthetetlen előadásmódban minimum ikertornyok. (Incze Kata)

BAD NERVES

„A Ramones és a Strokes zabigyereke, akik eszeveszettül gyors, torzított popdalokat játszanak” – írja magáról az essexi Bad Nerves, és ennél közelebb nehezen járhatnának az igazsághoz. Oké, még hozzá lehetne fűzni, hogy Bobby Nerves (a dobosból lett énekes) és Will Phillipson (az egyik gitáros) dalszerzőpárosa valójában Jay Reatard és a Radioactivity szeretete mentén jött össze, miután megjártak egy halom sikertelen indie- és metálbandát Londonban, és ahogy az lenni szokott, a poénból, saját szórakoztatásukra összehozott zenekarukkal lettek sikeresek. De a lényeg ettől még ugyanaz: ez az őrülten száguldozó garázspunk a szíve mélyén nagyon is popzene, a fülből kitörölhetetlen és a Ramonestól is imádott rágógumipop-refrénekkel, a korai Strokes kúlságával előadva.

Ezek a pofonegyszerű, pofátlanul ragadós dallamokkal telecukrozott powerpop-punkdalok pedig élőben is kiválóan működtek. A Bad Nerves simán ír egy dalt USA címmel csak azért, mert jó érzés azt kiabálni, hogy U-S-A (tényleg az), de közben azért a saját receptjükön is variálnak egy kicsit: kiemelkedett a szettből a többi dalnál hardcore-osabb új számuk, a Network, meg az Antidote is, amivel az volt a céljuk, hogy egy eljátszhatatlanul gyors dalt írjanak, és tényleg végig a szétesés határán billeg, de a Bad Nerves annyira feszesen játssza, hogy végig kordában tartják ezt a teperést is.

A nagyszínpaddal viszont nem igazán tudtak mit kezdeni, hiába turnéztak már a Hivestól a Royal Bloodig csomó menő gitárzenekarral (a Nothing But Thieves előtt nálunk is felléptek már a Barba Negrában). Látszott, hogy az egy helyben daráló Ramones-suliból jönnek, nagy terpesz, mikrofonba kapaszkodva éneklés, esetleg egy-egy pörgés a levegőben, de közben meg ott volt az az igény is, hogy kezdjenek valamit ezzel a hatalmas térrel és színpaddal, aminek csak egy-egy tétova sétálás lett az eredménye, amik után az énekes gyorsan el is hagyta a kifutót, mintha nem lenne ott semmi keresnivalója. Bobby így élőben nem tűnt annak a magával ragadóan karizmatikus frontembernek, amit az angolszász sajtó belelátott, viszont az is átjött, hogy a West End-musicaleken felnőtt srácnak milyen jó torka van, és az egyórás koncertet lazán lehozta lemezminőségben.

Az egyik számuk (You’ve Got the Nerve) előtt kínosan hosszú ideig álltak némán, csak bámulták a közönséget, majd a dobos beszámolt (1,2,3,4), és ebből a csendből robbantak be – ilyen játékos húzásokból lehetett volna több is, de amúgy tényleg nem nagyon lehet belekötni a Bad Nerves koncertjébe. Nyilván nem ők lesznek azok, akik a Baby Drummer című számukban áhított új gitárzenei forradalmat kirobbantják, de ha az a kérdés, hogy érzelgős aréna-indie vagy Ramones-hívő pop-punk banda pumpálja fel kicsit a fesztiválozók adrenalinszintjét délután 4-kor a nagyszínpadon, akkor nyilván az utóbbira szavaz az ember.

„A gitárzene sose hal meg” – mondta búcsúzóul Bobby, majd levonultak a színpadról. Ámen. (Soós Tamás)

„A GITÁRZENÉNEK EGY NAGYON IZGALMAS KORSZAKÁBAN ÉLÜNK” – WOLF ALICE-INTERJÚNK.

WOLF ALICE

A Bad Nerves-énekes micdropos búcsúüzenetét a Wolf Alice már pusztán a pályaívével szépen kifejtette. Az Angela Carter-novelláról elnevezett, Mercury-díjas banda az énekes (Ellie) és a gitáros (Joff) folkduójaként indult, de hamar a brit gitárzene egyik izgalmas feltörekvőjévé nőtte ki magát, ma pedig már stabil fellépők a fesztiválok nagyszínpadain. A végső áttörést a Covid alatti Blue Weekend hozta meg nekik, és a tavalyi lemezük, a hetvenes évek szoftrockjából inspirálódó The Clearing tette fel rá a koronát, amit a slágergyáros sztárproducerrel, az Adele és a Foo Fighters mellől is ismert Greg Kurstinnal vettek fel Los Angelesben, egy amerikai nagykiadónál (Columbia) hoztak ki, és végleg bebizonyította, hogy még ma sem lehetetlen gitárzenével népszerűvé válni.

A szigetes koncertjükön pedig az is hamar egyértelművé vált, hogy egy minden szempontból beérett, zeneileg a topon lévő bandaként tértek vissza hozzánk. A civilben kifejezetten visszafogott, interjúkban szűkszavúan nyilatkozó énekesnő, Ellie Roswell a The Clearingre végleg felszabadult, és a különféle szorongásait félredobva belépett a rocksztárkorszakába. Már rég nem bújik meg a gitárja mögött, hanem úgy elviszi a show-t, hogy lehetetlen máshova nézni: simán hozza azt a karizmát és showműsort, amit egy A-kategóriás popsztár, de közben az egész mégis arról szól, milyen pazarul énekel.

Egyszer úgy sétál ki a kifutóra, mintha magabiztos gengsztert játszana, hogy aztán térdre hullva már majdnem metálosan screameljen, a grandiózus, zongorás balladaként induló, majd beatlesesen felemelő The Last Man On Earthben pedig már szívtépően szépen énekeljen. Hol suttogó, levegős énekkel teremt álomszerű hangulatot, máskor drámai íveket épít köze négyoktávos hangterjedelemben, de simán hozza a riot grrrlös dühöt (Yuk Foo) és a dögös rock ‘n’ rollt is (Bloom Baby Bloom). Pont ezért volt a Wolf Alice nagyszínpados felléptetése telitalálat a Sziget-lottón: annak is tartogatott valamit, aki az aktuális női popsztárokat szereti megnézni a Szigeten Dua Lipától Charli XCX-ig, és Zara Larssonra várt már délután is, meg azoknak is, akik a hangos gitárokat és az élő zenét hiányolják jó pár éve a Nagyszínpadról.

Amikor a tökéletes nyitódal (Bloom Baby Bloom) után belekezdtek a The Clearing egyik B-oldalas dalába, a krautrockosan lüktető, majd lágy pszichedéliába csavarodó White Horsesba, amit ráadásul a dobos, Joel Amey énekel, már érezni lehet, hogy ebben a koncertben nem lesz hiba. Ezzel az elomlóan szép dallal felültettek egy érzelmi hullámvasútra, és egy óráig le sem szálltak onnan: ahogy Ellie is rendkívül változatosan énekel, úgy a Wolf Alice is a gitárzene teljes spektrumát végiggitározta, és belecsapott zajos punk (Play the Greatest Hits), lendületes indie-slágerekba, és egyszer még egy monumentális, sabbathos riffelésbe is.

„BUDAPEST CSODÁS” – A WOLF ALICE KEDVENC ZENÉI ÉS MEGHATÁROZÓ KONCERTJEI, KÖZTÜK A 2018-AS SZIGETTEL.

Látszott a zenekaron is, hogy jelent nekik valamit, hogy a Szigeten játszanak, és ez nem csak egy újabb fesztiválfellépés a sűrű nyári szezonban, amit a basszusgitáros, Theo Ellis meg is erősített, amikor elmesélte, mekkora élmény volt nekik a 2018-as szigetes koncertjük. Akkor még az A38 (ma Revolut) sátorban játszottak a Slaves után, és akkor láttak először jó nagy tömeget egyszerre ugrálni a zenéjükre, és megérezték, hogy tényleg működni fog ez a zenekar.

A közönség most maximum a nagyszínpad előtti tér feléig ért, ennek a kis tömegnek viszont az egészét megmozgatták: a Wolf Alice jött, látott, és mindent vitt a Nagyszínpadon. (Soós Tamás)

LAMBRINI GIRLS

A Szigetre általában jellemző, hogy a legizgalmasabb fellépői 1) a fesztivál második legnagyobb színpadán lépnek fel, 2) olyan előadók, akiket egy Vittula-méretű helyen lenne ideális megnézni, de a többségük egy Dürer/A38-méretű terembe se jön el másként kis hazánkba (bár korábbi évek ilyen paraméterű fellépői közül a közelmúltban kaptunk például önálló Fontaines D.C.- és IDLES-koncertet is).

A brit Lambrini Girls esetében különösen igaz, hogy a helyszín mérete és hangzása némileg elvett a mérges lány punk élményből, amit hozzám hasonlóan szerintem sokan a legjobban vártak az idei fesztiválon, de a bruttó 45 perces koncertben azért így is volt elég csodás brit akcentussal kiabálás, néhol elektronikával fűszerezett hangos gitár, pogó, megőrülés és kivetítőre rakott politikai üzenet, amit a korábban említett zenekarok is konzisztensen hirdetnek, és amiket, még ha egy koncerten skandálva nincs is tényleges súlyuk, azért nem rossz látni és a zenekarral közösen ordibálni. Meg hát mindent átitatnak ezek a kérdések, és igenis fontos, hogy mindenki, köztük a zenészek is nyíltan állást foglaljanak és kiálljanak számukra fontos ügyek mellett. Meg úgy általában öröm látni nőket dühös zenét csinálni és dühösnek lenni színpadon. Reméljük, hogy ez a fájdalmasan rövidre zárt koncert csak egy teaser volt, és ők is elődjeik nyomába lépve, a pozitív budapesti élményen felbuzdulva visszatérnek hozzánk egy önálló koncertre is a jövőben. (Csóka Ági)

SOMBR

Sombrről korábban csak egy enyhe TikTok- (és YouTube)-függőséggel küzdő milleniál szintjén hallottam, és bár nehéz szívvel értek egyet bármivel, amit Taylor Swift mond, abban igazat kell adni neki, hogy nagy szüksége van most a világnak arra az őszinteségre és sebezhetőségre, amit ez a nagyon fiatal fiú képvisel. A jelen világpolitikai légkörben különösen jó érzés látni mainstream előadókat, mint Harry Styles, aki ismétlődően bizonyítja a rég elfeledett alaptételt, hogy a puhaság, a kedvesség, de még a flitteres glam is lehet maszkulin, vagy Sombr, aki férfiként többek közt saját gátlásairól és testképzavaráról is énekel.

Laikus nézőként is szívmelengető volt látni ezt a 21 éves srácot, aki bár korából és nagyon hirtelen jött hírnevéből adódóan még kedvesen esetlen, de egyrészt láthatóan jól érezte magát első európai fesztiválos headliner koncertjén (ami talán a legtöbbet tud adni a közönség koncertélményéhez is), másrészt mer autentikusan önmaga lenni és ignorálni a társadalmilag elfogadott definíciókat arra vonatkozóan, hogyan kell férfi popsztárnak vagy simán csak férfinak lenni. Ez pedig remélhetőleg a kései Gen Z-korosztályra általánosan jellemző trend, amit igazolni látszott a körülöttünk legjobban lelkesedő, legfeljebb huszonpár éves közönség, akiknek többsége elsősorban Zara Larsson miatt ment ki a Hajógyárira (és szerencsére kaptak egy cameót tőle Sombr koncertjén is), de kívülről fújták azokat a virális Sombr-számokat is, amik nem mellesleg minden generáció számára tanulságos mondanivalóval bírnak. (Csóka Ági)