Beskatulyázhatatlan hiánypótlás – ilyen volt a Primus a Barba Negrában

Kedden első hazai klubkoncertjét adta a '90-es évek legendás, behatárolhatatlan zenekara, a Primus, akik annak idején a sokat látott MTV-nézőket is le tudták sokkolni, a South Parkhoz megírták minden idők egyik legikonikusabb főcímzenéjét, és új dimenziókat nyitottak abban, hogy mit is lehet kihozni egy basszusgitárból. De vajon mit tud a zenekar 2026-ban és mennyire sikerült megidézniük a régi lendületet a hőhullám csúcsán olvadozó, tömött Barba Negra színpadán?

1990 környéke az indie és alternatív rock aranykora, amikor az MTV legendás 120 Minutes műsorában rendszeresen jöttek szembe olyan új zenekarok, akik korábban soha nem hallott módokon nyúltak a rockhoz. Új alműfajok születtek, később stadionkedvencekké váló együttesek debütáltak a semmiből, kisköltségvetésű, haverokkal összedobott videókkal. Folyamatosan jöttek az új zenei impulzusok és emiatt nehéz volt úgy igazán meglepni az embereket – és ekkor berobbant a semmiből a Primus és a Jerry Was A Race Car Driver, no meg főleg a Tommy The Cat klipje, és a legelvetemültebb furcsazene-rajongók is csak néztek, hogy kérem szépen, EZ MÉGIS MI A FENE? Elsőre a basszus ütötte meg az embert. Hát mit művel ez az ember? Senki nem játszott úgy a basszusgitáron, mint Les Claypool. Persze, mások is voltak, akik pl. a slappinget és más, inkább a funkban és egyéb műfajokban használt gitártechikákat átemelték a rockzenébe, de Claypool gyakorlatilag csak a rocktól alapjáraton távol eső technikákat használta, azok közül viszont kábé mindet egyszerre.

Aztán amikor az állát keresgélő néző ezen valahogy túltette magát, rájött, hogy a zene többi része semmivel se szokatlanabb. Mi ez a szétzuhanó, kifordított ritmika? Miket játszik ez a gitáros? És mi ez a leginkább a The Residentsre hajazó szövegmondás, déli suttyó akcentussal súlyosbítva? Na meg a bizarr szövegek? Sok más ekkoriban felbukkanó együttesnél is voltak meglepő újdonságok, de a Primusnál csak az volt. Egymásra volt dobálva egy halom, első látásra semennyire sem passzoló elem, és bár a végeredménynek minden törvényszerűség szerint valami kaotikus, darabjaira hulló rettenetnek kellett volna lennie, nem ez történt, hanem – és ebben rejlik leginkább Claypool zsenije – összeállt belőle valami briliánsan egyedi hangzás, amihez hasonlót sem korábban, sem azóta nem csinált senki más. Nem csoda, hogy az évek során próbáltak rájuk aggatni mindenféle cimkéket, leginkább a funk metalt, de a Primus azon ritka zenekarok egyike volt és maradt, akik semmilyen műfaji fiókba nem férnek be.

A zenekar a '90-es évek közepére jutott a csúcsra, egymást követték az MTV-n agyonjátszott bizarr videóik, meg persze ott volt az ikonikus South Park nyitódal is, de pár lemez után érezhető volt, hogy kezd kifáradni az over-the-top weirdo formula, és pár évre fel is oszlott a zenekar. 2003-ban újraindultak, a fix tagok (azaz a basszgitáros-énekes Claypool és a gitáros, korábban a stílusteremtő death metal zenekarban, a Possessedben zenélő Larry LaLonde) mellett gyakran cserélődő dobosokkal. Az eddigi egyetlen hazai koncertjükre is ekkoriban, 2011-ben, a VOLT fesztiválon került sor, de Claypool erre úgy tűnik, nem emlékezett, mert a számok közt azt említette, hogy most először jár az országban.

Az a koncert nekem is kimaradt, szóval most megnézhettem egy újabb, Korábban Sose Látott Régi Nagy Kedvencet, és az ilyen koncertek mindig kétesélyesek. Egyrészről szuper, hogy végre ki lehet pipálni egy újabb zenekart a listáról, másrészt viszont kevés együttes tudja évtizedeken át fenntartani azt az energiát és lendületet, ami a csúcsidőszakukban megvolt bennük. És hát kevés lehangolóbb dolog van, mint egykor kiváló zenekarokat látni önmaguk árnyékaként. Nekem ilyen volt pl. a Pixies pár éve a Parkban, de akadnak persze ellenpéldák is, mint az A38-on lehengerlő koncertet adó Test Dept, vagy a legendás, szigetes David Bowie-fellépés. És persze akadnak olyanok is, akik más-más koncerten mindkét végletet hozták (Ministry, Swans, vagy éppen a Psychic TV), míg megint mások belenyugodtak abba, hogy katalóguszenekar lettek, és teljesen okés, újat mutatni nem is próbáló retróhaknikat toltak (mint pl. a Soft Cell és a DAF, amikor sikerült őket elcsípni különböző fesztiválokon sok-sok éve).

Ez a Barba Negrában tartott Primus-koncert valahol félúton volt a fentiek közt. Amikor koncert közben keresgéltem, hogy mi az a szó, amivel leginkább jellemezni tudnám az élményt, akkor a vontatott jutott először eszembe, ami pedig nagyon nem az, ami a zenekarról amúgy bárkinek beugrana. A nagyjából a teljes életművet áttekintő, de pár alap klasszikust (pl. Wynona's Big Brown Beaver, DMV, és a már említett Tommy The Cat) átugró setlist önmagában abszolút jó kiindulási pont lett volna, de a szünettel két részre bontott koncert annyira tele volt tolva elnyújtott impro-jammelésekkel és üresjáratokkal, hogy elveszett az a lendület és az a groove, ami nekem a legmeghatározóbb eleme volt a Primusnak. Természetesen nem magával a jammeléssel volt a gond, sőt, az nagyon sokat adhatott volna a koncerthez, de itt a jammelésnek sokszor inkább kényszerű időkitöltés jellege volt. Közben viszont Claypool játéka még mindig teljes agymenés, ami önmagában elvisz a hátán egy koncertet, és pár dalnál abszolút megvillant az a zsenialitás, ami annak idején kiemelte őket az átlagból. A Too Many Puppies pl. óriásit ment, meg persze a közkedvenc My Name Is Mud is, más, amúgy hasonlóan zseni dalok ellenben belefulladtak a vontatottságba, és hiányzott belőlük az az energia, ami a stúdióverziókban vagy a régi koncertfelvételeken még megvolt.

Közben meg azt sem lehet mondani, hogy a Primus repertoárzenekar lett és csak a régi sikerekből él, a koncert egyik csúpontja ugyanis egyértelműen a The Ol' Grizz volt, ami az idei A Handful of Nuggs EP-ről származik. És érdekes, hogy ebben pl. maximálisan megvolt az a groove, ami a stúdiós verzióban is (sőt!), ami miatt az az érzésem lett, hogy a kreatív lendület megvan még, csak hát az újabb dolgok helyett ezeket a régi számokat kénytelenek nyomni a koncerteken, amikbe egyszerűen nem tudják, nem akarják beletenni az erőfeszítést? Fene tudja, mindenesetre az utóbbi évek kiadványai is inkább arra utalnak, hogy valami ilyesmi lehet a helyzet.

A helyben elkapott és utólag itt-ott olvasott vélemények alapján a legtöbben amúgy úgy tűnik, hogy maximálisan elégedettek voltak, de azért belefutottam más, „jó volt ez, de...” véleménybe is, szóval úgy tűnik, nem én voltam az egyetlen, aki felemás érzésekkel ment haza a papírformának megfelelően tömött Barba Negrából. De ezzel együtt is elkapott az a végén, hogy ha évtizedes csúszással is, de végre megvolt a Primus-koncertélmény.

szöveg: Frank Olivér
nyitókép: Nicole Sepulveda (a fotó a renói koncerten készült)