„Ha Freddie még élne, biztosan hülyéskednénk” – Tim Staffell-interjú

Tim Staffell a hatvanas évek végén Freddie Mercury évfolyamtársa és barátja volt az ealingi művészeti főiskolán. Freddie rajongott a Smile-ért – a Queen elődjéért –, és gyakran cukkolta Timet azzal, hogy jobban illene a zenekarba, amiben már Roger Taylor dobolt és Brian May gitározott, Staffell pedig énekelt és basszusgitározott. De miért lépett ki Tim a nagy sikerek előtt? Megbánta, hogy otthagyta Brianékat? És milyen volt a fiatal Freddie, aki Hendrixre léggitározott az osztályban? Tim Staffell-lel – aki később szép pályát futott be grafikusként és animátorként, dolgozott például a BBC-s Galaxis útikalauz stopposoknak sorozaton, és ő volt a Thomas, a gőzmozdony első évadának fő modellkészítője –, a Magyar Zene Háza Freddie kiállításán beszélgettünk.

Freddie-vel évfolyamtársak és közeli barátok voltatok az ealingi művészeti főiskolán.

1967-ben találkoztunk az Ealing Art College grafikusképzésén, és történetesen mindketten amatőr zenészek voltunk: én a Smile-ban játszottam, Freddie pedig a Wreckage nevű zenekarban, és később a Sour Milk Sea-ben. Közös albérleteink is voltak Freddie-vel, egymás padlóján csöveztünk, hetekig sülve-főve együtt voltunk, aztán a hétvégén hazamentünk a szüleinkhez. Ez egy elég nomád időszak volt az életünkben.

Freddie az Ealingen 1968-ban.

Freddie mennyire tűnt ki a tehetségével a grafikus szakon?

Freddie tehetséges volt, de pont annyira, mint bárki más. Sok zenész és művész járt az Ealingre, akik később híresek lettek: Pete Townshend, Ronnie Wood, vagy Jim McCarty a Yardbirdsből. A mi évfolyamunkban rajtam és Freddie-n kívül ott volt még Alan Lee, aki Oscart kapott a Gyűrűk ura látványterveiért, vagy Graham Rose, aki híres tévéreklám-rendező lett. Szerintem az Ealing sokat segített Freddie-nek: volt valami a művészeti oktatás liberális szemléletében, ami hozzájárult, hogy kibontakoztassa a tehetségét. Ugyanakkor csak félig vettük komolyan a sulit, mert mindketten zenészek akartunk lenni.

Láttad őt élőben a Wreckage-dzsel?

Egyszer, Liverpoolban. Nem voltak valami fegyelmezett banda. Elég primitív zenét játszottak, de Freddie már akkor elkezdett kibontakozni énekesként és frontemberként.

Nehéz elképzelni Freddie-t, ahogy bluest énekel.

Hát, igen. Azokban az időkben, ha nem volt elég dala egy zenekarnak, akkor bluest játszottak. Rengeteg 12 ütemes bluesból tudott az ember válogatni, hogy kitöltse a műsorát. Azokat bárki el tudja játszani.

Látszott már akkor is, hogy Freddie legendás énekes lesz, vagy ez csak később vált nyilvánvalóvá?

Akkor még nem volt ez egyértelmű. Freddie önbizalma ebben az időszakban épült fel. Az angol könnyűzene egyik nagy ikonja Jimi Hendrix volt akkor, akiért Freddie valósággal megőrült. Rajongott a zenéjéért, a kirívó, extravagáns személyiségéért és a teátrális előadásmódjáért. Az osztályteremben mindig szólt a rádió vagy a magnó, és amikor Hendrix jött, Freddie felkapott egy hosszú acélvonalzót, és Hendrixet utánozva léggitározott és énekelt, miközben körbetáncolta a tantermet.

Nem tudom, ki akar örökké élni, de ő biztosan fog – megnéztük a Freddie kiállítást a Zene Házában

Az ilyen pillanatokban már lehetett látni valamit a későbbi Freddie Mercury-ból, de Freddie akkor még egy csendesebb figura volt. Ez egy nagyon kompetitív közeg volt, mindannyian próbáltunk érvényesülni, és sokat beszéltünk róla, hogy mi mindent fogunk csinálni. Freddie viszont sokszor inkább csöndben maradt, és csak csinálta. Ő nem volt az az önelemző alkat – talán mert nem is volt rá szüksége. Nem lepődtünk meg, hogy a Queenben egy igazi ikon lett, mert elképesztő tempóban fejlődött már az egyetemen is. Lépésről lépésre láttuk, ahogy egyre jobb lesz. Aztán amikor kijött a Bohemian Rhapsody, az akkora lökést adott neki – és az egész bandának –, hogy onnan már nem volt visszaút. Világsztárok lettek.

A Smile: Roger Taylor, Brian May és Tim Staffell.

A Smile sok tekintetben a Queen elődje volt. Milyen zenét akartatok játszani?

Brian May-jel volt egy sulizenekarunk a Hamptonban, az 1984. Miután leérettségiztünk, főiskolára mentünk, a többiek viszont elköltöztek, úgyhogy Briannel ketten maradtunk Londonban. Megbeszéltük, hogy alapítunk egy új zenekart, amiben átváltok basszusgitárra (az 1984-ben Tim énekelt és szájharmonikázott – S.T.), és keresünk egy dobost. Roger Taylor volt az első, aki jelentkezett a hirdetésre. Egy szuterénben laktunk Shepherds Bushban, ahol tartottunk egy próbát, Roger pedig annyira jó volt, hogy azt mondtuk, nem hallgatunk meg mást. A Smile-t power rock trióként képzeltük el, erős háromszólamú vokálokkal. Imádtuk az akkori rocktriókat, Hendrixet, Rory Gallaghert, és a Creamet, de úgy véltük, hogy nekik nincsenek elég jó vokáljaik.

A Smile-lal összesen hat dalt vettetek fel. Van kedvenced közülük?

Az egyik a Step On Me, a másik az Earth. A Step On Me volt az első dal, amit együtt írtunk Briannel, és nagyon szeretem a szerkezetét. A Step On Me és a Doin’ All Right sem szimpla verze-refrén dalok. Ha valaki ugyanazt a struktúrát, ugyanazokat az akkordokat variálja, azt hamar elunom. Izgalmas akkordmeneteket akartam írni, mert abból izgalmas dallamok jönnek, és nekem az a legfontosabb egy dalban.

És az Earth?

Az volt az első dalom, amit meg mertem mutatni a többieknek. Előtte is próbálkoztam, de nem volt elég önbizalmam, hogy bedobjam az ötleteimet a zenekarnak. Az Earth valószínűleg nekik – és a producernek – is tetszett, mert ez lett a Smile egyetlen kislemeze.

A Doing All Right című Smile-dal felkerült a Queen első lemezére is.

Ezen nálam senki se lepődött meg jobban. Akkoriban még én is turnéztam különféle bandákkal, ezért nem követtem szorosan, hogy mit csinál a Queen. Amikor meghallottam az albumot, rajta a Doing All Righttal, amit együtt írtunk Brian May-jel, arra gondoltam, hogy biztos csak 11 daluk volt és 12 kellett a lemezre, ezért elővettek egyet a Smile-repertoárból. Sokan próbáltak rácáfolni az elképzelésemre, de én még mindig úgy gondolom, hogy talán igaz. Akárhogy is volt, rendkívül hálás vagyok érte, mert az a dal elég jövedelmező lett számomra… (nevet)

Miért lett másfél év után vége a Smile-nak?

Bevallom, én fáradtam bele. Találkoztam zenészekkel, akikkel elkezdtem improvizálni, megismertem a nagy jazz-zenéket, és rájöttem, hogy én is ezt akarom csinálni. Ráuntam a rockzenére, és kiléptem a Smile-ból. Rengeteg jazzt és soult hallgattam, olyan zenéket, amelyek jó grúvokra épülnek. Szerintem rengeteg rockzenéből hiányzik a jó lüktetés.

De ez nem egyik napról a másikra történt, mint a Bohém rapszódia c. filmben, hanem elhúzódó folyamat volt. Meghallgatásokra jártam, és végül felvettek a Humpy Bong nevű zenekarba. Vicces név, de a zenekar nagyon érdekes volt, izgalmas zenészekkel (pl. a Bee Gees-dobos Colin Petersennel – a szerk.), és ezzel elindult az utam a jazzes és az expresszionista zenék felé.

Nem bántad meg, hogy otthagytad a zenekart?

Nem. Egyrészt utálok turnézni, és távol lenni az otthonomtól, másrészt nem vagyok vérbeli showman. Amikor láttam a Queent koncerten, azonnal tudtam, hogy ez nekem sose menne. A Queenben sok volt a teátrális elem, amiben én nem voltam jó. Mindig is egy klubzenész maradtam. Számomra az abszolút csúcsot Ronnie Scott londoni jazzklubja jelentette: úgy gondoltam, ha egyszer felléphetek ott, akkor elértem mindent, amit ebben az életben elérhetek. Nem tudtam volna egy stadionnyi emberrel érzelmileg kapcsolódni, mert én csak a zenére koncentráltam. És nem szerettem egymás után kétszer ugyanúgy eljátszani egy dalt: improvizálni akartam, ami egy teljesen más zenei felfogás.

„Freddie számára ő egy istennő volt” – Mike Moran Freddie Mercuryról, Montserrat Caballéról és a Barcelonáról

Van olyan Queen-dal, amiről titokban azt kívánod, hogy bárcsak te írtad volna?

A Somebody to Love. Számomra az a tökéletes popdal. Ebben ugyan nincsenek bonyolult akkordmenetek, de tele van érdekes kis csavarokkal. És csodálatos a szövege. Ami érdekes, hogy szinte elválaszthatatlan a productiontől. Többször is nekifutottam, hogy csináljak belőle egy saját verziót, de a Queen hangszerelése és stúdiómunkája nélkül egyszerűen nem működik.

Freddie sokszor mondogatta, hogy ő jobb énekes lenne a Smile-ban.

Meggyőződése volt, hogy használhatatlan vagyok. Azért akart bekerülni a Smile-ba, mert tudta, hogy nem vagyok elég jó előadó, és ehhez a zenéhez teátrálisabb előadásmód kellene, amit ő tökéletesen tudna hozni.

Cukkolt vele?

Igen. Soha nem mondta a szemembe, de másoknak igen. De nem sértődtem meg, mert igaza volt. Néha persze elkeseredtem, hogy nekem ez miért nem megy, de miután beleszerettem a jazzbe, már nem számított. Az én utam másfele vitt. Néha azt kívánom, hogy bárcsak nagyobb hatást gyakorolt volna a zeném a világban, de c’est la vie. (mosolyog) Talán a jövő generációi majd felfedezik, hogy az enyém is jó zene volt.

Mi a legkedvesebb emléked Freddie-ről?

Ha Freddie még élne, biztosan hülyéskednénk. Én is ugratnám őt, és ő is ugratna engem. Tudom, hogy később meglehetősen extravagáns, pimasz és teátrális lett. De szerintem velem soha nem viselkedett volna így. A kapcsolatunk megmaradt volna olyannak, amilyen az egyetemen volt, és viccesen piszkáltuk volna egymást. „Helló, Freddie. Tetszik a gúnyád!” Óriási veszteség, hogy már nincs velünk.

interjú: Soós Tamás

„Akkor értettem meg, hogy ez volt Freddie búcsúja az élettől” – interjú Rudi Dolezallal, a Queen kliprendezőjével

Freddie – A kiállítás
Helyszín: Magyar Zene Háza
Időpont: 2027. február 28-ig, 10 és 18 óra között
Belépő: 7900 Ft (hétköznap), 9900 Ft (hétvégén)
Jegyvásárlás. Facebook-esemény. További infók.