„Az István, a király lehetne a nemzeti minimum” - Bródy János-interjú

„Fejjel menni a falnak hülyeség. De a falig azért el kell menni” – mondja Bródy János, a magyar dal egyik atyja, akinek munkássága előtt Azahriahtól Presser Gáborig sokan tisztelegnek augusztus 9-én a Szigeten, a Bródy Dalok Napján. Többek közt Vitáris Iván is, aki az Ivan & The Parazollal továbbvitte az Illés beatzenei örökségét, egyik dalukat Bródy magyar szövege emelte slágerré, és áprilisban a Rendszerbontó Nagykoncerten is együtt léptek fel. Címlapinterjúnkban ő kérdezte a 80 éves Bródy Jánost, aki elárulta, hogy szerinte miért a Fonográf volt a legjobb zenekar, amiben játszott, miért erőltetett a velük kapcsolatban sokat emlegetett Lennon–McCartney-párhuzam, hogyan élte meg a sokat emlegetett tatai rocktanácskozást, és lehet-e még közös nevezőnk ebben az országban. Ez a Recorder magazin 136. számában megjelent interjú bővített változata.

Vitáris Iván: Idefelé megnéztem egy-két Paul McCartney-videót, aki azt mondta a dalszerzésről, hogy ez egy pingpong, amiben a jobb ötlet és az ügyesebb fél nyer. Szerinted mikor jön be ebbe a képletbe az ego? A Szörényivel alkotott szerzőpárosod és az Illés ihletettsége is szorosan kapcsolódott a Beatleshez, de meddig volt az, hogy tényleg a jobb ötlet nyert, és mikortól érezted azt a másikon, hogy már nemcsak a dalért küzdötök, hanem a saját ötleteitekért is?

Bródy János: A dolog egy kicsit másképp állt nálunk. Bár nagyon hízelgő volt, amikor azt mondták, hogy mi vagyunk a magyar Lennon-McCartney, de ezzel a hasonlóság véget is ért. Hamar kiderült, hogy az Illésben nem akar más szöveget írni. ’65-ben, amikor az első dalokat írtuk, a verőcei Express-táborban még nagyon együtt lélegeztünk Leventével. Később volt olyan dal, amit úgy hozott, hogy megvolt a verze, de a refrén még hiányzott. A zeneszerzőknél előfordul, hogy van egy soruk, ami motiválja a zenét, és a szövegírónak kell belőle értelmes dalt alkotnia. És a legtöbb esetben a zenekari próbákon alakultak ki a végső formák.

A 2012-es Bródy János-életműinterjúnk az Illés-évekről szóló első része

Vitáris: A saját példánkból is tudom, hogy Máténál (Balla Máté, a Parazol gitárosa – S.T.) melyik az a pont, amikor ráhagyom, hogy hadd csinálja meg, ahogy szeretné, mert már mindenhez ért a hangzások terén, és ne legyen az, mint az Ezek a fiatalokban, hogy odajön a Szörényi, és azt mondja, hogy „Nem-nem, Tinikém, az ott G-moll”. Tudom, hogy az egy megrendezett film volt, de beleszólhattál te is a zenébe, nem?

Bródy: Kezdetben mindig zenére írtam a szöveget. Ami abban a jelenetben van, hogy felolvasom a szöveget, amit éjszaka írtam, és utána Levente rögtön fújja – ilyen nem történt. Levente mindig határozott elképzelésekkel rendelkezett a zenei formáról, a Fonográfban pedig a legtöbb számát együtt írta Tolcsvay Lacival. Én a zenekarokban afféle integratív figura voltam. A zeneszerzők feldúdolták egy kazettára a maguk ötleteit, általában kamu angol kiejtéssel, de azokból lett végül dal, amire szöveget írtam. Én válogattam. Ezek jó történetek. Tolcsvay Laci, amikor az első lemezére készült a Fonográf, átküldte kazettán a dalait, és mondta, hogy a végére még odabiggyesztette ezt a kis gitáros dolgot, mert olyan szép akkordmenetei vannak. Valahogy úgy, ahogy Paul McCartney a Yesterdayt megálmodta. Ez lett Az első villamos, ami Lacit is fölemelte mint szólistát. Igyekeztem igazságos lenni, már az Illésben is. Ha Lajosnak is volt valami alapötlete, ami alkalmasnak látszott egy kifejthető témára, akkor megírtam.

Vitáris: Azzal simítottál el belső feszültségeket, hogy mindenkinek az ötleteiből válogattál?

Bródy: Igen. És bizony sokat számított a dalszöveg. Egy sztori: A nagy utazást Dés László nem a Sose halunk meg című filmhez írta, hanem több évvel korábban egy vígszínházi musicalhez. A Pantaleón és a hölgyvendégek egyik betétdala volt Brazília címmel, amit Eszenyi Enikő énekelt. De az a darab hamar lekerült a műsorról, és amikor Koltai Robi kért egy dalt a filmhez, Dés elővette ezt a régi dalát, és megkérte Bereményi Gézát, hogy írjon rá egy új szöveget. És ettől lett sláger – meg persze attól is, ahogy Presser Gábor énekelte.

Vitáris: Amikor jöttek a sikerek, és látszott, hogy mennyire jól írtok együtt számokat Leventével, akkor Illés Lajos tudott menni azzal, hogy átvettétek a hatalmat a zenekar fölött?

Bródy: Lényeges neuralgikus pontra tapintottál rá: nem nagyon. A hierarchia az Illésben kezdetben tiszta volt, mert én ott a kissrác voltam. A Tinédzser. Abba sem volt beleszólásom, amikor Lajos kirúgott két tagot az ős-Illésből, akik nagyon amatőr zenészek voltak, és beszervezte a zenekarba a két Szörényit. A dolgok folyamatosan alakultak át. Levente lett a legfontosabb zeneszerző, és mint fantasztikus előadó, a zenekar frontembere. Én meg a másodgitáros szövegelő, aki a zenekar nevében hirdeti az igét.

Az Illés-együttes tagjai 1968-ban Siófokon: Illés Lajos, Bródy János, Szörényi Szabolcs, Szörényi Levente és Pásztory Zoltán | Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Vitáris: Ti együtt nőttetek fel, nem? Az Illésnél megvoltak a Lennon-fanok, a McCartney-fanok, és a Harrison-fanok is.

Bródy: Ez a Lennon–McCartney-párhuzam kicsit erőltetett, bár kétségkívül nagyon bírtuk a Beatlest, és példaértékű volt számunkra a munkásságuk. Előttük még a nyugati világban sem voltak híres szerzőpárosok egy zenekarban: a kiadók a zeneszerzőket meg a szövegírókat szerződtették, és a menedzsmentek kiosztották a számokat különféle előadóknak. Nálunk sokáig a Rádió könnyűzenei osztálya gyártotta a felvételeket, és sztárolta az énekeseket. Az amatőr ifjúsági zenekarok a vasfüggönyön átszűrődő angol számokkal lettek népszerűek, és Illés Lajos eleinte nem is engedte, hogy magyar számokat énekeljünk. Amikor megírtuk az első saját számokat ’65-ben, az Omega alapembere, Laux Józsi azt mondta Leventének, hogy meg vagyunk bolondulva és bele fogunk bukni. Van egy jó történet, hogyan törtünk mégis át: amikor ’66-ban a KISZ megrendezte az öntevékeny ifjúsági zenekarok vetélkedőjét, azt találták ki, hogy a döntőben a műsor felének már magyarul kell szólnia, hogy ne csak a nyugati kultúrát hirdessük.

Vitáris: Váó! Az állam indukálta, hogy magyarul énekeljetek?

Bródy: A dalok akkor már készen voltak, de addig csak egyet játszottunk el a Bosch Klubban, és a közönség észre se vette, hogy magyarul énekelünk. A döntőben viszont már a nyolc számunkból négy Lennon–McCartney- és négy Szörényi–Bródy-dal volt, és Lajos nem tiltakozhatott ellene. Azt a négy saját dalt, amit a győzteseknek járó jutalmul felvehettünk a Rádióban, a kereskedelmi szempontokra akkor már érzékeny Hanglemezgyár átvette, és ez az első négyszámos kislemez volt a kezdet. Az Óh mondd, a Légy jó kicsit hozzám, a Mindig veled és Az utcán. A kirobbanó sikernek köszönhetően egymás után jelentünk meg saját számokkal, és egy-két éves előnybe kerültünk a többi zenekarral szemben. Így lett az Illés zenekar az új műfaj első számú reprezentánsa, amit kezdetben beatzenének neveztek.

Szörényi Levente és Bródy János az Add a kezed (Illés Show) című zenés film forgatásán 1972-ben | Fortepan / Szalay Zoltán

Vitáris: Sokat írtál és énekeltél a nyugatra tekintésről, és hogy hogyan jönnek onnan az inspirációk. Volt az a nagy sztori, amit mindenki másképp mesél, hogy az FG-4 című Fonográf-lemez születése előtt elmentetek egy Pink Floyd-koncertre, amiről Levente mondta talán, hogy a Dark Side of the Mooné volt, Szabolcs szerint meg Animals. És amikor utána visszamentetek a hotelbe, azt mondtátok, hogy hagyjuk abba, mert ezek után nem érdemes játszani. Tényleg így történt?

Bródy: Hogy baromi jó volt az a Pink Floyd-koncert 1973-ban, az nyilvánvaló. De hogy ilyen hangulat lett volna utána, hogy mi hagyjuk abba, arra nem emlékszem – inkább csak megalapozta az Illésből a Fonográfba való átmenetet.

Vitáris: Hogy jutottatok ki rá?

Bródy: Bécsben volt a koncert, és tényleg elájultunk tőle, mert fantasztikus vizuális megjelenéssel dolgoztak. De úgy voltunk vele, hogy basszus, ezt az Omega jobban csinálja. Mi addig nem nagyon törődtünk a színpadi látvánnyal, nekünk a lemezek voltak fontosak. Az viszont valószínű, hogy a science fiction vonal meg a space rock térhódításában a Pink Floyd jelentős szerepet játszott. Már az első Fonográf-lemezen is volt egy ilyen szám, a Valaki vár. A tudományos-technikai előéletem miatt imádtam a science fiction dolgokat. A Galaktika magazin minden száma megvolt. Hülyén hangzik a dolog, de miután én írtam az összes szöveget, gyakorlatilag én szerkesztettem a lemezeket, és nekem volt az a mániám, hogy egy nagylemeznek legyen valami koncepciója, legyen összefüggés a számok között. Ezt az FG-4-nél jól végig tudtam vinni. De már az Illések és pofonoknál is figyeltem erre.

Vitáris: Meg a Nehéz az útnál is, az interjús keretezéssel.

Bródy: Az a Beach Boys’ Party! hatására született. A hatvanas években a vasfüggöny még állt, de a zene átszűrődött rajta, és az akkori magyar zenekarok nagyon figyeltek, hogy mi jön át és kit lehet példaképnek tekinteni. Magyarországról nem lehet trendet indítani, ez nyilvánvaló. Az Illés az angol zenekarokat figyelte – egyik nagy kedvencünk a Beatles mellett a Kinks volt –, de a maga módján eredeti volt, mert sok dalunkba a Kárpát-medence népzene motívumai keveredtek.

Vitáris: Én úgy éreztem, hogy az Illésben volt egy határ, hogy zeneileg mit tudtok megcsinálni. Nem mintha ne lettek volna annak a zenekarnak is óriási adottságai, hogy nyersen, erővel, vagy lírával tökéletesen át tudjon átadni érzéseket. De a Fonográfban Leventének kibontakozott a virtuozitása, te steel gitároztál, Tolcsvay pedig egy igazi multiinstrumentalista volt. Az a zenekar olyan magasságokba emelte a dalaitokat, amire az Illés nem volt mindig képes.

Bródy: És mi volt mindennek a kezdete? Az, hogy Levente ’73-ban csinált egy szólólemezt, amibe nem vette be se az Illés Lajost, se a Pásztoryt, de a Tolcsvayékat igen. Ritka kivételként az Utazás szövegét is ő írta valóságos élményei alapján. Annak, hogy Lajos feloszlatta az Illést, több oka is volt, de az nyilván belejátszott, hogy a zenekar sztárja, frontembere egyszer csak csinált egy szólólemezt, amiből őt kihagyta. A Fonográfban aztán a közös kedvencünk a west coast lett, ami az amerikaiak válasza volt a hatvanas évek brit inváziójára. Ez afféle country-rock volt, amit főképp a saját folk- és countryzenéjükből építettek fel. A legjobb ilyen zenekar, amit imádtam, az Eagles volt. Amikor az Illés kereste az irányt, még az angol rockbandákra tekintett, de a Fonográf már az amerikai zenére koncentrált, mert az szofisztikáltabb volt, vokálokkal, kifinomult gitárszólókkal, és nagy szerepet kapott benne a pedal-steel gitár. Az Illésben ezt nem lehetett volna megcsinálni.

Vitáris: Ez olyan, mint amikor a Forma-1-es pilóta bekerül a Ferrarihoz, akkor tudja igazán veretni. Ez a Rolling Stonesnál is megtörtént, amikor jött egy Mick Taylor, és úgy gitározott, hogy az a zenét is rögtön egy magasabb szintre emelte.

Bródy: Én azt gondolom, hogy a Fonográf volt a legjobb zenekar, amiben játszottam. De az a trend igazán nem jött be Európába se, és Magyarország is intakt maradt. Jött az eurodiszkó, meg vele szemben az őszinte, kőkemény rockzene és a lázadó punk, és végül a mindent felülíró lakodalmas rock. Az is igaz, hogy a Fonográf a ’70-es évek végére kifáradt. Nem tudtunk már mit kitalálni. Az akusztikus countrydalok népszerűek voltak, de az Illéshez képest ez halványnak bizonyult. Különösen ’81-ben, amikor A Koncert alkalmával az Illés újra összeállt, és ez volt a kegyelemdöfés a Fonográfnak, mert az Illés iránti rajongás mindent elmosott. ’84-ben még kijött az utolsó és talán legjobb lemezünk, a Jelenkor, de azt meg az István, a király sikere árnyékolta. Ennek lett következménye A búcsú koncert, ahol Levente bejelentette, hogy elege van a zenekarosdiból.

Vitáris: Téged mennyire foglalkoztatott a pénz annak idején? Mennyire számított az Illés óriási felfutása alatt, és mennyire az István, a király sikerei idején, amikor már mindenkinek megvolt a saját élete és családja?

Bródy: Kezdetben egyáltalán nem foglalkoztatott. S. Nagy Pityu szólt, hogy „menj már be a Nyár utcába, ott van egy csomó pénz a neveden, miért nem veszed fel?” Ott volt ugyanis a Szerzői Jogvédő Hivatal. Egyre nagyobb példányban keltek el a hanglemezek, és a szerzőknek a nemzetközi egyezmények szerint járt a jogdíj. Ha egyedül írtam egy dalt, Szörényi Szabolcs nevére írtuk a zenét, hogy ő is kapjon jogdíjat, meg hát így is Szörényi-Bródy szerzemény lett. Ahhoz, hogy Levente és Lajos között egyre erősebbé vált a konfliktus, az is hozzájárult, hogy kiderült: Lajos zenekarvezetőként egy ideig dupla gázsit vett fel.

Vitáris: Erről nem tudtatok?

Bródy: Nem, de ez a hagyományos tánczenében elfogadott volt. Aki a zenekarvezető, az intézi a fellépések után az elszámolást. Más bandáknál is voltak feszültségek az osztás körül. Utána viszont Lajos zenekarvezetői pozíciója is megingott. Attól kezdve nem is volt kétséges, hogy a szerzői jogdíjakat nem fogjuk elosztani, hanem a szerzőké lesz. De találtunk alkalmat rá, hogy minden tagnak legyen itt-ott szerzői jogosultsága.

A 2012-es Bródy-életműinterjúnk a Fonográffal és a szóló időszakkal foglalkozó második része

Vitáris: Maradva a hazai zeneipar kialakulásánál, de más vizekre evezve, beszéljünk az 1981-es tatai Sok húron pendülnek zenésztalálkozóról, ami miatt sokat támadtak téged. Ezen a zenészszakszervezet megalakulása volt a téma, de azt a mondatot, amit folyamatosan idéznek tőled, hogy elhatárolódsz a fiatal alternatív zenekaroktól, nem találtam meg.

Bródy: Ha az akkori idők keretébe illesztjük ezt a történetet, akkor rendkívül fontos megemlíteni, hogy 1980 végén megalakult Lengyelországban a Szolidaritás Lech Wałęsa vezetésével. Akkor már népszerű és országosan ismert zenészekkel – Benkő Lacival, Bergendy Pistával, Zoránnal – évek óta küzdöttünk azért, hogy legyen egy érdekvédelmi szervezetünk. A személyiben még fel kellett tüntetni a munkahelyet, és akinek nem volt, az ún. KMK-nak, azaz közveszélyes munkakerülőnek is minősülhetett. A zenészeknek nem volt munkaviszonyuk, és az állami koncertszervező ORI egy idő után adott egy betétlapot a személyinkbe, hogy ne baszogassanak minket állandóan a rendőrök. Amikor a Szolidaritás megalakult, arra gondoltunk, hogy mi is alakítunk egy szakszervezetet. Még az is lehet, hogy megijedt a rendszer attól, hogy a zenészek mozgolódnak, és úgy próbálták a helyzetet elsimítani, hogy felajánlották, a Művészeti Dolgozók Szakszervezetén belül megalakíthatjuk a Szabadfoglalkozású Zenészek Szakszervezetét. Két feltétellel: csak azok lehetnek tagok, akiknek van már működési engedélyük, és nincs máshol munkaviszonyuk. Akinek van, az ott legyen szakszervezeti tag. Ez nagy újítás volt, aminek mentén a KISZ és a Párt is összefeszült. A KISZ támogatólag lépett fel, és ők szervezték meg a tatai rocktanácskozást is, hogy a Párt elfogadja ezt a megoldást. A kormányzat részéről Tóth Dezsőre osztották ki a feladatot, aki művelődési miniszterhelyettes volt, és irodalmár, tehát nem tudott semmit a zenéről. Ezért a tanácskozás előtt tájékoztatást kért, de nem a KISZ-esektől, hanem a belügyi szervektől és az ORI igazgatójától, Bali Györgytől. Tőlük kapott egy feljegyzést, hogy mik azok a jelenségek, amelyek ebben a műfajban nem elfogadhatók a Párt számára. Kábé ebben az időben volt probléma a Fiatal Írók József Attila Körével is, ahol megpróbálták meghúzni a határokat, hogy mi az, ami megjelenhet Magyarországon. És ennek mintájára Tóth Dezső is egy dörgedelmes, ordítozós előadást tartott arról, hogy mi az, amit nem fognak eltűrni. Kiabált, hogy miért kell ilyen nevet adni zenekaroknak, hogy Orgazmus meg Bizottság, és hogy nem lesz itt Szolid a Rita. A Közgázon létezett a Neoprimitív zenekar, akik megelőzték az Irigy Hónaljmirigyet azzal, hogy paródiákat írtak ismert dalokra. De nagyon keményen, erős politikai töltettel. Volt egy olyan daluk is, hogy Szolid a Rita, de ők közgázosok voltak, nem volt sok közük a zenészvilághoz. A Bizottság együttes tagjai pedig szentendrei képzőművészek voltak, ismertem őket közelről, happeningeket rendeztek, és elsősorban nem zenésznek tartották magukat, és nyilvánvalóan nem akartak egy zenészszakszervezet tagjai lenni. Orgazmus nevű zenekar meg egyszerűen nem létezett. Az Orgazmus Kék Fényben csak egy plakáton szerepelt, és egy URH-koncertnek a címe volt.

Szóval ordítozott a Tóth Dezső, amit dermedt csend követett. És mivel engem tartottak alkalmasnak a szakszervezet vezetésére, nekem kellett válaszolni. Az volt a dolgom, hogy a szerveződő társaságot megvédjem, és megoldást találjunk rá, hogy legálisan működjenek a zenekarok. Erre válaszoltam, hogy mi nem vagyunk társadalomellenesek, mert az akkor a hazaárulónak volt a szinonimája. És tényleg mondtam egy olyan mondatot, hogy a miniszterhelyettes rossz példákat emleget, mert ők nem tartoznak ehhez a társasághoz. De amire hivatkozni szoktak, az a KISZ jegyzőkönyvéből származik, és nekik az volt a fontos, hogy bizonyítsák: az a zenésztársadalom, amit ők támogatnak, nem azonos azokkal, akikre a rendszer elfogadhatatlan jelenségként hivatkozik, mert a Párt dogmatikus figurái az egész műfajt támadták. Csak ebben a jegyzőkönyvben jelent meg úgy a kiragadott hozzászólásokból, hogy nemcsak én, hanem a Benkő Laci és Presser is elhatárolódtunk.

Vitáris: Nagyra tartom, hogy van a munkásságodban egy tisztán követhető céloknak szentelt diplomácia. Ahogy az István, a királyban is elhangzik, hogy minden kornak rendszere van, nem gondolom azt, hogy csak az lehet a megoldás, hogy mindig minden ajtót bezárunk. Nem jobb, ha megpróbáljuk elmondani, hogy ez így most nem jó, csináljunk másképp? Persze, eljöhet az a pont, amikor borítod az asztalt, de előtte le lehet ülni az asztalhoz, nem?

Bródy: Nézd, ez az egész műfaj kezdettől fogva az imperialisták befolyásolási kísérleteként volt számon tartva az államrend védelmezői részéről. Mi tulajdonképpen a legalitásunkért küzdöttünk folyamatosan. A ’70-es évekre vált egyértelművé, hogy már nem lehet nem tudomásul venni a magyar zenekarok jelenlétét a kulturális életben. A fiatalabb generáció – a KISZ – úgy gondolta, hogy integrálni kell a zenekarokat. Az öregek meg azt gondolták, hogy be kell tiltani, mert más szocialista országokban könnyebben elintézték úgy a dolgot. Az NDK-ban például azt találták ki, hogy el kell végezni egy marxista főiskolát ahhoz, hogy egy zenész fellépési engedélyt kapjon.

Bródy János a tatai rocktanácskozáson 1981-ben, mögötte Frenreisz Károly és Presser Gábor, mellette Tarján Pál, Benkő László, takarva Molnár György | Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Vitáris: Ez sokkal összetettebb sztori annál, mint az a két mondat, ami kering rólad, hogy elárultad a könnyűzenét.

Bródy: A tatai rocktanácskozás kapcsán összecsúsztak dolgok. Akkor már a Beatrice körül egyre nagyobb zűrök voltak. Volt már egy-két alternatív meg punkos zenekar, de ők voltak a népszerűek, úgyhogy ők kerültek célkeresztbe. Elterjesztették, hogy csirkét daráltak, amit ők nem tettek, csak azt is rájuk fogták. Én egyébként kifejezetten jóban voltam a Nagy Feróval, még be is vittem a Papp Laciról szóló filmbe (Pofonok völgye), és rábeszéltem a rendezőket, hogy ők játsszák a dalt, mert tudtam, hogy a filmeseknél szabadabb az engedélyezési rendszer. Kezdetben nyilvánosságra csak olyan dal kerülhetett, amit a Sanzon- és Táncdalbizottság elfogadott. De már a 60-as évek végén kiderült, hogy a filmeseknek nem kell ehhez tartaniuk magukat: ami a filmben szerepel, az a rendező felelőssége. A Miért hagytuk, hogy így legyen? is így kerülhetett forgalomba: Révész György megkereste az akkor már népszerű Illés-együttest, hogy írjuk meg Az oroszlán ugrani készül dalát, mert az majd a filmet is felhúzza kicsit. Az első tárgyaláson azt kértem tőle, hogy jó, de ne szóljon bele, hogy mit írunk. Amikor bevittük neki a dalszöveget, elolvasta, kicsit fintorgott, és azt mondta: „na, ebbe a filmbe ez is elmegy”. Mert az egy krimi-komédia volt.

Vitáris: Emlékszem, kislemezen jelent meg, lemezen nem is volt.

Bródy: Na de visszatérve a Beatricére: a tatai tanácskozás márciusban volt, utána megalakult a szakszervezet, és rögtön az első nagy tervünk az volt, hogy augusztusban megcsináljuk a Szuperkoncertet a Hajógyári-szigeten. A rendőrség viszont ahhoz kötötte a koncert engedélyezését, hogy a Beatrice nem léphet fel. Akkor is volt egy tanácskozás, hogy mi legyen: kiállunk a Beatrice mellett, vagy vállaljuk a kompromisszumot? Feróék végül nem léphettek fel, de mindenki más igen, és érdemes végignézni a fellépők névsorát. Többek között P.Mobil, Hobo Blues Band, Edda, Karthago, Skorpió, KFT, Korál, Mini. Senki nem mondta azt, hogy ha a Beatrice nem lehet ott, akkor ők sem.

Recorder: Utólag bánod, hogy nem álltatok ki a Beatrice mellett?

Bródy: Senki nem állt ki. Csak az volt a kérdés, hogy ki mondja meg Ferónak, hogy mi a helyzet. Aki vállalta, az valahogy elfelejtette. Meg akartuk csinálni a koncertet. És végül Nagy Feró demonstrációs jelleggel kijött a szigetre, és bejelentette, hogy feloszlatja a zenekart, és mindezért a KISZ jegyzőkönyv alapján engem neveztek ki bűnösnek. Az akkor már létező szakszervezet vezetőjeként belementem abba, hogy a Rice nem léphetett ott fel, de nem én döntöttem így.

Vitáris: A zenei szakszervezet még mindig itt tart: nem tudtuk annál erősebben összeszervezni, mint amit ti anno megcsináltatok a 80-as, 90-es években.

Bródy: Amíg volt rá kerete, a zenésszakszervezet elég erős támogatást nyújtott zenekaroknak, segélyt, hangszervásárlást. Én kábé két évvel a tatai tanácskozás után lemondtam az elnöki pozícióról. Eredetileg az angol zenészszakszervezet, a Music Union volt a példakép. Az csak úgy engedett Angliában fellépni külföldi zenekarokat, ha cserébe egy angol zenekar is kimehetett az adott országba. Azt gondoltuk, a miénk is olyan erős szakszervezet lehet, hogy egyrészt a működési engedélyeket is mi fogjuk kiadni, és nem az ORI vagy az OSZK különféle szervezetei, másrészt mi is követelhetjük majd, hogy Magyarországra cserealapon jöjjenek zenekarok. Hamar kiderült, hogy ezekből semmi nem lesz. Akkor lemondtam, és kivonultam a szakszervezetből.

Vitáris: Az egyik kedvenc sorom tőled, hogy „a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma”. Érdekes, hogy mindig két dolog közti választásról beszélsz, és felmerült bennem, hogy a zenésznek állást kell-e foglalnia valami mellett. Mi a Rendszerbontó Nagykoncerten valami ellen léptünk fel: azt mondtuk, hogy ebből elég. De amikor történik egy ilyen rendszerváltás, utána – és ez bennem is egy nehéz morális kérdést vetett fel – szükség van-e arra, hogy a szószólók az adott hatalom mellett letegyék a voksukat, miközben a rock- vagy a beatzene mindig is egy ellenkulturális jelenség volt. Én úgy láttam, hogy bár szimpatizáltál pártokkal, hozzád inkább a forradalmár szerep állt közelebb. Az István–Koppány-felállásban számomra a koppányság inkább te vagy.

Bródy: Pedig már úgy terjedt el, hogy Levente inkább a Koppány vonala, és én az István pártján állok. Nézd, mindenki másképp és más oldalról kerül bele ebbe a szakmába. Ha a hatvanas években ez a műfaj nem fonódik össze a nyugati és keleten is ébredező diákmozgalmakkal, akkor én valószínűleg nem lettem volna zenész. ’70-ig a műszaki egyetemre jártam, és azt gondoltam, hogy a zene nekem afféle hobbi, szórakozás, csajozás. De közben kiderült, hogy azok a szövegek, amiket írok, és az Illés zenekarnak az egész jelenléte kicsit hasonló ahhoz, ahogy az amerikai zenekarok is becsatlakoztak a polgárjogi mozgalmakba, a vietnámi háború elleni tiltakozásba. Abban az időben – ez egyre inkább megszilárduló véleményem – a daloknak nagyságrendekkel nagyobb jelentőségük volt, mert a dalok jelentették azt az első, mondhatni globális networköt, amit ma az egész internet.

A 80 éves Bródy Jánost ünneplik a Sziget mínusz egyedik napján

Vitáris: Voltak komisz dolgaid, mint amikor a diósgyőri rockfesztiválon megköszönted a rendőröknek, hogy szállást biztosítottak a fiataloknak. Ilyenkor tudtad, hogy most meghúztad az oroszlán bajszát?

Bródy: Apám egy elég rendszerkritikus közgazdász volt, és neki volt az a mondata, hogy fiam, hülyeség a falnak fejjel nekimenni, de a falig azért el kell menni. Az már intelligencia kérdése, hogy az ember megtalálja, hol a fal. A mi generációnknak az volt a szerencséje, hogy a hatvanas években lettünk felnőttek, és minket már nem nyomasztott ’56 megítélése. Sokáig az volt az alapvető kérdés, hogy mit csináltál ’56-ban: hőbörögtél, vagy ’56 után letetted a hűségesküt a Kádár-rendszernek? Azokat a művészeket, akik valamilyen formában részt vettek a forradalomban, lecsukták, vagy szilenciumot róttak rájuk. Aztán a ’63-as amnesztia során sokakat kiengedtek a börtönből, és az új generációt már nem terhelték ’56-tal, mert mi akkor gyerekek voltunk. ’56-nak köszönhetjük, hogy nagyobb szabadságot kaptunk, mint a környező szocialista országok fiatal generációi. Na, ennek vetett véget a ’68-as prágai bevonulás, amit már felnőtt fejjel éltem meg, és éreztem, hogy amit mi csinálunk, az annak a rendszernek a kritikája, amiben élünk. Addigra kiderült, hogy a létező szocializmus nem működik, és amikor a csehek megpróbáltak egy demokratikus szocializmust csinálni, akkor az is világos lett, hogy a működő szocializmus meg nem létezik.

Bródy János A Koncerten 1981. március 26-án | Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Vitáris: 2006-ban is ez volt a kérdés: hol voltál, amikor támadtak a rendőrök? Én is lementem a nagymamámmal, és a társaság 95%-a fideszes volt, mert mi lettél volna 2010-ben. Akkor is valami ellen szavaztunk. 2006 ellen.

Bródy: Akik akkor voltak fiatalok, 2006-ban, Gyurcsány és a könnygáz után úgy fogadták a Fideszt, mint az új demokratákat. Utána viszont megérezted, hogy az egyre jobban szigorodó orbáni hatalom nem egy barátságos, nyílt rendszer. A zenekaroknak 2010 után választani kellett, hogy lojálisak lesznek-e a Fidesz-kormányzathoz, ami elindította megint a kultúrharcot, és elkezdte kijelölni, hogy ki az, akit támogat, és kit tekint ellenségnek. És voltak olyanok, akik úgy gondolták, hogy küzdöttek már eleget, támogassa őket most már a kormány. Így alakult, hogy néhány jelentős és nagynevű zenész is beállt Orbán Viktor mögé. A szocializmus a szórakoztatóipart egy szükséges rossznak tartotta, amit el kell viselni, hogy felemeljék a társadalmat a komoly klasszikus művekhez. A könnyűzenére még a ’70-es években is giccsadót vetettek ki: nem tartották értékes művészetnek, ebből kifolyólag semmiféle művészeti támogatást nem érdemelt meg. A Fidesz alatt viszont bőségesen kaptak a lojális előadók állami támogatást. Nem akarok senkit megbántani, de néha nagyon rossz ízléssel válogattak.

„Bródy János nem akarja, hogy szobrot építsünk neki” – Sziget-sztorik podcast
Gerendai Károllyal és Novák Péterrel

Vitáris: Áprilisban az az ominózus hétvége úgy ment le, hogy pénteken volt a Rendszerbontó Nagykoncert, szombaton az Aréna-koncerted, és vasárnap a választás. Az Arénában csináltam egy képet rólatok, amin összeölelkeztek Leventével – az egy csodálatos pillanat volt, amiben azt lehetett érezni, hogy mindegy, ki mire szavaz, alkotók vagyunk, és csak a zene számít. Te hiszel a nemzeti konszenzusban Magyarországon?

Bródy: Én azt látom, hogy szavak szintjén mindenki nagyon szeretné elérni a nemzeti konszenzust, valamiféle békés és szeretettel teli országot, de sajnos nagyon mély történelmi hagyományai vannak, hogy ez ne jöjjön létre. Annyit azért érzékelek, hogy az István, a király lehetne a nemzeti minimum, amiben egyetértünk, hogy mindannyian magyarok vagyunk.

Vitáris: Bírom, amikor azt írod, hogy „De éjfél után, sörben úszva, a hazaszeretettől nekibuzdulva, ha szívből akarsz énekelni, és minden magyart átölelni, a Hungarian Blues, édesapám, csak az, amit a cigány húz.” Ez akkor még ma is így van.

Bródy: Ki is derült a lakodalmas rock megjelenésekor, hogy mi az, ami igazán a legnagyobb közönséget tudja megtalálni.

Vitáris: Lehet, hogy könyvet kéne írnunk, mert még napokig tudnám ezt folytatni, de már csak egy bónuszkérdésem van. Kicsit Bravo magazinos lesz, de tényleg érdekel: mondj a munkásságodból három kedvenc lemezt, ami valamiért a szíved csücske. Lehet Illés, Fonográf, szóló, és olyan is, amit másnak írtál.

Bródy: Legyen 3+1! Az első a Ha én rózsa volnék, amit ’69-70 tájékán írtam (és az ’56-os forradalom és a ’68-as prágai tavasz eltiprására is reflektált – S.T.), és felkerült a Jelbeszéd című Koncz Zsuzsa-lemezre ’73-ban. Zsuzsi számomra egy ajándék volt, már csak azért is, mert ő vitt be az Illés zenekarba, de azért is, mert bízott bennem és kitartott mellettem akkor is, amikor emiatt bajba került. A színpadi műveink csúcsa és Leventével való együttműködésem koronája pedig kétségtelenül az István, a király. Legalább tíz évvel korábban kezdtük el tervezni, de ebben a műfajban különösen érvényes, hogy jókor kell lenni jó helyen. Az István, a király pont akkor jött, amikor már lazult annyit a kádári rendszer, hogy olyan jelentős művé válhatott, ami sokak véleménye szerint érzelmileg megalapozta a ’89-es rendszerváltozást.

A harmadik pedig a Micimackó. Az szintén szerencsés csillagzat alatt született. Akkor már fordítottam néhány sanzont franciából a Halász Jutkának, de Tóth Erika meghívta egy televíziós műsorba énekelni, és azt kérte, hogy írjak egy dalt a Micimackóból. Nekem is az egyik kedvenc könyvem, de mit lehet abból írni? „Azért próbáld csak meg.” Nézegettem a könyvet, és a második kötet, a Micimackó kuckója úgy kezdődik, hogy „Egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt…” Hiába, Karinthy!

Vitáris: És mit mondasz plusz egynek?

Bródy: Ami a NER 16 éve alatt engem meghatározott, az az Ezek ugyanazok volt. 2010 elején még néhány közeli barátom is azt magyarázta, hogy milyen jó, ha kétharmada lesz a Fidesznek, mert ők majd feloldják a magyar társadalomban régóta jelenlévő népies-urbánus ellentéteket. A Fidesz, amikor 1990-ben először volt Trianon-megemlékezés a Parlamentben, kivonult az ülésről, mondván, hogy most már nem a múlt sebeivel, hanem a jövővel kellene foglalkozni. Aztán 2010-ben mégsem lett ebből szeretetország, ami a médiatörvény megszavazásával vált teljesen világossá számomra. Nagy hatással volt rám az is, amikor Orbán megváltoztatta az ország elnevezését Magyar Köztársaságról Magyarországra. Én akkor már azt hittem, hogy lassan befejezem a szakmát, mert kiöregedek belőle. 2010-ben a Mahasz még adott egy életműdíjat a Szörényi–Bródy-szerzőpárosnak, és Levente elbúcsúzott a színpadtól a Hattyúdal című nagy előadásával, én meg úgy gondoltam, hogy egy lemezzel teszem meg ugyanezt. Ez lett Az Illés szekerén, ami 2011 végén jelent meg, amikor már túl voltam egy-két kormányellenes Milla-tüntetésen. Erre felkerült két közéleti dal: a Lesz még Magyar Köztársaság és az Ezek ugyanazok. A Fidesz központosító politikájától az a gyanú erősödött meg bennem, hogy ezek ugyanúgy szervezik a hatalmat, mint ami a Kádár-rendszer gyakorlata volt. Ennek a lemeznek a közönségsikere tulajdonképpen visszaterelt a színpadokhoz, mert onnantól kezdve az előadásaink mindenhol nagyon erősek voltak, és ellensúlyozták azt a helyzetet, hogy a kormánypárti média gyakorlatilag negligált.

Vitáris: A kortársaiddal ellentétben a popzenei körforgásban is benne voltál, játszottál nagy művházakban, arénákban, de ha a Fishing on Orfű backstage-be bementem hajnalban félspiccesen, akkor is ott voltál. Körbejátszottad az egész országot.

Bródy: Ahogy a Fidesz-kormányzat egyre erősebben érvényesítette a kultúrpolitikáját és a társadalomszemléletét, és közben távolodott a nyugati demokráciáktól, egyre inkább én maradtam a népszerű régi előadók közül, akik érezhetően és demonstratívan kormányellenesek voltak. A koncertek első részében mindig az volt a lakmuszpapír, hogy elénekeltem a Földvár felét, a Filléres emlékeimet, és az Édes életünket, aztán jött az Ezek ugyanazok: ott kiderült, hogy milyen a közönség. És mindig az derült ki, hogy igen, ezt kívánják tőlem. Hogy legyen egy olyan hang, amelyik nem az akkori kormánypárt mellett szól. Ezzel arányosan bizonyos meghívások is csökkentek: kitiltottak a médiából, a tévéből, a rádióból. De már a hatvanas évekből tudtam, hogy attól, hogy a hivatalos kultúrpolitika támad téged, a népszerűséged nem feltétlenül csökken, és érdemes olyan dalokat írni, amikért később sem kell szégyenkezni.

Vitáris: Köszönöm neked ezt a beszélgetést. Zárszóként csak annyit mondanék: azt kívánom, hogy mindig a fal legközelebbi pontján találkozzunk össze!

szöveg: Soós Tamás
fotó: Dezső Bálint