Ahab a tortán – ilyen volt Moby koncertje a Budapest Parkban

Richard Melville Hallról az ember ritkán hall, de 15 év után is egyetértünk ebben: ha Moby jön, mi megyünk. Beszámoló + fotógaléria!

A Fekete Zajról frissen hazatérve inkább éreztem magam nagy éves lakógyűlésen, mint koncerten az egyébként nagyon nagy számban összesereglett, mégis utcai-játszósban elektromos cigizgető, jórészt ötvenhez közeli tömegben, cserébe sosem volt ilyen könnyű korlátig sétálni az első sorban, ahol ráadásul a koncert előtt vizet is osztottak, csak már volt söröm.

A Palo Canto előzenekarkodása alatt, akik valamiért a kevésbé jól sikerült Depeche Mode-remixekre építették fel a komplett hangzásukat, igyekeztem megfejteni a közönség zenei identitását, de egy Faithless- és egy Stooges-pólót követő nagyestélyi után feladtam. A végső megfejtés úgyis valószínűleg magában a Mobyra oly jellemző műfajkeveredésben keresendő, hisz nem csupán a Vatican Comandos és a Flipper kezét fogva érkezett meg a 80-as évekbeli punkforgóajtón, majd egy huszárvágással elektronikus tánczenével hasított a slárgerlisták élén, de ezt a szélsőséget később előszeretettel alkalmazta egyazon lemezen belül is, például az Everything is Wrong korongon, hogy aztán a következő évben újra dühösen a húrokba csapjon az Animal Rightsszal.

Utóbbiról nagy szomorúságomra egyetlen dal sem hangzott el a deklaráltan greatest hits-jelleggel összerakott turné budapesti állomásán, de annál többet kaptak a 99-ben brutálisat arató Play és az azt követő, kvázi testvérlemez, a 18 szerelmesei, ugyanis a koncertanyag több mint felét ez a két album szolgáltatta. Persze annak fényében, hogy a Play projekten gyakorlatilag Moby teljes baráti társasága be volt fogva a hangmintagyűjtésbe, volt miből meríteni, mely csaknem azt eredményezte, hogy a 18 tripla megjelenés legyen, de erről egy józanabb pillanatukban letettek.

A Play alapötlete, vagyis a harmincas évek elfeledett delta blues előadóinak elektronikus zenei környezetben való modern megidézése egyébként a Depeche Mode-ot 1992-ben már elhagyni készülő és a Bloodline című zseniális Recoil-szólón dolgozó Alan Wildertől származik, melyen véletlenül, illetve hát kedves kiadói ajánlásra, pont Moby is közreműködött egy szám erejéig.

Azonban az aktuális szombati eseményekre visszakanyarodva: végre megértettem a Bodyrock helyét a nagyvilágban, mert önálló trackként sosem éreztem elég erősnek magát az ötletet, viszont koncertberöffentésre kiváló, főleg ha az ember lekövetésként elő tud rántani a farzsebéből egy olyan világrengető elektrohimnuszt, mint a Go, mondjuk David Lynchnek ajánlva. Az elektronikánál maradva, a Next is the E-be rajongói javaslatra bekerült az Eminem-féle Without Me gúnyolódása is, miszerint senki sem hallgat már technót. Mókás dolog ezt a kijelentést világturnén cáfolni, illetve szerintem húsz éve ezt kéne tolni amúgy az Ossiannak is, csak Endre nem foglalkozik a kozmosz jeleivel.

Moby viszont annál inkább, az űrhajós-tematikára épített 18-lemezblokk úgy van lekerekítve egy David Bowie Heroes-adaptációval, hogy bár a pótolhatatlan Diane Charlemagne már 11 éve nincs köztünk, a két jelenlegi énekesnő konkrétan a csillagokat leénekli, amikből mi is vagyunk a nóta tanúsága szerint.

A Why Does My Heart Feel So Bad ezúttal Moby Meat Is Murderjeként jelenik meg, csak nem vérrel sokkol a közvágóhíd árnyékában, hanem felhőtlen boldogságban szaladgáló, gyönyörű tehénkékkel és aranyos malackákkal próbál a szívünkre és kegyetlen gyomrunkra hatni.

A Raining Again, a Disco Lies, de valamiért még az Extreme Ways is remix változatban szólal meg, és én amúgy itt a Flower meg a Honey helyére, mely szerintem az egyik leggyengébb maxi single volt már 27 éve is, simán beraktam volna bármit az Animal Rightsról, vagy a Feeling so Real béoldalaként megjelent (itt mennyi szemöldök szaladhatott a magasba anno), majd a Heat filmzenére is felkerült New Dawn Fades Joy Division-feldolgozást, mert számomra abszolút befér a legmegkérdőjelezhetetlenebb munkái közé.

Richárd, ahogy Magyarországra költözése után fogjuk őt hívni a biopiacon összefutva, nagyon megdicsért minket a demokráciához való visszatalálásért is, aztán letolt három nagy slágert még a végére. A kihagyhatatlan Porcelain és az ugráltatós Lift Me Up után a rave legdicsőbb pillanatait megidéző Feeling So Real csúcspontján köszönt el, és nagyon úgy néz ki, hogy hamarosan újra táncolhatunk. Akkor lehetne több punk cucc, akár.

szöveg: Ilkei Gábor
fotók: Szvacsek Attila