„Nem lehetsz szűklátókörű zenehallgató, ha ez bejön neked” – Green Carnation-interjú

23 év után újra Magyarországon játszik a Green Carnation: a norvég metál különutasai lesznek szombaton a Fekete Zaj Fesztivál headlinerei. A progresszív, doom és gótikus metal sajátos keverékét játszó zenekar A Dark Poem című, nagyszabású új albumtrilógiájával jön hozzánk, amit öt évig írtak és most egy év alatt adnak ki. A Green Carnationtől nem idegen ez a fajta monumentalitás: a színtérre a Light of Day, Day of Darkness című lemezükkel törtek be, amit egyetlen, egyórás dal alkot, és egy rendkívül szomorú családi tragédia ihletett. Kjetil Nordhus elárulta, hogyan tudta felénekelni ezt az érzelmileg megterhelő lemezt, miért utálták a zenekart eleinte a norvég black metalosok, hogyan tudták összerakni az albumtrilógiájukat anélkül, hogy beleroppantak volna, mit merítenek a popzenékből, és miért várja annyira a Fekete Zajt Fesztivált a Mátrában.

A kilencvenes években Oslo és Bergen volt a norvég black metal központja. Titeket nem kapott el a black metal hullám Kristiansandban, amely végigsöpört akkoriban Norvégián? Tchorték még death metalt játszottak a Green Carnation első demóján.

A Green Carnation volt talán az első death metal zenekar Norvégiában. Tchort eleinte benne volt a black metal belső körében, játszott az Emperorban, és később a Satyriconban is. A black metalosok akkoriban gyűlölték a death metalt, és mondták neki a többiek, hogy hallották, hogy van egy death metal banda Kristiansandban, de senki nem tudta, hogyan néznek ki, Tchort pedig nem reklámozta, hogy az az ő bandája. (nevet)

Kristiansand egy kis város, ahol mindenki ismeri egymást, de itt nem volt black metal színtér. Bár innen jött az In The Woods... (amit a Green Carnationből kilépő tagok alapítottak – a szerk), akik nem hagyományos norvég black metalt játszottak, hanem egy progresszív csavarral közelítettek a műfajhoz. Ők is azt csinálták, amit az Ulver: kísérleteztek, és továbbfejlesztették a black metalt.

A Green Carnation 2005-ben.

Én a ’90-es években nőttem fel zeneileg, de a black metal csak később kapott el: akkoriban főleg a grunge-ot és alternatív rockot hallgattam. Nagy kedvencem volt a Radiohead, illetve Tom Waits, akit élőben is láttam; Jonathan A. Perezzel, a Green Carnation mostani dobosával pedig majdnem 30 éve játszunk egy Faith No More feldolgozászenekarban. Ismeretlen bandákban játszottam a szülővárosomban, ami közel van Kristiansandhoz, és valaki beajánlott Tchortnak – így kerültem be a zenekarba a második lemez, a Light of Day, Day of Darkness előtt. Lövésem sem volt róla, hogy milyen nagy fába vágjuk a fejszénket, talán pont ezért is lett ilyen jó az a lemez.

A Light of Day, Day of Darkness egyetlen, egyórás dalból áll, amit a gitárosotok, Tchort azután írt, hogy meghalt a kislánya és megszületett a fia, és összekeveredtek benne a gyász és az öröm érzései. A dokumentumfilmetekben mesélte, hogy éjszaka írta ezeket a zenéket, miközben a fia aludt, ő pedig ott volt mellette és nézte, miközben gitározott, mert egy pillanatra sem akart elmozdulni mellőle. Érzelmileg mennyire volt megterhelő felvenni ezt a lemezt?

Nem volt könnyű, mert azon az albumon debütáltam énekesként, és bár beszélgettünk erről Tchorttal, akkor még nem ismertem olyan közelről, mint most. Szóval a dalokba kellett beleásnom magam, és megtalálnom a módját, hogy ki tudjak fejezni valamit, amit nem én éltem át. Sokat gondolkodtam rajta, mert az volt a legfontosabb, hogy megértsem, mit is jelent ez az egész. Tulajdonképpen most is ezt csinálom, csak a basszusgitárosunk, Stein Roger Sordal dalaival. De ez annyiban más, hogy ő már 30 éve az egyik legjobb barátom, és sok mindent együtt éltünk át. Tudom, miről ír, mert az ő küzdelmei sok tekintetben az én küzdelmeim is voltak. Emiatt könnyebb a megfelelő érzelmekkel énekelnem a dalokat, a Light of Day idején viszont először merültem el valaki más érzelmi életében. Nagy kihívás volt, de valamit biztos jól csináltam, ha ilyen jól sült el. (mosolyog)

A mai Green Carnation szép keverékét játssza mindannak, amibe az évek során belekóstoltatok, a gótikus felhangú, doomos-progresszív metáltól a hard rockon át az akusztikus zenékig. De hogyan reagáltak a rajongóitok a Light of Day, Day of Darkness után arra, hogy szinte minden lemezen változtattatok a stílusotokon?

Sok rajongó követett minket ezen az úton, mert akik felfigyeltek a Light of Day-re, azok elég nyitottak voltak. Ez mégiscsak egy egyórás dal, szóval nem lehetsz szűklátókörű zenehallgató, ha bejön neked. De jól is jött, hogy nyitott követőink voltak, mert ezután nagyon más jellegű lemezeket adtunk ki. Élvezték, hogy sosem tudták, mit kapnak legközelebb a Green Carnationtől. Ez persze kereskedelmi szempontból nem a legjobb ötlet, de ez sosem volt szempont számunkra. Különben is, mit csinálhattunk volna egy egyórás dal után? Valami nagyon mást kellett, ezért is fordultunk az egyszerűbb hard rock dalok felé az A Blessing In Disguise-on, aztán az akusztikus zenék felé az Acoustic Verses-en.

A Light of Day után leszerződtünk a Season of Misthez, és szerintem ők is valami másra számítottak, mint amit kaptak tőlünk, szóval elég keményen kellett dolgozniuk, hogyan tudják eladni azt a három lemezt. Szerencsére 2017-ben, az újjáalakulásunk után is hozzájuk szerződtünk, miután meséltem Michelnek, a kiadó vezetőjének a trilógiaterveinkről. Most szuperjó az együttműködés köztünk. Az első korszakban is az volt, de most tudják, hogy mit fognak kapni, és nagyon lelkesek, mert ők se csináltak még ilyet, hogy egy év alatt kiadnak három albumot, ami egy trilógiát alkot.

Ez elég őrült vállalkozásnak tűnik a mai zeneiparban. Az inspirált erre, hogy a Light of Day-jel láttátok, milyen hatást gyakorol egy epikus mű az emberekre, akik hajlandóak időt és energiát áldozni rá, hogy elmerüljenek benne?

Igen. A Season of Mist is azt javasolta, hogy térjünk vissza a Light of Day epikus történetmeséléséhez, ami nekem nagyon tetszett. Három albumot akartunk csinálni, ami együtt kiad egy trilógiát, de közben mindegyik megáll a saját lábán is. Nem kronológiai sorrendben haladtunk, szóval nem az volt, hogy megírtuk az első lemezt, aztán a másodikat, majd a harmadikat, hanem először megírtuk az összes dalt, és utána válogattunk ki belőlük három albumot, amiket egyhuzamban vettünk fel 2024 áprilisa és decembere között. Az első lemezre az energikus, progresszív dalokat, a másodikra a személyesebb, csendesebb, befelé forduló számokat válogattuk ki, a harmadik pedig megint nagyon más lesz – szeptemberben meglátod!

Volt olyan pont, amikor azt éreztétek, hogy ez túl nagy falat lesz?

Igen, de nem jutottunk közel ahhoz, hogy feladjuk. Stein Rogerrel ketten írtuk az összes dalt, és tudtuk, hogy óriási munka lesz, ezért megegyeztünk, hogy elég időt fogunk ráfordítani. 2018 és 2022 között, öt éven át csak írtunk. Közben 2020-ban kiadtuk a Leaves of Yesteryeart, hogy jelezzük az embereknek, hogy még élünk és aktívak vagyunk, csak valami nagyobb szabású projekten dolgozunk. Az volt a módszerünk, hogy Stein Rogerrel felmentünk a hegyekbe, és bezárkóztunk egy kis házikóba 4-5 napra. Ittunk pár sört, aztán csak írtunk és írtunk. Hajnal 4 körül elaludtunk, aztán felkeltünk és folytattuk tovább. Élvezetes folyamat volt, mert nagyon jó barátok vagyunk. Jól éreztük magunkat az elvonulásokon, még ha kemény munka is volt az egész. De nagyon motivált, hogy tudtuk: dalszerzőként ez lesz életünk legnagyobb teljesítménye.

Honnan tudtátok, hogy lesz három albumra elegendő dalotok? A legtöbb zenekar örül, ha össze tud rakni egy albumot töltelék nélkül, ti meg rögtön írtatok hármat.

Abban is megegyeztünk, hogy nem kötünk semmiféle kompromisszumot, nem rakunk rá semmit a lemezekre, amit nem érzünk százszázalékosnak. Inkább addig írunk, ameddig kell. Talán ez volt a legnehezebb az egészben. Néha, amikor már tíz órája dolgozol egy dalon, hajlamos vagy azt mondani, hogy oké, ez már elég jó lesz, de mi ezt meg tudtuk állni, és inkább azt mondtuk, hogy még dolgozunk egy kicsit rajta. Ezért is telt öt évbe megírni a három lemezt. Én nem tudtam volna együtt élni azzal, ha a trilógiának mondjuk a 90 %-a tökéletes lesz, és 10 %-áról meg azt gondolom, hogy lehetne jobb is. Ez egyszerűen nem volt opció. Erre vagyok a legbüszkébb, hogy a száz százalékot kihoztuk magunkból. Lehet, hogy más még jobb trilógiát írt volna, de mi a maximumot nyújtottuk.

Ha sokáig nem adsz ki egy zenét, könnyen megunhatod, vagy úgy érzed, már nem aktuális, mert időközben máshol tartasz az életedben. Ennek nem állt fenn a veszélye, amikor 5 éven át dolgoztatok a zenéken?

Jó kérdés. Szerintem pont ez az egyik erőssége a trilógiának, hogy öt évig készült, mert sok minden történt velünk ebben az időszakban. Stein Rogernek meghaltak a szülei, nekem is elhunyt az édesapám, szóval átéltünk egy csomó válságot, és egy csomó boldog időszakot is. Ha megírtuk volna két hét alatt az összes dalt, akkor fennállt volna a veszélye, hogy két évvel később már nem tudunk velük azonosulni. De mivel ez a három lemez öt évet ölelt fel, ami alatt hol fent, hol meg lent voltunk, olyan dalaink születtek, amelyek megmutatják a különböző oldalainkat. 45 és 51 éves kora között amúgy sem változik már annyit az ember, mint 16 és 21, vagy 21 és 26 között, szóval szerintem ez egy kifejezetten érett dalszerzési folyamat volt, és nem érzem, hogy bármelyik dalnak másmilyennek kéne lennie.

Melyik a legszemélyesebb dal számodra a trilógián?

A Lunar Tale a második lemezen. Arról szól, amikor azt érzed, hogy a világ jobb hely lenne nélküled. Nem ismerek olyan felnőttet, aki ne érezte volna ezt valamilyen formában. Ez egy nyugtató hatású dal, de a szövege elég kemény, mert azt mondja el, hogy mire gondolhatsz, miután feladtál valamit. Nem feltétlenül az öngyilkosságról szól, bár úgy is lehet hallgatni, inkább arról a nyugalomról, ami akkor jön el, ha félreteszel egy problémát. Ha feladsz valamit, az fájdalmas, de jó érzés is lehet.

Stein Rogernek a felesége agyrákkal küzd, amit félig-meddig sikeresen megoperáltak, de az orvosok nem tudják megmondani, hogy meddig fog élni: tíz évig, vagy két hétig. A Fire In Ice című dal Stein Roger kétségbeeséséről szól, hogy tudna-e gondoskodni a gyerekeiről, ha meghalna a felesége? Ha én gondolok erre, az a válaszom, hogy nem hiszem. Akkor inkább én haljak meg. Ritkán beszél az ember ilyesmiről egy dalban, szóval ezek tényleg elég személyesek.

A metálban könnyű mitológiai vagy fantasy témák mögé bújni, a dalszövegek sok zenekarnál nem is annyira fontosak. Nálatok azért ennyire személyesek, mert a Light of Day, Day of Darkness után úgy éreztétek, hogy hasonlóan fajsúlyos dolgokról kell írnotok?

Igen. A trilógián a szövegek terén sem akartunk kompromisszumot kötni, vagy cenzúrázni magunkat. Stein Roger a Sanguisban az apjához fűződő viszonyáról írt, de miután felvettük a dalt, és mielőtt megjelent volna, az apja elhunyt. Ezért Stein Roger újra átgondolta, hogy kimondhatja-e nyilvánosan ezeket a dolgokat. Az elmúlt években újra egymásra találtak, ami csak még nehezebbé tette a dolgot, mert javult a kapcsolatuk, és rosszul érezte magát, hogy kiad egy dalt a gyerekkoráról. Beszélgettünk erről, és arra jutott, hogy „de hát ilyen volt a gyerekkorom”, és az, hogy milyen most a kapcsolatuk, nem változtat az akkori megélésén. Ezt jelenti, hogy nem vállaltunk kompromisszumokat: nem szépítettük meg senki kedvéért a valóságot.

2020-ban kiadtátok a Leaves of Yesteryeart, amit akkor mindenki a fantasztikus visszatérő lemezeteknek könyvelt el, de mondtad, hogy azt csak úgy mellékesen raktátok össze a trilógia mellett. Hogyan jutott arra is energiátok?

Szerettünk volna kiadni valamit, és amikor 2019-ben megírtunk egy dalt, amiről úgy éreztük, hogy inkább arra a lemezre illik, mint a trilógiára, akkor úgy döntöttünk, hogy most a Leaves of Yesteryearre koncentrálunk egy évig. Egy teljes értékű albumot akartunk összehozni, nemcsak olyasmit, ami kitölti az időt a trilógiáig. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ez sikerült, ami nagy motivációt adott aztán a három új albumhoz is. Magunkat is feldolgoztuk rajta, vagyis a My Dark Reflections of Life and Deatht az első lemezről, ami itt úgy szól, mint a 2020-as Green Carnation, és nem a 2000-es. És feldolgoztuk a Solitude-ot is a Black Sabbathtól, amivel már évek óta játszadoztunk, és úgy éreztük, az a tökéletes befejezése a lemeznek. Stein Roger a nagy Sabbath-rajongó a Green Carnationben, neki az a fő inspirációja.

És neked?

A Beatles. Tőlük tanultam meg mindent az éneklésről és a harmóniákról. Amikor 7-8 évesen Beatlest hallgattam, mindig elénekeltem a vokálokat is. Nem értettem a Beatles harmóniáit, de ösztönösen a magamévá tettem. Persze a zenéjük is fantasztikus, nagyon sok kaput kinyitottak előttem. Mellettük pedig Tom Waits a legnagyobb inspirációm. Van, aki szerint csúnya a hangja, de senki sem tud úgy történetet mesélni zenével, mint Tom Waits. Ő a legkifejezőbb énekes.

A Green Carnation pont azért jó, mert sok más hatást is behoztok a metálon kívül. A te hangod sem épp tipikus egy ilyen progos-doomos-gótikus metálzenekarban.

Igen, és ennek nagyon örülök, hogy nem izgatnak minket a műfaji korlátok. A lehető legjobb zenét szeretnénk megírni, amire képesek vagyunk, amit hatan hatféleképpen színezünk át a személyiségünkkel. Stein Roger nagy Sabbath-rajongó, de nagyon szereti a régi countryzenét, és a popzenét is. Emiatt vannak olyan dallamos és fülbemászó refrénjeink. Én inkább doom metalos vagyok, és azt szoktam mondani, hogy ide kéne egy olyan belassulás, mint amit a My Dying Bride csinálna. Aztán összemixeljük ezeket az inspirációkat, és kijön belőlük a Green Carnation. Nem ismerek másik zenekart, ami igazán hasonlítana ránk, és ez boldoggá tesz.

A Green Carnation 2016-ban Bergenben. Fotó: Oddbjørn Steffensen.

Egy ilyen trilógia után milyen ambícióitok vannak még a zenekarral?

Erre még túl korai válaszolni, mert még csak szeptemberben fog kijönni a harmadik lemez, és nagy terveink vannak azzal kapcsolatban is, hogyan adjuk elő élőben a trilógiát. Hogy utána mi jön, azt nem tudom. Teljesítettük a lemezszerződésünket a Season of Misttel, és kreatív szempontból kicsit kiürítettük magunkat a trilógiával. Ugyanakkor 2024 óta nem írtunk dalokat, és már felgyulladt bennem egy kis láng, amiből lehet valami. Meglátjuk.

Melyik volt minden idők legjobb Green Carnation-koncertje?

Az egyik az akusztikus koncertünk, az Under the Dam volt, amit a norvég hegyekben adtunk, egy gát alatt. Öt nappal a koncert előtt sikerült átvinnünk az ötletet, hogy dvd-t forgassunk belőle, úgyhogy összeszedtük minden ismerősünket, akinek volt kamerája, kiállítottuk őket a hegyekbe, aztán összevágtuk, amit felvettek, és egy nagyon különleges film született belőle. Nem sok esély volt rá, hogy sikerülni fog, mert épp elég nagy kihívás eljutni Kristiansandba, de onnan még két órát vezetni a hegyekbe, majd fél órát buszozni, hát arra nem sokan vállalkoznak. De végül eljött 7-800 ember 14 különböző országból, és a csodálatos helyszínnek köszönhetően egy fantasztikus film lett belőle.

A másik pedig a 2016-os Light of Day, Day of Darkness turnénk utolsó állomása volt Kristiansandban, amiből szintén csináltunk egy DVD-t a Last Day of Darkness címmel. Hatalmas kihívás volt egyben eljátszani azt a lemezt. 5-6 koncertet is adtunk abban az évben előtte, és mindig volt valami gebasz. Ennél viszont tudtuk, hogy tökéletesnek kell lennie, mert fel fogjuk venni – és tényleg az lett. A Fekete Zajon is úgy fogunk kiállni a színpadra, hogy a lehető legmagasabb minőségben játsszuk el a zenénket. Nagyon megtisztelő, hogy elhívtak minket erre a fesztiválra, egy ilyen gyönyörű környezetbe, ahol olyan emberek lesznek, akiket tényleg csak a zene érdekel. Ez a legjobb közönség, aminek játszhatunk.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Oddbjørn Steffensen