A Szigeten mindig el lehet csípni szuper bandákat, akiket itthon máshol nem nagyon. Idén a Parcels, a Teen Mortgage vagy a Black Country, New Road mellett ilyen lesz a Nation of Language is, akik megbabonázóan szép zenét játszanak melankolikus szintikkel. A brooklyni trió frontembere, Ian Devaney elmondta, milyen volt pincékben turnézni a Strokes dobosával, hogyan kalapozták össze a pénzt az első lemezükre az esküvőjükön, miért éri meg önazonosnak maradni, és hogyan mászott ki a depresszióból a gitárjával. Ez a Recorder magazin 136. számában megjelent interjú bővített változata.
„Ianen látszik, hogy a Future Islands tánciskolájába járt” – ez a kedvenc kommentem a YouTube-videóitok alatt.
Tényleg nagy Future Islands-rajongó vagyok, de bármennyi energiám is van egy koncerten, Samből (Samuel T. Herring, a Future Islands énekese - a szerk.) mindig sokkal több árad. Egyébként nemrég átnéztem gimis koromból a családi videókat, és már akkor is volt egy teátrális stílusom. Egyszerre voltam ideges és izgatott amiatt, hogy színpadon vagyok és erre úgy reagáltam, hogy egy pillanatra se álltam meg. Aztán beleszerettem a Strokesba, és utána meg mereven álltam minden koncerten. Bejártam mindkét végletet, és ma már úgy mozgok, hogy az a dal érzelmi ívét kövesse.
A Strokes dobosa, Fabrizio Moretti azért ment el veletek az egyik korai turnétokra, amin neked kellett volna basszusgitároznod is, mert „Iannek két kézre van szüksége az énekléshez”.
Azt mondta, nem tehetem meg, hogy nem nyújtom a maximumot. Pompás volt az a turné: pincékben és kis bárokban léptünk fel. Mi szerveztük az egészet: Facebook-barátokat kérdeztünk meg, akikkel kábé egyszer találkoztunk, hogy ezen a héten Louisville-ben leszünk, ismertek valakit, akinek a házában felléphetünk? Vicces volt látni Fabet arénák után pincékben koncertezni. Ő is élvezte, mert a Strokes olyan gyorsan nőtt olyan nagyra, hogy kihagyták ezeket a lépcsőfokokat.
2020-ban egy new wave-es, szintipopos lemezt is kiadtatok Machinegum néven.
Aidan (a Nation of Language szintise és Ian felesége – S.T.) összebarátkozott egy lánnyal a történelem szakon, aki áthívott minket vacsorára, és kiderült, hogy Fab a faszija. Aztán eljött az egyik koncertünkre, amin összvissz hatan voltak, hogy támogasson minket, és csinált egy videót, amit megmutatott Fabnek. Ő ezt látva döntötte el, hogy szeretne zenélni velem, és megcsináltuk a Machinegum-lemezt. Az egy különleges időszak volt: délelőttönként egy kávézóban melóztam, aztán átbicikliztem Fabhez, gyúrtuk a Machinegum-dalokat, majd este hazamentem, és dolgoztam tovább a Nation of Language-dalokon. Folyamatosan zenéltünk.
Korábban az indie-rockos The Static Jacksben énekeltél. Amikor annak vége lett, sorsfordító pillanat volt számodra, amikor meghallottad a rádióban az Electricityt az OMD-től. Tényleg ennek hatására kezdtél el szintizenét játszani, vagy már amúgy is errefelé kacsintgattál?
Tényleg sorsfordító hatással volt rám az Electricity. Akkor már elkezdtük a Nation of Language-et, de még keresgéltem, hogyan lehet az elektronikus zene ennyire nyers és emberi. Az OMD szíven ütött: elég egyszerű volt, hogy bárki el tudja játszani, a megújuló energia iránti igényről szólt, és volt egy hanyag, punkos hangulata. Ez felszabadító hatással volt rám dalszerzőként, mert előtte csak gitárzenét írtam. Ma már sokkal jobban gitározok, de jól még most se tudok, ezért mindig ugyanazt a dalt írtam meg gitáron. Tudtam, hogy ki kell zökkentem magam a megszokott alkotói folyamatból, hogy valami jó süljön ki belőle. Egy monofón szintin, egy basszusgitáron és egy microKORG-on kezdtem el írni. Egyáltalán nem használtam padeket, mindent különálló hangokból raktam össze. Fab mutatott rá egyszer, hogy „ugye tudod, hogy a refrénnél mindig hangnemet váltasz?”. Nekem ez fel se tűnt. Gyerekkoromban zongoráztam, de nem mélyedtem el a hangszerben, így gyakorlatilag a nulláról kezdtem, és elképesztően izgalmas volt magamtól rájönni a dolgokra.
A Static Jacksről mondtad, hogy a vége felé gőzerővel száguldott a semmibe. Ezek után milyen volt a Covid alatt kihozni az első Nation of Language-albumot, amikor reális esélye volt, hogy az is elzúghat a semmibe?
A Static Jacksszel egy sokkal jobb második lemezt csináltunk, de nem jöttek vele lehetőségek, és ebben a csalódásban szétesett a zenekar. 2014-ben indítottam el a Nation of Language-et, és ’19-ben kezdtük el felvenni az első albumot, az Introduction, Presence-t: öt évig csak írtunk, demózgattunk, és kiadtunk egy-egy single-t, amikor összegyűlt annyi pénzünk, hogy fel tudjunk venni egy dalt a stúdióban. A koncertezés volt az egyetlen mód, amivel el tudtuk juttatni a zenénket az emberekhez. Sose voltam jó a közösségi médiás dolgokban. Amikor beütött a Covid, sokan elkezdtek livestreamelni otthonról, de nekem ez nem ment. Nem tudtam volna úgy beleélni magam a zenébe és olyan hangosan énekelni a nappalimban, mint egy koncerten, mert akkor a szomszédok ránk hívták volna a rendőröket. Azt hittem, vége mindennek, amit éveken át építgettünk. Elvették az egyetlen promóciós eszközömet, a koncertezést, és totál rácsesztünk.
A járványidőszak sok zenekart tönkretett, de sokat be is futtatott.
Mi is akkor jutottunk el egy csomó emberhez, amire egyáltalán nem számítottam. A járvány előtt egy étteremben dolgoztam, és amikor beütött a Covid, épp sikerült elkérnem magam egy egyhónapos turnéra. A főnököm épphogy csak, de meg tudta oldani a beugrásokat, és úgy tűnt, nem fognak kirúgni, amikor visszamegyek. Három napja voltunk turnén, amikor bezártak mindent. A mai napig olyan érzésem van, mintha megúsztam volna valamit, és a főnököm bármikor felhívhatna, hogy gyere be holnap. Nagyon hálás vagyok, hogy a zenélés lett a munkám, próbálom a lehető legjobban megbecsülni. Minél többet turnézni és kreatívnak maradni – ez ad célt az életemnek.
Egyértelmű volt, hogy a barátnődet is beveszed a zenekarba? Nem féltél tőle, hogy ez plusz konfliktusforrás lehet egy kapcsolatban?
A Statick Jacksben lehetett volna ebből probléma, mert ott minden döntés demokratikus volt, de mivel itt én irányítom a dolgokat, a zenei ízlésünk pedig elég hasonló, nem volt semmilyen konfliktusunk. Amúgy eszembe se jutott, hogy Aidan belépne a zenekarba, mert nem játszott semmilyen hangszeren. A Nation of Language-ben kezdetben öten voltunk, de aztán egyesek elköltöztek, vagy más munkájuk lett, és hirtelen elfogytak a zenészek, akiket ismertem. Aidan felajánlotta, hogy ha meg tudom tanítani neki a szintis részeket, akkor kipróbálja, hogy megy neki. Eleinte direkt olyan zenét írtam, amit bárki el tudna játszani – mint azt az OMD-számot. Aidan belépése jó teszt volt, hogy sikerrel jártam-e. Ma már tök különböző dolgokat játszik a két kezével. Mindenkit arra biztatok, hogy próbáljon ki egy hangszert, mert soha nem tudhatod, hogy mi sülhet ki belőle.
Az első albumotokat részben abból fizettétek ki, hogy nászút helyett stúdióidőre gyűjtöttetek. Jó közösségi finanszírozás egy esküvő?
Sok kicsi sokra megy. Voltak, akik szerint bolondság volt, de mi nem bántuk meg. 2018-ban házasodtunk össze és csak hat évvel később tudtunk elmenni nászútra, de annál jobban értékeltük. Közben körbeturnézhattuk a világot: az kárpótolt.
Le se tagadhatnátok az olyan újhullámos, szintipopos zenekarok hatását, mint az OMD, a Human League vagy a New Order, a zenétek mégsem olcsó nosztalgiatrip. Mi a trükkötök?
Talán az, hogy nem használjuk a trükköket. Könnyű úgy szólni, mint egy 80-as évekbeli banda: megvannak erre a pluginek, a reverbök, a szintik. Mi korabeli szintetizátorokat használunk, szóval a kiindulópont ugyanaz, de más úton indulunk el, más ritmust, más pergőt teszünk alá. A 80-as éveket akaratlanul is átszűröm azokon a zenéken, amiket kamaszként hallgattam, amikor először próbáltam dalokat írni, mint a Strokes, a Yeah Yeah Yeahs, az Arcade Fire, vagy az LCD Soundsystem. Régi cuccokat használunk ahhoz, hogy dalokat írjunk, de nem az a cél, hogy úgy szóljunk, mintha 1980-at írnánk.
Legutóbbi lemezeteket, a Dance Called Memoryt egy mélypontodon írtad. A dalszerzés sok zenésznek terápia, de amikor az ember igazán depressziós, néha még arra is képtelen, hogy kézbe vegye a gitárt, vagy leüljön a szintetizátorhoz. Te hogyan jutottál el odáig, hogy képes voltál a gyászból és a veszteségérzetből fakadó érzéseidet dalokká formálni?
Ha annyira depressziós vagy, tényleg nehéz kézbe venni a gitárt, ha azzal a célod, hogy írjál egy dalt. Én sokszor azért nyúltam a gitárhoz, hogy kezdjek valamit magammal, és ne ugyanazokat a gondolatokat pörgessem a fejemben. A depresszió meg tud fosztani az ambíciódtól, és pont azt veszi el, ami máskor kihúzna a gödörből, de egy idő után már annyit volt kezemben a gitár, hogy dúdolgattam dolgokat, felvettem ötleteket. Ha nem volt erőm foglalkozni vele, eltettem későbbre. De sokszor annak az izgalma, hogy kitaláltam valamit, felemelt annyira, hogy végigvigyem a gondolatot. Ha be tudsz kerülni egy ilyen flow-állapotba, az sokat segít a depresszión.
Mennyire lettek mások a dalok attól, hogy a többségük gitáron született szintetizátor helyett?
Bruce Springsteen mondta, hogy mennyire mások lesznek a dalai attól függően, hogy milyen hangszeren kezdi el írni őket, és ez rám is igaz. Nálam azt befolyásolja, hogy milyen énekdallamok jönnek a számokhoz. Általában úgy írok, hogy kitalálok egy dobloopot vagy egy szinti-arpeggiót, és aköré improvizálok, éneklek valamit. Nem tudom, hogy a hallgatóknak mennyire tűnik fel, de bennem átcsavart valamit a gitár érzelmileg, és sokat tágított azon, hogyan szólhat a Nation of Language. Az ilyen váltások segítenek, hogy ne ugyanazt írd meg újra meg újra. Ha pár év múlva szeretnék majd csinálni egy kifejezetten újhullámos lemezt, amilyen az első Nation of Language volt, akkor nem árt, ha bejártunk egy utat, ami kontextust adhat a gyökerekhez való visszatérésnek.
Mit tanított neked ez az album önmagadról?
Megerősített abban, hogy mennyire fontos az alkotás a mentális jólétem szempontjából. Négy lemez után meg szokták kérdezni, hogy van-e rajtunk nyomás, hogy írjunk egy slágert, vagy megőrizzük a népszerűségünket, de ennél a lemeznél ez fel se merült, mert csak arra koncentráltam, hogy kiírjam magamból ezeket az érzéseket. Mondtam is Aidannak és Alexnek (MacKay, a NoL basszusgitárosa – S.T.), hogy ez az album talán nem fog annyira tetszeni az embereknek, mert túl lehúzós. Eddig minden lemezzel kicsit jobban mentek a dolgaink, és elképzelhető volt, hogy ezzel nem fognak. Büszke vagyok magamra, hogy nem tettük fiókba a lemezt, és az üzleti rész elé helyeztük az érzelmeket és a művészetet. Amíg nem kerülsz ilyen helyzetbe, nem tudhatod, hogy mit választanál.
Végül hogyan teljesített a többi albumotokhoz képest?
Sikeresebb lett. Nem volt soha egy nagy átütő slágerünk, hanem fokozatosan lettünk egyre népszerűbbek. Ezt a sort folytatta a Dance Called Memory is: nem katapultált minket arénákba, de többen hallgatták és szerették, mint az előzőt.
Próbáltál valaha slágert írni, vagy eszedbe jutott egy-egy dalodnál, hogy na, majd ez lesz az?
Amikor az ember izgatott egy új dal miatt, elképzeli, hogy mennyire imádni fogja mindenki. De a zenekaros tapasztalataim miatt én már gyanakodva fogadom, ha valaki azt mondja, hogy „hát hogy a fenébe ne szeretnék ezt az emberek?”. Sokszor nem ér el senkit egy dal, vagy ha mégis, akkor nem úgy reagálnak rá, ahogy elképzelted. Ezért nem agyalok azon, hogy mi lesz sláger, arra viszont szükségem van, hogy izgatott legyek egy dal miatt, és meg tudjam találni vele, amit keresek magamban. Ez a négy albumunk megmutatta, hogy akik egy hullámhosszon vannak velem, azok rezonálni fognak a zenénkre, ha olyan dolgokat írok, amik engem is lázba hoznak.
Van valami ironikus abban, hogy az új lemez egyik legnépszerűbb dala az Inept Apollo lett, ami pont az imposztor-szindrómádról szól.
Hál’ istennek nem az lett a legkevésbé népszerű dal a lemezen. Az durva lett volna. Nagyon buli élőben előadni, és hallani, ahogy az emberek éneklik – ez valamennyire enyhíti az imposztor-szindrómámat.
Van, akinek a siker csak ront az imposztor-szindrómáján.
Nekem segít, mert nagyon támogató, megértő és melegszívű közönségünk van. A Facebook-csoportunk egy szuperpozitív klub az interneten. A rajongók önbizalmat adnak nekem, mert eljönnek a koncertekre, megveszik a lemezt, és ezzel azt üzenik, hogy bátran követhetem az ösztöneimet. Önmagam lehetek, és ettől minden jól alakul majd.
interjú: Soós Tamás
