Nem mindenki akar egy kisebb vagyont otthagyni a Broadwayen vagy a West Enden egyetlen musicalért – jó hír, hogy ma már az otthoni kanapén ülve is egyre közelebb kerülhetünk a világszínvonalhoz. Ez a cikk először a Recorder magazin 131. számában jelent meg.
Nincs kétség afelől, hogy a színdarabokat a nézőtérről érdemes látni. A színház azonban sokkal nehezebben hozzáférhető művészet, mint a film vagy a zene. Anyagi, időbeli és térbeli korlátok miatt lehetetlen élőben megnézni évtizedekkel ezelőtti ősbemutatókat, és bár fizikailag megoldható, pénzügyileg már jóval nehezebb lenne csak úgy kiugrani a New York-i Broadwayre vagy a londoni West Endre, hogy elcsípjük az aktuálisan legünnepeltebb produkciókat.
 |
| Maybe Happy Ending, az aktuálisan legünnepeltebb musical a Broadwayen |
Aki mégis úgy érzi, hogy muszáj látnia egy-egy jelentős előadást, sokszor kénytelen az úgynevezett „bootleg” felvételekhez nyúlni: a szabályokra fittyet hányó nézők által, borzalmas minőségben rögzített, reklámokkal telezsúfolt, gyanús oldalakra feltöltött videókhoz. Ezekben többnyire egy ember háta mögül, félig kitakarva látjuk a színészeket, akiket a reflektor fehér folttá éget, a hang pedig torz és dobozos. Ez nagyjából a színházi élmény tablettás borának felel meg.
Éppen ezért örömteli trend, hogy egyre több, professzionális filmes stáb által rögzített „proshot” előadás válik elérhetővé. Ez különösen igaz a zenés darabokra. Mérföldkő volt pár éve a 21. század talán legmeghatározóbb musicaljének, a Hamiltonnak a megjelenése a Disney+-on, nemrég pedig a Merrily We Roll Along című Stephen Sondheim-musical 2023-as feldolgozása is elérhetővé vált. A többszörös Tony-díjas előadás Jonathan Groff, Daniel Radcliffe és Lindsay Mendez főszereplésével mindössze egy évig futott színpadon – ennyi idő alatt egy New York-i kiruccanás költségeit sem könnyű összekaparni. Ráadásul Richard Linklater filmadaptációja csak a 2040-es években készül majd el, hiszen a forgatás leköveti a darab két évtizedes időtávját. Így külön szerencse, hogy az előadást most megörökítve is láthatjuk.
Híres produkciók ide vagy oda, jogos a kérdés: miért nézzünk színpadi musicaleket tévéképernyőn, főleg akkor, ha már létezik filmváltozat, vagy a darab épp egy közeli színházban is műsoron van? Azért, mert sok esetben egy színpadra álmodott musicalt nem lehet visszaadni a filmvásznon, vagy éppen a filmkészítők nem tudnak megküzdeni a hírhedten nehéz műfaj kihívásaival. Színházba pedig természetesen mindig menjünk el, ha megtehetjük, de attól még ugyanúgy meg lehet nézni mellé a proshot-verziót is, hiszen minden feldolgozás egyedi, és egyébként is más élmény a színészektől fél méterre követni a cselekményt, mint az erkély utolsó sorából.
A továbbiakban ajánlunk néhány proshot musicalt, ami segít rámutatni, milyen pluszt tud adni ez a sajátos formátum.
The Phantom of the Opera at the Royal Albert Hall (2011)
Minden idők leghosszabban Broadway-műsoron lévő musicalje, Az operaház fantomja (The Phantom of the Opera) tipikusan annak az esete, amikor már létezik filmadaptáció, de abból nem fogjuk megtudni, miért ilyen népszerű Andrew Lloyd Webber főműve. A 2004-es filmben ugyan Gerard Butler igyekszik hozni a fantomot, az csak a színházi előadásokból derül ki, hogyan kéne valójában szólnia a The Music of the Night című központi dalnak.
A mű 25. évfordulóján 2011-ben, Londonban színpadra vitt és rögzített előadásban két gigantikus musicalsztár, Ramin Karimloo és Sierra Boggess mutatják be, hogyan kell olyan olyan erővel kiénekelni a magas C-t, hogy libabőrösek legyünk. Annak megértéséhez pedig, hogy ez a tragikus szépség és szörnyeteg történet miért váltott ki intenzív rajongást tinilányok generációiból, a Karimloo és Boggess közötti forrongó kémia adja meg a választ.
Into the Woods (1987) / Sweeney Todd: The Demon Barber of Fleet Street (1982)
Stephen Sondheim az entellektüelek kedvenc musicalszerzője, de az egyedi zenei stílusával való első találkozás sokszor értetlenséget vált ki. Mindenképp érdemes több esélyt adni, ugyanis ha egyszer beérik a Sondheim-hatás, az ember hajlamos hatalmas rajongóvá válni. Ez a hatás viszont a legkevésbé működik a filmadaptációk esetében.
Két leghíresebb műve, a Grimm-meséket újraértelmező Vadregény (Into the Woods) és a viktoriánus korabeli gyilkos borbélyról szóló Sweeney Todd ugyan meg lettek filmesítve, de ezekből az adaptációkból nehéz megérteni, mitől lehetett fergeteges élmény beülni a formabontó színdarab-változataikra a nyolcvanas években. A proshotoknak köszönhetően ízelítőt kaphatunk ebből az élményből, és nem mellékesen olyan legendákat láthatunk bennük, mint Bernadette Peters a boszorkány szerepében, illetve Angela Lansbury a gyilkos borbély emberhúsos pitéit kisütő péknéként. Mindkét darab remek belépő a Sondheim-proshotok világába, amit később meg lehet fejelni a már haladóknak ajánlott Merrily We Roll Alonggal.
Les Misérables in Concert: The 25th Anniversary (2010)
Megintcsak egy klasszikus, aminek igazi erejét nem tudja a visszaadni a számtalan Oscar-díjra jelölt 2012-es filmadaptáció, élőben éneklés ide vagy oda. A Victor Hugo klasszikusából inspirálódott Nyomorultak (Les Misérables) szerzőpárosa, Claude-Michel Schönberg és Alain Boublil a végtelenül tragikus történethez illően érzelemdús dalokat írtak, és bár lehet cinikusként húzni a szánkat az I Dreamed A Dream vagy a Bring Him Home melodramatikusságán, nem véletlenül váltak klasszikusokká; a One Day More pedig jó eséllyel pályázna minden idők legjobb musicaldalának címére.
A színdarabról nem készült még proshot, viszont a 25. évfordulós koncert felvonultatja a zenés színház szakma krémjét (és Nick Jonast). A felfokozott ünnepi hangulat és a közönség lelkesedése miatt is megható élmény megnézni.
Három előadás, amiről fájó, hogy nem készült proshot
Wicked (2003)
Hiába a két gigaköltségvetésű mozifilm, az Óz boszorkányainak újragondolt eredettörténetét elmesélő musical mégiscsak Idina Menzel és Kristin Chenoweth alakításával vált ikonikussá, és ebből csak részleteket láthatnak a földi halandók, akik nem váltottak rá jegyet 2003-ban. A Defying Gravity pedig milliószor hatásosabb, ha nem zöld háttér előtt történik.
Szentivánéji álom (2008)
A zenei műfajok vegyítése miatt “worldmusical”-ként promózták a bemutató elején, de valamiért még album se készült Szakcsi Lakatos Béla és Müller Péter Sziámi zenés darabjából. A Shakespeare-ből inspirálódott előadás 2008-as szegedi szabadtéris ősbemutatóján pont ott voltam, és halovány emlékeim szerint remek volt. Nem értem, miért tűnt el nyom nélkül.
Oklahoma! (2019)
Richard Rodgers és Oscar Hammerstein II negyvenes évekbeli klasszikusához készült ugyan proshot, de a konzervatív amerikai vidéket ünneplő musical annyira nem áll közel a szívemhez. Ellenben sokat megadnék azért, ha megnézhetném a hatalmas visszhangot kiváltó 2019-es Broadway-feldolgozást, ami a dalszövegeket megtartva, de üzenetüket újraértelmezve rombolta le ezt a hamis képet.
Roméo et Juliette, de la haine à l'amour (2001) / Rómeó és Júlia (2005)
Hogy ne csak az angolszász színház legyen reprezentálva a listán, emlékezzünk meg Gérard Presgurvic ezredfordulós musicaljéről, mely Shakespeare leghíresebb művét dolgozta fel zenés formában. Az eredeti francia verzióból is készült felvétel, ugyanakkor a magyar szívekhez valószínűleg közelebb áll a hazai feldolgozás, amit 2005-ben mutattak be a szegedi szabadtérin.
A Lehetsz királytól azok sem menekültek, akik még soha nem ültek be zenés darabra, de az agyonjátszott sláger alapján nem szabad ítéletet hozni. A Rómeó és Júlia musical monumentális, modern, tele felejthetetlen dalokkal, a magyar verzióról készült felvétel pedig egy olyan időszakot örökített meg, amikor a hazai musical megközelítette a világszínvonalat.
Hamilton (2020)
A kevés jó dolog egyike 2020-ból a Hamilton proshot-verziója, ami a legnagyobb elszigeteltség közben emlékeztetett minket a zenés színház erejére. Lin-Manuel Miranda hiphop-musicalje Amerika alapítóatyáiról az Obama-éra végén született, és a rasszizmus utáni világba vetett optimizmusa könnyen tetten érhető a fekete, latino és ázsiai színészekkel teli szereplőgárdán. A bevándorlók által naggyá tett Egyesült Államok képe, amit a darab közvetít, úgy sem vesztette el hatását, hogy 2015-ös bemutatója után tíz évvel egészen más hangulat uralkodik a tengerentúlon.
Alig tízéves, mégis biztosan kimondható, hogy minden idők egyik legjobb musicaljéről van szó, ami folyamatosan műsoron van New Yorkban és Londonban is. Feltétlenül érdemes élőben is megnézni egyszer (vagy többször), ha belefér a büdzsébe, de igazi kulturális kincs, hogy az eredeti szereplőgárdát megörökítették az utókornak. Van még egy fontos előnye a proshot-nézésnek, ami a Hamiltonnál különösen fontos: a felirat. A rengeteg rappelésnek köszönhető brutális tempó még anyanyelvi szintű angoltudással is nehézzé teszi a megértést, pedig kár lemaradni a nyelvi leleményekről, amik Pulitzer-díjat is hoztak Mirandának.
Rácz Viktória
