"Sokszor lepergett előttem a fél életem" - Fran Palermo-interjú

Azt hittük, talán már nem is lesz több, de hosszú idő után végre elkészült a Fran Palermo új lemeze. A Murmur szép keretbe foglalja a zenekar 15 évét, és új utakat is nyit előttük. De miért nem lett volna belőle semmi, ha áprilisban nincs kormányváltás? A zenekar tagjaival a NER alatti szorongásról, az első szerelmes dalukról, és arról is beszélgettünk, hogyan hatott új albumukra egy melankóliapiramis, és egy Wes Anderson-film dobszólója. Ez a Recorder magazin 136. számában megjelent interjú bővített változata.

Hogyan lett hat év után új albumotok? Ez nem kis idő a mai zeneiparban, és kívülről nézve – pláne, miután beindult a Papírsárkányok –, nem volt evidens, hogy lesz még lemeze a Fran Palermónak.

Henri Gonzo: Az elmúlt években kétszer is voltunk stúdiózni, de olyan sok idő volt ráhangolódni a Papírsárkányok víziójára, hangszerelésére, és a magyar nyelvű szövegírásra, hogy a Fran Palermóval felvett dalainkat nem éreztem átütőnek. Amikor befejeztem az első Papírsárkányok-lemezt, rájöttem, hogy most tudnék egy jobb másodikat írni, és marketingszempontból is ez tűnt helyesnek, hogy ne egylemezes bandának könyveljenek el minket. Végül a Vízszemű gyík után fogtunk neki az új Fran Palermónak, már csak azért is, mert idén 15 éves a zenekar.

Ti hogy éltétek meg, amikor Henri elindította a Papírsárkányokat? Volt feszültség ebből?

Tölli Máté: Nekem volt olyan érzésem a Papírsárkányok számainál, hogy ezt játszhatnánk a Fran Palermóval is, de feszültség nem volt ebből. Henri döntése volt, hogy ezt egy külön projektben szeretné csinálni, amit mi elfogadtunk.

Árvay Gábor: Inkább abból fakadt egy kis monotonitás, hogy ugyanazokat a számokat játszottuk éveken át. Hiába állítottunk össze jó setlisteket a régi dalokból, hiányzott a vérfrissítés. Az új lemez pont jókor jött, mert a feloszlás nem került szóba, de most már muszáj volt történnie valaminek, hogy legyen jövője a zenekarnak.

Henri, A Cementkerthez rengeteget olvastál, és a Vízszemű gyíkra mélyültél el igazán a magyar nyelvű szövegírásban. Közben egy másfajta, artpopos, klasszicizáló hangszerelésbe is beleástad magad. Milyen volt két Papírsárkányok-lemez után írni egy Fran Palermót?

Henri: Amikor a Vízszemű gyíkot befejeztem, már előre rosszul voltam attól, hogy még hátra van egy Fran Palermo-lemez. Februárban, még a rendszerváltás előtt kezdtünk bele, és kérdéses volt, hogy mennyi értelme van új lemezt csinálni az akkori médiakultúrában. Ha 15 éven át szembeszélben, feketelistán zenélsz egy underground állapotban, az rettentő kimerítő tud lenni, és fokozatosan kiábrándulsz. A rádiók az angol nyelv miatt nem játszották a számainkat, de aztán írtam két magyar nyelvű lemezt a Papírsárkányokkal, és azokat sem adták le. Van ez a vicc, hogy verjük meg nyuszikát: ha van rajta sapka, akkor azért, ha nincs, akkor meg azért. Kicsit így éreztem magam.

Deutsch Tamás titeket is listázott Fidesz-kritikus zenekarként, miközben a Fran Palermónak nem voltak látványos politikai gesztusai.

Máté: Ez a 2025-ös nyár után volt, amikor a mi koncertjeinken is elkezdtek mocskosfideszezni, de ezt a posztot én már akkor is nehezen tudtam komolyan venni. Volt, amikor elfogott az ideg, hogy mégiscsak felírtak egy listára, de aztán eszembe jutott, hogy ez a Deutsch Tomi volt.

Henri: Ez valószínűleg onnan jött, hogy én szólóban sok ellenzéki tüntetésen felléptem. Fudan, CEU: sok ügy volt, Karácsony Gergely gyakran hívott.

Gábor: De ez nem azt jelenti, hogy beálltál egy párt mögé, csak kifejezted az elégedetlenségedet.

Henri: Koncertünket nem tudom, hogy emiatt mondtak-e le, de voltak fura dolgok. 2020 májusában jelent meg a Crocodile Juice Bar, és egy évvel később hívott a Petőfi Rádió, hogy menjek be reggel hatra, és hozzak egy bakelitet is – ajándékba, a rádiónak, ahol le vagy tiltva. Erre belinkeltem nekik a webshopot. Elmentem a műsorba, de nem nagyon tudtam mit mondani a lemezről, mert akkor már rég a következőben voltam.

Gábor: Olyan is volt, hogy behívtak, és nem az új lemezről raktak be számot, hanem egy hét évvel korábbit játszottak le.

Fellélegeztem, hogy vége a húszas éveimnek” – tavalyi Henri Gonzo-interjúnk

Lehet, hogy szimplán balekok voltak. Egyszerűen nem tudták, milyen számok vannak az új lemezen.

Máté: Simán. A végére már egyértelművé vált, hogy alkalmatlan emberek ülnek ezeken a helyeken, akik nem tudták helyesen kiejteni a zenekar nevét sem.

Henri: Bennem ez a rendszer, ami szándékosan és látványosan lehetetlenített el rengeteg értéket, iszonyú szorongást szült. Úgy alkotni, és sok embert összeszervezni, hogy lehet, a fél zenekar külföldre költözik menetközben, vagy én elájulok, mert azt érzem, hogy ebből már elegem van, nagyon megterhelő. Közben fenyegetve volt a komplett kreatív szakma, hogy minden fel lesz jegyezve. Olyan érzés volt, mintha ültetnénk egy fát, és mindig leverné a vihar.

Februárban még nem lehetett biztosan látni, hogy kormányváltás lesz. Hogy jutottál mégis arra, hogy megcsináljátok ezt a lemezt?

Máté: Vettünk egy mély levegőt, és belevágtunk. Nagyon szerettük volna megcsinálni ezt a lemezt. Nehéz volt az is, hogy februárban, amikor az egész ország a politikai helyzetről beszélt, nem nagyon tudtunk kiszakadni ebből három órára, hogy csak a zenével foglalkozzunk. Már haveri szinten is nyomasztottuk egymást, és emlékeztetni kellett magunkat, hogy kicsit chillezzünk.

Henri: Sokat számított az is, hogy a Papírsárkányok után a Fran Palermo is a Berg Talents kiadóhoz került, akiktől kaptunk valódi kiadós támogatást és olyan biztonságot, amit korábban nem tapasztaltunk meg, mert egyfős kiadóknál voltunk és mindig szétcsúsztak a megjelenéseink. 2020-tól olyan agitált és kiszámíthatatlan időszakot éltünk meg, hogy nekem iszonyat fontos volt, hogy valaki beállt mögénk. Meg volt egy NKA-s pályázatunk, amin nyertünk 400 ezer forintot. Ebből mi egy centet se tettünk el, pedig hónapokig dolgoztunk a lemezen, aminek 90 %-át otthon vettem fel, technikus nélkül, mert arra nem volt pénz. Nyilván egy lemez sokszorosába kerül ennek, azt nekünk kellett beletenni a koncertekből.

Mennyire lett volna más ez a lemez, ha nincs kormányváltás?

Henri: Akkor lehet, hogy visszafizettem volna az NKA-támogatást, és elengedem ezt az egészet.

A választások utáni felszabadultság beszivárgott a lemezbe?

Henri: Igen, de nem tudatosan. Vannak rajta felszabadulós élmények, és számomra megható pillanatok bőven. Amikor azt éreztem, hogy már nem sok minden hiányzik, volt, hogy éjjel sírtam, mikor visszahallgattam dolgokat. Kijött valahogy 15 év munkája és szürreális élményeim voltak vele: mondhatnám úgy, hogy sokszor lepergett előttem a fél életem, amit ezzel töltöttem el. Megkönnyebbültem, hogy ezt a nagy, sziszifuszi követ, amit éveken keresztül görgettünk magunk előtt, letettük, vagy legalább egy kicsit könnyebb lett. Bár ezt is még idő lesz feldolgozni.

A dalszövegekben ugyanakkor nincsenek politikai áthallások.

Henri: A Fran Palermo számomra nem politikaközelítő ügy. Én ettől a zenekartól jól érezni szeretném magam, és nem ideológiákat diktálni. Örülök, hogy mostanában eszembe se jut politikai híreket fogyasztani.

A megkönnyebbülésed menyire volt politikai, és mennyire magánéleti természetű? Az első Papírsárkányok-lemez, A Cementkert egy sötétebb időszakodban született, de már a Vízszemű gyíknál jöttél ebből kifelé.

Henri: A lemez befejezése után szoktunk interjúzni, de ha közben beszélgetnénk, azt mondanám, hogy gyűlölöm az egészet. Volt pár hét télen, amikor elmentem az öcsémmel dolgozni, aki kivitelező, és olyan nyugodt voltam, hogy nem kell zenét írnom. Egy albumot összerakni olyan, mint amikor emberek diplomáznak, és kicsit tönkremennek benne. Nagyon sok PTSD van bennem az alkotási folyamattal kapcsolatban, ami a Razzle Dazzle, de még inkább a Crocodile Juice Bar albumokhoz kötődik. Az a lemez óriási munka volt, amit lehetetlen helyzetekben, alig működő gépen csináltam meg otthon, amin sokszor eltűntek a fájlok is, sosem volt rá pénz, aztán beleütköztünk ebbe a nyomorult médiatörvénybe is. Ettől folyton úgy éreztem, hogy ennek így nincs értelme. Igazából fellélegzés volt, hogy jött a Covid, és maradt még két hét befejezni – csak hát utána két évig nem történt semmi. Amikor leesett, hogy azért dolgoztunk ennyit, hogy sehol ne tudjunk fellépni, ne játssza semmilyen rádió, és kaptunk rá egy Fonogram-díjat meg nulla forintot, az nem volt valami felemelő élmény. Miközben azt éreztem, hogy az a legjobb munkánk.

Gábor: Óriási hiányérzet van bennünk amiatt, hogy azt a lemezt nem tudtuk bemutatni. Összesen két koncertet adtunk 2020 nyarán, 500 fős létszámlimittel. Mondjuk ebből született meg a La Boum is, a pusztazámori Kastélyházibuli.

Máté: Ha a Jeopardyt elkezdjük, a közönségen még mindig érződik a váó-élmény, szóval jól működnek azok a dalok, de nekünk kimaradt az a természetes folyamat, hogy bejátsszuk őket.

A Fran Palermónak korszakai vannak, változó hangszereléssel és stílussal. Először volt az utcazenés, balkános időszak, aztán jöttek a junglerockos-mediterránpopos lemezek, amiken az alternatív rockzene keveredett az afro-hangszerelésekkel. Ezután megint egy másik világ volt a Crocodile Juice Bar. Most milyen korszakotokat élitek?

Henri: Ez a fajta megújulás még most is tart, és a szeptemberi Park-koncerten fogjuk igazán látni, amikor összeállnak élőben is a dalok. De sok franpalermósság van a mostani lemezben. Sokkal érettebb anyag.

Gábor: Van több szám, aminek az első tíz másodpercéből egyértelmű, hogy ez Fran Palermo. De van pár lassabb dal, ami eltér az eddigi stílusunktól.

Mint a Jazz Hands?

Henri: Igen. Az egy szerelmes dal, amit soha életemben nem írtam szerintem. A Fran Palermóba legalábbis biztosan. Meg vidám, és picit talán vicces is. Ezen a lemezen jobban szeretem a szövegeimet. Egyszerűbbek és fogyaszthatóbbak. Régen túlírtam olyan catchy dalokat is, mint a Yellow Man vagy a Jeopardy, és nem csodálkozom, hogy egy ponton túl már nem énekli őket a közönség velünk, mert a franc se tud ennyi szöveget megjegyezni. Nem kell annyi bonyolítás bele. Ezzel én elszórakoztattam magam régen, de az elmúlt években sokat olvastam angolul, hogy szintet lépjek a szövegírásban. A Papírsárkányok-féle hangszerelésből is sokat tanultam az elmúlt években, amiből átvittem dolgokat a Fran Palermóba.

Máté: Szerintem az új album atmoszférateremtésben hasonló a Papírsárkányokhoz. Kicsit szellősebb, többet lélegeznek a számok. Nem az indie töménysége jellemzi, hanem az art-rockos hozzáállás. De ez két Papírsárkányok-lemez után elkerülhetetlen.

Mindig sokféle inspiráció rejlik egy-egy lemezed mögött. Az új album kapcsán emlegetted David Hockney-t, az egyik számnak pedig Sparklehorse a címe, ami Mark Linkous zenekarára utal.

Henri: Tavaly nyáron egy fülledt délután ültem a Bem mozi teraszán, és hevergettem ki a második Papírsárkányok-lemezt. David Hockneynak akkor volt egy nagy kiállítása Párizsban, és kitaláltam, hogy még aznap kimegyek és megnézem. Thomas Jacques barátomhoz mentem, aki az intrót mondja fel az új lemezen. Az volt az ötletem, hogy dobszólóval kezdődjön a lemez, mert a Tenenbaum, a háziátok című Wes Anderson-filmben nagyon szerettem azt a jelenetet, amikor Ben Stiller – akinek a filmben meghalt a felesége – hajnalonként tűzriadó-gyakorlattal ébreszti a fiait. Tetszett, hogy csak egy dobszóló megy alatta, semmi más. Szóval Vincenzo feljátszotta a dobszólót, de már untam, ezért megkértem a barátomat, Jacquesot, hogy mondja fel ezt a szöveget az elejére, mert neki nagy dumája van, sportkommentátor, lóversenyeket közvetít Franciaországban meg ilyesmik. Hockneynak nincs konkrét köze a lemezhez, csak a mozgásomra volt hatással. Az ő festménye van Ali Smith Ősz című regényének borítóján, amit nagyon megszerettem. Ő egy skót írónő, kora Virginia Woolfjának is tartják, és a könyvei szövegileg nagyon nagy hatással voltak rám. A Murmur of Poppinjays egyébként Woolf-inspiráció: az Orlandóból indul ki, mikor a befagyott Temze folyón bál van és Orlando beleszeret egy orosz lányba, aki nem lehet az övé… Csak aztán az én szövegem másfelé kanyarodik, személyes irányt vesz.

És a Sparklehorse?

Henri: Rajtam nagyon erősen ki tud jönni a szezonális – téli, késő őszi – depresszió. Nagyon szeretem a Sparklehorse-t, és amikor mentem Párizsba, a repülőtéren vettem egy Mojo magazint, amiben olvastam Linkousról, hogy szíven lőtte magát. Ekkoriban volt egy Galimbertik című kiállítás is a Nemzeti Galériában, ami egy fontos inspirációs bázis számomra. Ez egy fiatal szerelmespárról szólt, akik együtt alkottak, festettek, és Galimberti Sándor bánatában, mert a felesége, Dénes Valéria váratlanul elhunyt tüdőgyulladásban, a Műcsarnok mögött szíven lőtte magát. Sok Elliott Smitht is hallgattam azon a télen, aki meg szíven szúrta magát, és felállt egy melankóliapiramis, amelyből kollázsszerűen jöttek sorok, hajnal négykor, húsz perc alatt. Rájuk gondoltam, mikor ezt a dalt írtam, mert felfoghatatlan számomra, hogy történik ilyesmi emberekkel. Ha írok egy szomorú számot, attól gyakran megvigasztalódok, szóval gyakran születik ilyen.

Amikor 2011-ben elindult a Fran Palermo, itthon épp egy gitárzenei boom volt. Akkor az Ivan & the Parazol, a Middlemist Red és ti voltak a menő fiatal zenekarok, de azóta megváltozott a zenei környezet. Ennek mennyire érzitek a hatását?

Henri: Nagyon sok mémzene van. Már túlzás.

Gábor: A Fran Palermo nem az a tipikus indie, aminek tényleg elmúlt a divatja, hanem mindig egy kicsit világzeneibb, Európa felé nyitó zene volt. Értő füllel megtalálhatod benne azt a varázst, ami nem tud kihalni, mert nem egy stílushoz kötődik. Lehet, hogy ez időről időre visszaszorul a rétegzenék közé, de ezzel együtt lehet élni.

„Mintha valami új földrészt fedezhetnék fel a zenéjükkel” – Henri Gonzo kedvenc 2025-ös zenéi

Máté: Szerintem túlzás, hogy háttérbe szorult a gitárzene, mert a Carson Coma is milyen nagyot megy. De nyilván mi is érzékeltük, főleg ’21-22 környékén, hogy most valami más pörög. Ilyenkor eldöntheti egy zenekar, hogy elkezd valami mást játszani, vagy marad önazonos. Ez azért nem olyan nehéz kérdés. Néha ilyen zenék pörögnek jobban, néha meg olyanok, mi meg egy másmilyen zenét játszunk. Én ebben a félévben is Knocked Loose-t meg Deftonest hallgattam.

Gábor: Szerencsére kitartó és lelkes közönségünk van. Öt-hat éven át nem volt új lemez, de alig promózott koncerteken is simán megtöltöttünk helyeket, ami azt jelezte, hogy igenis szükség van ránk, és jöjjön az új lemez.

Henri: Most sokat beletettünk abba, hogy a következő időszak érdekes legyen. Lehet, hogy Magyarországon ugyanolyan rossz marad sok minden, mint volt, de nekem most jó a kedvem. Néha eszembe jut, hogy milyen nehéz lehetett a 70-es, 80-as években, diktatúrában alkotni, de elképesztően nehéz most is, csak más miatt. Nem elég, hogy beülök egy házibuliba három barátommal jól játszani, és legendák leszünk, hanem iszonyú sok meló van – köztük rengeteg dolog, ami nem hiányzik senkinek. A TikTok-világot például hiányolta a fene. Remélem, kipukkad ez a lufi, és előtérbe kerül az, ami érték, valódi művészet, és nem valami erőltetett, vicceskedő content. Mi bízunk a következő generációkban. Ez a poszt-dáridós korszak nem tarthat örökké.