A lófasz megmaradt: ilyen volt a Damned és a Sex Pistols (feat. Frank Carter) a Budapest Parkban

Három eredeti Pistols-taggal játszott Sex Pistols-dalokat még mindig sokkal szívesebben hallgat az ember élőben, mint sehogy sem eljátszottakat. Nagy Gergő (Strompopper) beszámolója a tegnapi koncertről.

„Gergő jó fej lett, hozott Sex Pistolst,” írta rólam a naplójába Andor barátom gimi második év elején, amikor még kazettán kellett valakitől megszerezni a zenét, mi pedig szereztük és fedeztük is fel a mindenféle zenét, ahogy kell. Ez egy egyházi gimnáziumban történt, olyan alakok tanítottak benne, mint mondjuk Balog Zoltán későbbi emberi erőforrás-főatyaisten, érettségi elnökünk pedig Takaró Mihály volt, és nekem azóta is meggyőződésem, hogy engem a punk mentett ott meg a sima unalmas betagozódástól. Andor most a k3tamin3szkortban csinál elektronikát, én meg azóta is a punkhoz valamilyen módon kapcsolódó zenét, és mindebből egyenesen következik, hogy már a Budapest Parkban a kezdés előtti várakozás és sörözés közben is felbukkant bennem az a 15 éves, aki végre úgy érezte, hogy na, most jó fej lett. El is veszett az igazi transzgenerációs közönségben, ugyanakkor viszont a közben lassan ötvenes magam sem érezte túl öregnek magát, hisz nálam sokkal öregebbek is söröztek itt a Damnedre várva. Egy fiatal (gondolom) testvérpár ment el mellettem azon tűnődve, hogy „na, a fater meg hova lett”. És míg 15 évesen persze ölni tudtam volna egy ilyen koncertért, de talán valami egészen mást vártam volna tőle, most biztos voltam benne, hogy élvezni fogom, mert már pusztán annak is borzasztóan örülök, hogy ezeket a dalokat még meghallgathatom élőben az öreg fasziktól.

Mire 7 körül, viszonylag pontosan, feljöttek az öreg faszik a színpadra, a küzdőtér első része szellősen, de megtelt, és bár a Damned mindig elmondja, hogy őket punkzenekarként ismerik, holott 1978 óta nem igazán punkzenét játszanak, azért a kezdő Love Song, aztán a következő Second Time Around és a Nasty mégiscsak eléggé a punk keretébe helyezte el rögtön az egészet, megfelelően nyers megszólalással. A Damned eddig egyszer játszott Magyarországon, 2023-ban az A38-on, és ott egészen más volt a megközelítés, azóta viszont visszatért az eredeti dobos, Rat Scabies (és meghalt az eredeti gitáros, Brian James, aki ugyan nem játszott a hajón sem, de most az idén megjelent feldolgozáslemezen is szereplő Making Time c. Creation-dallal megemlékeztek róla), tehát Captain Sensible-lel és Dave Vaniannal együtt három eredeti öreg faszi is állt (és ült) a színpadon. Bár én viszonylag későn szerettem meg a Damnedet, akkor is leginkább a korai lemezeket, egyáltalán nem panaszkodtam, mert ez a mostani Parkos szett kimondottan ezekre a lemezekre és dalokra épült. Volt például a Fan Club az első albumról, és bár lelassulva kicsit, Captain Sensible (kötelező piros svájcisapka és csíkos póló) és Vanian (fekete bőrkabát-ing-kesztyű) pontosan azt a figurát hozták, amit mindenki várt.

Captain Sensible már csak azért is emblematikus arc, mert rajta látszik a legkoraibb időktől kezdve, mekkora egy élvezetes hülyéskedés is ez igazán (az Instagram-fiókja is tökéletesen mutatja, milyen is egy legkevésbé sem sensible öreg punk élete), Vanian meg a punkból a gótba átmenő posztpunk-vonalat testesíti meg valami vicces méltósággal, és ez különösen szépen jön ki akkor, amikor a korai punkszámokat kell elénekelni, de persze nem úgy, hanem ahogy azóta énekel. Énekből mondjuk talán egy kicsit kevés volt, legelöl legalábbis, de én igazán a Damned hangzására sem panaszkodom: Paul Gray basszusát is lehetett hallani, a gitárral hülyéskedő Captain Sensible-t meg csak elnézni is szórakoztató volt.

Ugyanakkor akadtak rendesen dalok, ahol a vizuális elemnek sem utolsó Monty Oxymoron billentyűinek is jutott kellő szerep (a History of the World (Part 1) a Black Albumról, vagy a Stranger on the Town a Strawberriesről), Vanian pedig lement a közönséghez is, igyekezett énekeltetni, különben pedig ha komótosan is, de bemozogta rendesen a színpadot. Aztán a nagy közös éneklős Ignite után megint vissza az első lemezhez a punk klasszikus New Rose-zal és a Neat Neat Neattel, és amikor már azt hittem volna, hogy a Smash It Up volt a záró (ez illeszkedne is az este „50 év punk” disztroj témájához), még befért a szintén az első lemezen szereplő Stooges-feldolgozás, az I Feel Alright is. Mint több más dalt, ezt is eléggé megnyújtották középen, Captain Sensible mutatott határozottan Ron Asheton-inspirált gitárszólókat, volt visszafogott rész, majd vissza az alaphoz, hogy fent hagyják abba.

A Damned nagyon biztos kézzel nyúlt a saját és mások dalaihoz is, ami persze nem csoda, és ez is csak arra erősített rá bennem, hogy biztos lehetne olyanokon gondolkodni, hogy Vanian hangja kicsit fakóbb, vagy kevésbé hallható, vagy Rat Scabies dobolása azért nem annyira feszes – de minek, amikor itt vannak előttem az öreg faszik, akik eljátsszák a negyven-ötven éves dalaikat, én meg örülök, hogy hallom ezeket tőlük.

Ezzel a konklúzióval mentem sört venni a két zenekar között, és egyáltalán nem arról gondolkodtam, hogy akkor most Frank Carter majd „pótolja-e” Johnny Rottent vagy nem. Dehogy pótolja, de mindegy is. A Dead Kennedyst is elmentem megnézni az A38-on 2019-ben, szintén Jello Biafra nélkül, ott is alig néhány dal kellett, és bele tudott állni az ember, hogy jó, akkor ez van, de attól ezek még azok a zenészek és azok a dalok. A Sex Pistols is három eredeti öreg faszival állt fel, akik közül Glen Matlock és Steve Jones is Captain Sensible-hez hasonlóan intenzív saját instagramos jelenléttel rendelkezik, és még ha mondhatjuk is, hogy Sid Vicious halálával az attitűd legkarakteresebb formája eltűnt, a maradék három öreg faszi így marad pontosan annak, mint a Damned: hogy az ember örüljön és hallgassa meg tőlük a dalokat. Mert amúgy pont ez történt akkor is, amikor még szóba álltak egymással Johnny-val (a 2007-es There’ll Always Be an England c. koncertfilmen megtekinthető, mennyire örült a közönség). Hogy ez így „nem olyan” vagy „nem olyan jó”, az azért mindegy, mert ez van, és három eredeti Pistols-taggal játszott Sex Pistols-dalokat még mindig sokkal szívesebben hallgatok élőben, mint sehogy sem eljátszottakat.

A setlist összeállítása itt nem volt nagy feladat, a Never Mind the Bollocks 12 dala közül csak a Submission hiányzott (nekem mondjuk eléggé), csak a sorrend kérdés, és itt már igazából az is mindegy, hogy ezek akkor „jó dalok” vagy nem. Vagy hogy „jól játsszák” vagy nem. Persze, hogy jól, hát az ő dalaik. Úgy vannak jól eljátszva, ahogy ők eljátsszák. Jones írja az életrajzi könyvében, hogy azért sem voltak igazán gyors dalaik, mert hát nem tudtak gyorsan játszani, és most még ehhez képest is lassultak egy kicsit, de ez is mindegy. A lendület, a dinamika, a 70. szülinapos Paul Cook dobolása is teljesen rendben volt. Az ujjal pengető Glen Matlock basszusa is. Jones trédmárk Les Paulja is.

Frank Carter persze meg sem próbált valami Johnny Rotten-imitációt csinálni (ami csak nevetséges lett volna), hanem valamelyest egyszerűbben, a dallamokra koncentrálva énekelt, és így lett egy karakteres különbség, amelyben azért fel-felbukkantak Johnny mániákus modorosságai, és Carter intenzitásban sem ért igazán a nyomába. De eléggé biztos vagyok benne, hogy ha az ember nem eleve úgy ment oda meghallgatni, hogy már előre eldöntötte, hogy ez „nem olyan jó”, akkor igazából fejben legalább egy kicsit Johnny-t hallotta, és különben is, minden dalt végigordít ő maga is a közönségben. Az ember nem is csak azért jár koncertre, hogy meghallgasson egy zenekart, hanem hogy részt vegyen, énekeljen, hogy ne csak meghallgassa a zenét, hanem itt, most, egy kicsit ő csinálja. És olyan daloknál, amelyeket 15 éves korunk óta hallgatunk, amelyek nem csak úgy általában a „popzenének” (vagy „rockzenének”, vagy akárminek) az irányát változtatták meg 50 éve, hanem azt is alapjában határozták meg, hogy kik vagyunk mi, akik hallgatjuk, milyen zenét hallgatunk vagy éppen csinálunk, hát az ilyen daloknál az, hogy élőben, hangosan eljátssza őket a három eredeti öreg faszi, az nekem pont elég. A punk arra a felismerésre épít, hogy kis szar klubokban úgysem érted az éneket, mindig lesz, akinek nem elég a basszus, és ha két gitár van, az csak komplikál mindent; összességében, ha elég hangos, akkor jó lesz (másfelől meg, ahogy Bucó írja, „a jó punkzene halkan is idegesítő”). Igazán vicces elnézni, ahogy 50 évvel később akkora színpadokon játsszák, amire sosem szánták, de azt hiszem, ezen problémázni még annál is viccesebb lenne.

Szerintem nem is nagyon problémázott rajta senki a közönségben. Míg a Damned alatt csak legelöl volt egy kis lassú, negyven-ötvenes pogózás, a Pistols alatt Frank Carter vette át a küzdőtér menedzselését, ő nem csak lement a színpad elé, mint Dave Vanian, hanem kimászott a küzdőtérre, próbálta irányítani, mennyi helyet hagyjanak neki (aztán meg úgyis ment crowdsurfölni ő is, meg egy csomó más rajongó is végig), hogy váljon szét a közönség, míg végül még a fülmonitorját is elvesztette (a három öreg faszi tüntetően nem is használt ilyet). Az, hogy Carter sokat beszélt a közönséghez, odament, mutogatott, instruált vagy kért (mondjuk hogy a No Feelings alatt legyen kimondottan csak női moshpit), elég sokat jelentett, mert Matlock és Jones nem nagyon szólaltak meg, csak vokáloztak, a közönségkapcsolatokat jól láthatóan Carterre hagyták. A közönség meg kapcsolódott, pogózott és kiabált, ahogy kell.

Majd’ minden Pistols-dalnak remekül ordibálható legalább a refrénje, ordibáltuk is kommunálisan, hogy „pretty va-cunt”, „no future”, „no feelings”, „problems”, „íemáj”, és hogy „I wanna be anarchy”. Ahogy a 2023-as Dürer Kertes CPg-koncerten is az volt az egyik legérdekesebb dolog, hogy tulajdonképpen ezeket a dalokat minimális változtatással (mondjuk Erdős Péter helyett más névvel) most (akkor) is írhatták volna, ez az érzés a Pistols-nál is felbukkant: hogy a ’70-es évek végi angliai szociális problémákon bedühödött szövegek igazából pontosan ugyanolyan jól az élére állhatnak minden mostani bedühödésnek is (bár a God Save the Queenbeli „the fascist regime” sor április 12. után kicsit felszabadultabban rezonál, legalábbis Budapesten). Ha punkzenét kell ma csinálni, akkor azt pontosan ugyanazért kell, amiért a ’70-es évek végén is kellett, és ennek tudatosítására is remek egy Sex Pistols-koncert.

Voltak azért pontok, amik mégiscsak kiemelkedtek a Pistols setlistjéből, de ezekre elég jól lehetett számítani. Ott volt a God Save the Queen és a No Fun (hogy a Pistolsnál is meglegyen a Stooges-feldolgozás, Jones saját Asheton-inspirált szólójával), amelyekből kiderül, hogy ahhoz, hogy 1977-ben Londonban NO FUTURE legyen, az is kellett, hogy 1967-ben Detroitban meg NO FUN. Vagy ott volt a záró Anarchy in the UK, ami aztán igazán megmutatta, miért is a Sex Pistols az emblematikus punk: a mindent átható irónia és a konstruktivitás teljes hiánya miatt. A Pistols sosem javasolt semmiféle megoldásokat társadalmi vagy kulturális problémákra, hanem csak a teljes disztroj jegyében kiordította, ahogy Carter többször a közönséggel is kiordíttatta, hogy „I wanna be anarchy”. Ami meg FUN, a maga ironikus módján. De pontosan emiatt az irónia miatt jó az is, hogy a Pistols egy lemez után feloszlott, és nem volt ideje nemhogy elromlani, hanem egyáltalán változni. Szóval az egész végén persze lófasz se lett – vagyis hát pont, hogy a lófasz lett, erre a lófaszra ismertünk rá 15 évesen a punkban, és ezért fontos megnézni 2026-ban is a Sex Pistolst, mert a lófasz az megmaradt, mint a NO FUTURE is.

És így lett vége a koncertnek is, az Anarchy után köszöngetéssel, pengetődobálásal, ráadás nélkül. Aki még maradt egy-két sörre a Parkban, az legalábbis az első fél órában felvételről továbbra is punkzenét hallgathatott, Ramones-t, Damned-et, Dead Kennedys-t, egy ponton jött a Passenger is Iggy Poptól, hogy a duplán is megidézett Stooges hangja is ott lebegjen. Ekkorra én kellemesen elgondolkodóra söröztem magam, és megállapítottam, hogy teljesen elégedett vagyok ezzel a két koncerttel és mindkét zenekarral. És még csak nem is az, hogy azt kaptam, amiért jöttem, mert mondjuk az I Feel Alrightra nem igazán számítottam, meg azt sem gondoltam, hogy a Pistols eljátssza a My Way-t (Sidre így volt némi utalás, Johnny viszont még a háttérvetítésben is csak alig tűnt fel). Hanem azért, mert így ha a bennem meglévő 15 éves felkérdez, hogy de akkor jó fej vagy-e te azóta is, azt felelhetem, hogy azt nem tudom, de annyi biztos, hogy elmentem, hallottam a Pistols-dalokat, és pontosan olyan jól éreztem magam pontosan ugyanazért, amiért 15 évesen tettem volna.

TÖMÖR GYÖNYÖR – TÖKÉLETES EGYLEMEZES ÉLETMŰVEK

szöveg: Nagy Gergő
fotók: Lékó Tamás

THE DAMNED

SEX PISTOLS