Cure a szorongásra. Olivia Rodrigo: you seem pretty sad for a girl so in love (lemezkritika)

Olivia Rodrigo új lemezén végleg maga mögött hagyta a poszt-tini dühöt, hogy helyette a húszas évei elejének rideg melankóliáját és a zenei autonómiát válassza. Ez az írás először a Recorder magazin 136. számában jelent meg.

A kiszámított PR-botrányok helyett Olivia Rodrigo egészen más utat választott. Úgy navigál a zeneipari gépezetben, hogy közben a mentális egészségre is figyel: a turnéin például külön pszichológust biztosított a stábjának, ami azonnal kiemeli őt a sablonos popmezőnyből. Amikor tavaly a dublini fesztiválkoncertjén eljátszotta a Fontaines D.C. I Love You című dalát, az messze túlmutatott a felszínes gesztusokon. Egy ekkora eléréssel rendelkező előadótól egy ír poszt-punk himnusz feldolgozása bátor esztétikai állásfoglalásnak számított. Ez a választás egyértelműen előrevetítette, hogy egy sokkal karcosabb, érettebb karrierszakasz következik. 

Az új album szintén egy párkapcsolati krízis romjaiból táplálkozik, de a korábbi lemezek naplóbejegyzésszerű megközelítését felváltotta a huszonéves kor kijózanító melankóliája. A you seem pretty sad for a girl so in love szakít a kortárs pop kiszámítható, kislemezközpontú trendjeivel, és egy lazán kezelt, de határozott ívű konceptalbumként működik. A dalok egyetlen összefüggő érzelmi folyamatot követnek végig, egy kapcsolat teljes élettörténetét és fázisait elmesélve. A számok jóval feszesebbek és artikuláltabbak Rodrigo korábbi munkáinál: a hangszerelések koszosabbak, a tempóváltások pedig kiszámíthatatlanabbak lettek. 

Az album legizgalmasabb kompozíciós kísérlete a stupid song, amelynek felépítése teljesen szakít a hagyományos versszak–refrén–versszak struktúrával. Egy végtelenül letisztult, szinte naiv lo-fi motívummal indít, amely azonnal behúzza a hallgatót, a dal igazi erejét viszont a váratlan belső dinamikai törések adják. Egy fojtogató, suttogós spoken word betétből robbanunk bele a torzított, stadionrock-grandiozitású fináléba. Ezek a megoldások teszik a számot a lemez legkreatívabb momentumává. A drop dead egy tiszta, kétperces punkenergia-fröccs, amely headbangelve küldi el a francba a mérgező exet, míg a Honeybee ezzel szemben egy gyönyörű, akusztikusnak induló csapda. 

A lemez abszolút csúcspontja és legnagyobb meglepetése mégis az a kollaboráció, amely végleg elmossa a generációs és műfaji határokat. A what’s wrong with me-ben a két teljesen eltérő énekstílus és hangkarakter nem kioltja, hanem felerősíti egymást: Robert Smith védjegyszerű, teátrálisan bánatos, visszhangzó goth tónusa és Olivia tiszta, éles popregisztere úgy fonódik össze a refrén sötét poszt-punk alapjain, mintha a hetvenes évek végi underground London és a mai Gen Z-s Los Angeles találkozott volna egy sötét sikátorban. És ne felejtsük el: ez a kollaboráció a legjobbkor érkezett, hiszen a The Cure is hamarosan új stúdióalbummal jön, így a what’s wrong with me tökéletesen ívelő hidat képezhet a két generáció és a két éra között. 

Rodrigo ezzel a lemezzel azt a nyers, fésületlen és végtelenül dühös naplóesztétikát hozta vissza, amelyet a kilencvenes évek alt-rock hulláma óta nem láttunk a popzene élvonalában. Ez a fajta megszólalás leginkább Courtney Love azon korszakát idézi, amikor a Hole élén, a Live Through This idején bebizonyította, hogy a szűretlen, indulatos személyes meglátásokat is fel lehet tekerni stadionméretűre. Love-hoz hasonlóan Rodrigo is azért tud szintet lépni, mert a legnyersebb sebezhetőséget és a környezetével szembeni gátlástalan, cinikus dühöt képes olyan kollektív gitárhimnuszokká formálni, amelyek egyszerre működnek a fesztiválok nagyszínpadain és a legfájóbb magánéleti mélypontokon. 

9/10

Gyuris Fruzsina