Az utolsó mama a táncparketten. Madonna diadalmas visszatérése

Két dologban biztosak lehetünk Madonnával kapcsolatban: nem fog leállni, és nem fog decens matrónaként viselkedni. Hetvenhez közeledve is mindent megtesz azért, hogy Charli XCX-szel és Sabrina Carpenterrel emlegessék egy ligában, ne pedig poros nosztalgiaelőadóként, aki évtizedekkel korábbi sikereiből él. A küzdelem helyenként ugyan kínos, de alapvetően elismerésre méltó, tizenötödik sorlemeze, a Confessions II pedig minden, csak nem alibizés. Ez a cikk a Recorder magazin 136. számában megjelent írás bővített változata.

Egy olyan szakmában, ahol már 35 évesen is túl öregnek bélyegeznek egy nőt, miközben a Rolling Stones, Bob Dylan vagy Rod Stewart nyolcvanon túl is vígan turnézgat anélkül, hogy bárki a nyugdíjazásukat követelné, szükség van Madonna agresszív küzdelmére a nőket sújtó ageizmus ellen. Más kérdés, hogy ebben a harcban olyan kiszámítható eszközökhöz nyúl, mint a plasztikai sebészet túltolása és a fiatalabb popsztárok vérének szívása. Utóbbihoz egyébként pontosan azóta folyamodik, amióta rájött, hogy az éppen trendi popcsillagok a gyermekei – vagyis mostanra már az unokái – lehetnének, míg a karrierje első szakaszában a Prince-szel felvett Love Songot leszámítva egyáltalán nem vállalt duetteket.

Később duettpartnerei, mint Britney Spears (Me Against the Music), Justin Timberlake (4 Minutes), Ricky Martin (Be Careful), M.I.A. (Give Me All Your Lovin’), Kanye West (Beat Goes On) vagy Sam Smith (Vulgar) időközben szinte minden relevanciájukat elvesztették a könnyűzenében, míg Madonna továbbra is itt van és a nála több mint negyven évvel fiatalabb Sabrina Carpenterrel rázza éppen. A szemüveg nélkül ikerpárosnak is beillő duóról persze sokaknak A szer című testhorror koncepciója jutott eszébe, de ettől még a Bring Your Love egy teljesen korrekt mai sláger, ami nem hajszol sem trendeket, sem nosztalgiát. Akkora gigasiker ugyan nem lett belőle, mint a huszonegy évvel ezelőtti első Confessions-lemez beharangozó dalából, a Hung Upból, de pontosan kijelöli, hogy miként képzeli el magát Madonna 2026-ban: ő MUTHA, azaz minden utána jött popcsaj spirituális mamája. 

Sabrina Carpenter a legutóbbi albumborítója kapcsán pont olyan kritikák kereszttüzében találta magát, mint Madonna 1984-ben a Like a Virgin kapcsán. Csakúgy, mint Miley Cyrus, amikor 2013-ban kirívóan szexi új imázzsal sokkolta az MTV-díjátadó közönségét, vagy Taylor Swift, amikor a fekete és a meleg közösség kulturális örökségét próbálta átültetni a kommerszbe. Csupa olyan balhé, ami Madonnának már rég megvolt, és nincs olyan videoklip, turné, kosztüm vagy táncőrület, amelyen ne lehetne kimutatni a hatását. Madonna nélkül nincs Britney, Miley, Ariana, Dua Lipa, Robyn, Addison Rae, FKA twigs, sőt Beyoncé vagy Charli XCX sem. És ezt egyik trónkövetelő sem tagadja.

Éppen ezért történhetett, hogy most a 68 éves Madonna szorult rá arra, hogy a Gymskin nevű fitneszinfluenszer fedezze fel újra az Into the Groove-ot, a Deadpool & Wolverine film a Like a Prayert, Jade a Frozent, a TikTok pedig a női rivalizálás himnuszaként az 1992-es Thief of Heartsot, illetve hogy Sabrina Carpenter vendégeként ismerje meg őt a Coachella nagyszínpadának 2000 után született közönsége. De MUTHA számára mindez csak a visszajáró mindazért, amit adott a popkultúrának és a „lányainak”.

Egy anyával pedig lehet ellentmondásos és drámai a viszony, ami Madonna számára teljesen oké. Vér szerinti lányával, a 29 éves Lourdes-szal most a The Test című dalban rendezik a kapcsolatukat. Ő sosem akart jóindulatú tündérkeresztmami lenni, mint Cher vagy Kylie. Épp ellenkezőleg: sokszor cinikus és kaján, a gyermekei pedig gyakran élhetnek át kínos pillanatokat miatta.

Negyvenhez, ötvenhez, hatvanhoz, most pedig hetvenhez közelítve is számon kérték rajta, hogy miért akar fiatal csitrinek kinézni, de ez cseppet sem érdekelte. Sőt, csakazértis évtizedekkel fiatalabb férfiakhoz dörgölőzik miniszoknyában, harisnyatartóban és csipkés melltartóban. Karrierje során egyedül az Evita idején, 38 évesen volt hajlandó decens matrónának mutatni magát, akkor is csak azért, hogy végre komolyan vegyék színésznőként. Érdekes módon ekkor nemcsak a megjelenésében, hanem a zenéjében is elmozdult a középutas, R&B-beütésű balladák felé, és a Take a Bow a mai napig a legsikeresebb dala Amerikában.  

Az örök fiatalság hajszolása tehát nemcsak a külsőségekben nyilvánult meg, hanem abban is, hogy mindig mindenki előtt kellett járnia a trendekben, és neki kellett mutatnia a popkultúra irányvonalát, nem pedig követnie azt. Ez egészen a nullás évek második feléig ment is neki, és még a kevésbé sikeres kísérletek (mint az Erotica vagy az American Life) is felértékelődtek utólag. 2010-re azonban átrendeződött a poptérkép: három másik énekesnő (Beyoncé, Lady Gaga és Taylor Swift) is joggal tartott igényt a pop királynőjének trónjára, Madonna pedig rohangálhatott Timbalandtől Diplóig, Kanye Westtől Nicki Minajig, hogy producerként vagy közreműködőként a felszínen tartsák.

A Hard Candy, az MDNA és a Rebel Heart albumok tartalmaztak ugyan pár emlékezetes slágert, de a rengeteg trendi producernek köszönhetően egyenetlenek lettek, és legfőképpen kiirtottak minden egyediséget Madonna zenéjéből. A 2019-es Madame X pedig utólag nézve nem más, mint egy világzene felé kacsintgató kuriózum, amellyel Madonna a portugáliai focimama-korszakában levezette a kreatív energiáit. Az utolsó album legjobb dala, a God Control azonban már előrevetítette a táncparketthez való visszatérést, de ahhoz végül egy egészségügyi vészhelyzet és egy átfogó karrierátgondolás is kellett.

Julia Garner és Madonna Velencében

A COVID miatti lezárások alatt Madonna elkezdett dolgozni egy életrajzi filmen, és tanulva a kihipózott zenei biopicek (Bohém rapszódia, Back to Black vagy azóta a Michael) példáján, esze ágában sem volt kiengedni a kontrollt a kezéből. Amellett, hogy maga írta a forgatókönyvet, a filmet is ő akarta megrendezni. A főszerepre leszerződött Julia Garner, de a Universal az elszállt költségvetés miatt végül leállította a projektet. Felmerült egy Netflix-minisorozat lehetősége is, de ahhoz végül nem talált megfelelő showrunnert, így egyelőre csak Seth Rogen sorozatában, A stúdióban láthatjuk majd, milyen lett volna a Madonna-film premierje a velencei filmfesztiválon. 

A dugába dőlt filmprojekt helyett végül egy világ körüli turnéval ünnepelte négy évtizedes karrierjét, bár a Celebration turné kezdetét el kellett halasztani, amikor egy bakteriális fertőzés miatt napokra lélegeztetőgépre került. Szerencsére felépült, gond nélkül lenyomta a negyven állomást, és a Confessions on a Dance Floor kapcsán megismert Stuart Price produceri segítségével végre tisztán látta a saját örökségét. Ezeken a koncerteken egyáltalán nem egy relevanciáját hajszoló, kiöregedett énekesnőt láthattunk, hanem egy popkulturális ikont, aki a hosszan tartó sikeréért elképesztően keményen dolgozott, és továbbra is hajlandó beletenni a munkát a produkcióba.

A Confessions II ennek jegyében született; Stuart Price szinte egyenrangú alkotótárs, de a lényeg a Madonna-legendárium jelentőségének megőrzése és újrafényezése. Címével ellentétben az új album nem a 2005-ös, meglehetősen tinglitangli Confessions on a Dance Floor folytatása, hanem inkább csak onnan veszi fel a fonalat, és amikor visszakacsint a múltra, azt az egész, 1983 óta tartó életműre teszi. 

A megjelenést beharangozó promóció sokkal jobban sikerült, mint az előző albumok esetében, ami részben Charli XCX brat-csapatának is köszönhető. A Pride-ra időzítés, a targetált klubmegjelenések, a Coachella, a Times Square óriáskivetítői előtti pop-up koncert és leginkább a tizennégy perces beharangozó kisfilm mind azt sugallták, hogy Madonna visszatérése a nyár meghatározó popeseménye. A Tribeca filmfesztiválon bemutatott, az album hat dalát is felvonultató Confessions – The Movie ugyan nem forradalmi ötlet (vizuális albumok között továbbra is a Beyoncé-féle Lemonade az etalon), de visszarepít abba a korba, amikor igenis számítottak a videoklipek és fél percnél tovább is lekötöttek mindenkit.

A klipkészítés szabályait Madonna a 80-as és a 90-es években fektette le és nála magasabb szinten senki sem űzte a műfajt. Egy-egy Madonna-videó pedig akár mozifilmes dobbantóként is szolgálhatott a rendezőjének, elég csak David Fincherre (Vogue, Express Yourself, Bad Girl), Jonas Åkerlundra (Ray of Light, Music, American Life) vagy Mark Romanekre (Rain, Bedtime Story) gondolni. A Confessions-klipet a szintén Charli XCX-től kölcsönvett David Toro és Solomon Chase alkotta TORSO nevű duó jegyzi és működik a hat dalt egybesűrítő concept-rövidfilmként, illetve külön klipekre feldarabolható (a Bring Your Love esetében ez már meg is történt) promóként is. Látszik rajta, hogy nem fukarkodtak a költségvetéssel, számos utalást elrejtettek az évtizedek óta hűséges rajongóknak és rengeteg ismert nevet is bevetettek cameózni.

A flegmáskodó Lourdes vagy az inkább az előző album hangzásvilágát idéző Feid kihagyható lett volna, de Benedict Cumberbatch tánca, a továbbra is bizonytalan sorsú biopic főszerepére leszerződött Julia Garner meta-feltűnése vagy az egész életművet végigkísérő Debi Mazar vendégszereplése egytől-egyig telitalálat. Ahogy az albumnak, úgy a klipfilmnek is a Danceteria a csúcspontja, ami nagy kár, hogy nem a beharangozó single lett.

Hangzásában a Vogue-ot idézi, szövegében pedig arra utal, amikor Madonna a legendás New York-i klubban elérte, hogy lejátsszák az Everybody demóját 1982 elején. A Stromae vendégszereplésével készült My Sins Are My Savior az Eroticá-t juttathatja eszünkbe, a családjáról szóló személyes kitárulkozások (Fragile az öccséről, Betrayal a mostohaanyjáról, The Test a lányáról) pedig a Ray of Light albumot. Sőt, a duett Lolával, akinek a születése az 1998-as album egyik fontos inspirációja volt, konkrétan a csodaszép Little Star folytatása.

Ezek a személyes dalok jelentik a legkellemesebb meglepetést, de kérdés, hogy 2026-ban fog-e bárki úgy táncolni Madonnára, mint 1984-ben, 1990-ben, 1998-ban vagy 2005-ben. Ha Brat Summer-szintű sikert nem is érdemes jósolni ennek a kései karriercsúcsnak, abban biztosak lehetünk, hogy az Everything, a Bring Your Love vagy a Bizarre minden korosztályt megmozgat a nyári bulikon. Madonna pedig a Studio 54 legendás Disco Sallyjéhez hasonlóan újra bebizonyította, hogy amikor mindenki kidől mellőle, ő még akkor is bírni fogja a táncparkett királynőjeként. 

Onozó Róbert