„Pszichopaták mesélik el, de úgy, mintha költők lennének” – Geordie Greep-interjú

Zavarbaejtően jó és néhol egészen abszurd koncertet adott Geordie Greep múlt héten a Turbinában, ahol a fellépés után volt lehetőségünk beszélgetni is a vígan unicumozó főhőssel. A black midi egykori frontembere mesélt Bartók és Nabokov zsenijéről, a riffelős improvizációról és az alkotói filozófiájáról, hogy ez miért rock-jazz és nem jazz-rock, de szóba kerültek a csimpánzlábak, emlegette Pegét és rákeresett az LGT-re, és elárulta azt is, hogy miért csinálja ezt a turnét, ha semmit nem keres vele. A Doggos-gitáros Kárai Bence interjúja Zenész kérdez rovatunkban.

Nagy rajongója vagyok az Instagram-reelsjeidnek. Személy szerint a 20. reeled a kedvencem. Tervezel valami különlegeset a századikra?

Nem gondolkozom ennyire előre. Igazából még holnapig sem szoktam előre gondolkozni. Csak teszem a dolgom és remélem a legjobbakat. Őszintén szólva kicsit fel kellene pörgetnem a reelek ütemezését, mert most hol is tartok? Azt hiszem még csak a harmincadiknál. Pedig már két éve számozom őket! Az első néhány reel még kisfilmszerű volt. Van egy, amelyik a reptéren játszódik, van egy másik, amelyikben a srácokkal egy karaoke bárban vagyunk – azok még pár évvel ezelőtt készültek. Szóval tényleg gyorsítanom kéne a tempón, de gondosan szeretném őket csinálni. Nem akarok csak úgy összecsapni néhány random reelt. Ezeknek a kisfilmeknek a készítése az én kis hobbim.

IGAZ A HYPE! – ILYEN VOLT A BLACK MIDI 2019-BEN A DÜRERBEN.

Van benned érdeklődés a filmkészítés iránt?

Nem, nincsenek tévképzeteim, hogy bármiféle tehetségem lenne ehhez, egyszerűen csak szórakoztatónak találom. Ugyanígy állok az egész közösségi médiához is. Csak olyan dolgokat csinálok, amiket én magam is menőnek vagy viccesnek tartok. Pont ugyanúgy, ahogy a személyes fiókomon is posztolnék a barátaimnak. Így alakul ki egyfajta közvetlen kapcsolat az emberekkel.

Jó, hogy szóba hoztad a közösségi médiát, mert ott láttam a jelenlegi turnédátumaidat hirdető plakátjaid, és feltűnt, hogy mindegyiken van egy csimpánz. Fontosak számodra a zenédhez rendelt esztétikai elemek?

Igen, a plakátokat is én csinálom. Minden úgy készül, ahogy nekem tetszik. Még ennél az albumnál is (felveszi az asztalról a The New Sound bakelitjét): volt egy srác, aki Photoshopban megcsinálta az elrendezést, de a designt én találtam ki. Ez a letisztultság, egyszerűség az én stílusom.

Ezt a gyönyörű képet egy könyvben találtam. A sarokban ott van, hogy „The New Sound” és ennyi! (megfordítja a lemezt, hogy megmutassa a hátoldalát, és a számlistára mutat) Aztán ez itt csak sima fehér, Arial betűtípussal, ugyanaz, mint amit az összes plakátomon is használok. Letisztult!

Aztán – tádámm – az est fénypontja! (kihúzza a belső borítót a lemezből, hogy megmutassa a rajta lévő fényképet) Csimpánzláb!

Itt kezdődött ez az egész csimpánzos dolog. Egy lábról készült képet akartam az album borítójára tenni, mert van valami a lábakban, amitől szerintem vizuálisan érdekesek. Kicsit nyugtalanítóak és kellemetlenek, ugyanakkor természetesek is. Aztán azon tűnődtem, vajon hogy nézhet ki egy csimpánz lába, úgyhogy rákerestem, és arra gondoltam, hogy „basszus, ez nagyon elbaszott!”. Majdnem olyan, mint egy kéz! Ez a kép nagyon fura és nagyon menő. Utána elkezdtem csimpánzokat rakni a plakátokra. Ugyanazért szeretem a csimpánzokat, amiért ezt a csimpánzlábat is. Nyugtalanítóak!

A csimpánzok majdnem olyanok, mint az emberek. A DNS-ük kb. 99,99%-ban megegyezik az emberével, vagy valami ilyesmi. Őrületes, hogy mennyire hasonlítanak ránk, miközben nyilvánvalóan nem emberek. Nyugtalanító! Ha egy másik fajnak, mondjuk a papagájoknak, a kutyáknak vagy a tevéknek lenne kognitív képessége, lehet, hogy összekevernék a csimpánzokat az emberekkel, mert olyan kicsi a különbség.

Ja, értem, mire gondolsz. Tényleg van valami nyugtalanító érzés abban, amikor egy csimpánz szemébe nézel. Mintha azt éreznéd, hogy „történik valami odabent a fejében”.

Emberi gondolkodás! Igen! És ez még tovább fokozódik, amikor emberi helyzetekbe teszel egy csimpánzt: amikor autót vezet, baseballsapkát visel, gitározik. Azért furcsa, mert a tulajdonságai, a hajlamai és a kis manírjai hasonlóak ahhoz, amilyenek egy emberé lennének hasonló helyzetekben. Ha látsz egy csimpánzt gitározni vagy zenét hallgatni, hasonló módon fog reagálni, mint egy ember. A testbeszéde is hasonló lesz, szóval nyugtalanító, és nekem ez tetszik. A következő albumomnál ezt majd még tovább fokozom.

A black midi kétszer is játszott Magyarországon, neked pedig szólóelőadóként ez szintén a második koncerted volt nálunk. Olyan embernek tűnsz, aki szereti beleásni magát különböző kultúrák zenéibe. Tudsz valamit a magyar zenéről?

Nagy rajongója vagyok Bartóknak és a törekvésének, hogy megőrizze a magyar népzenét. Elképesztően elhivatott zenekutató volt, lejegyezte a különböző falvak zenéit, és mindezt beépítette a saját zenéjébe, ami marha menő. Egy ilyen vállalás önzetlenséget kíván, hiszen afféle levéltárosként dolgozol azon, hogy megőrizd ezt az egészet és gondoskodj róla, hogy le legyen jegyezve.

Az operáit is imádom, például A kékszakállú herceg várát. Rengeteg nagyszerű műve van. A zongoraversenyei meg minden. A Concerto zenekarra is elképesztő. Bartók számomra “A” magyar, akit ismerek. Liszttel kevésbé vagyok képben, de hát nyilván mindenki ismeri Lisztet. Azt hiszem, ő írta a Faust-szimfóniát.

Volt még egy magyar nagybőgő-virtuóz is, akit hallgattam. Valamilyen Pege... (Pege Aladár – a szerk.) Jazzarc volt, nagyon érdekes! Ezen kívül biztos van még valami magyar zene, ami most egyszerűen nem jut eszembe. Szerinted kik számítanak a nagy magyar popzenészeknek? Kik a klasszikusok?

Pont azon gondolkodtam idefele jövet, hogy mit mutatnék neked, ha megkérdeznéd, melyik az az egy magyar zenekar, amit ajánlanék. Szerintem neked bejönne az LGT!

(beírja a Google keresőjébe) Menő, meg fogom hallgatni!

Remélem, tetszeni fog! Ma este a The New Sound dalait játszottátok, ami az első és egyelőre egyetlen szólóalbumod. Egy korábbi interjúban említetted, hogy a The New Soundon szándékosan még abszurdabbra csavartad a dalszövegeid, hogy az emberek végre megértsék: ezeket abszurdumként kell kezelni. Nevetni kell rajtuk. Én úgy gondolom, hogy az extrém hangnem ellenére azért vannak benne őszinte részletek is, még ha nem is tudom, hogy pontosan melyek azok. Hogy szedted össze a bátorságod ahhoz, hogy ennyire kendőzetlen legyél és leírd ezeket a dolgokat, majd elő is add őket emberek előtt?

Az őszinte része az, hogy a dalszövegeimben megjelenő karaktereknek átadom a saját kifejezésmódomat. A humoromat, a fogalmazásmódomat, a szókincsemet. Szerintem ez klassz dolog, mert így lehet elérni, hogy ne alázd meg őket.

Például a sokak által ismert egyik legjobb könyv a Lolita. A Lolitában, mint Nabokov sok más művében, a karakterek megkapják Nabokov nagyszerű írói képességeit. Vannak a könyveiben részek, amelyeket pszichopaták beszélnek el, de úgy, mintha költők lennének. Van ebben valami szerintem, amitől mégis okéssá válik ezeket a dolgokat leírni, mert nem alázza meg a karaktereit. Megajándékozza őket egy elképesztő nyelvezettel, hogy ki tudják fejezni az abszurd romlottságukat. Én így tudok kapcsolódni ehhez.

Nem akarok túl fellengzős lenni és egy lapon emlegetni magam Nabokovval, de én ugyanúgy nem akarom aláásni és kinevetni a karaktereim. Nem, nem, nem! Megérthetjük, hogy kibaszott seggfejek, de át tudjuk érezni a szenvedélyeiket és érzéseiket. A Lolita azért olyan nagyszerű, mert szenvedélyes, de egyetlen pillanatra sem kezdesz el szimpatizálni a főszereplővel. Annyira árnyalt, ahogy meg van írva! És a többi könyvénél, például a Halvány tűz, az Ada vagy a Pnyin esetében is állandóan visszatér ez a központi motívum, hogy olyan sajnálatra méltó karaktereket ír, akik iránt valahogy mégis érzel valamit. Ez óriási hatással volt rám.

Az interjú után biztosan el fogom olvasni a Lolitát.

Mindenképp! Nabokov egy igazi autista volt, aki megszállottan figyelt a részletekre. Egészen különleges elme. De pont emiatt olyanok a könyvei, hogy elkezded olvasni őket, és csak annyit tudsz mondani, hogy hűha. Emiatt néhány könyve és azok egyes részletei néha kicsit idegesítőnek és túlírtnak hatnak, de amikor működik és fegyelmezett marad, akkor nagyszerű.

A szövegek mellett szeretnélek a dalok élő előadásáról is kérdezni. Főleg arról, hogy a színpadon hogyan improvizálsz, miközben játszotok. Nemrég meghallgattam a pár évvel ezelőtti interjúdat a The Needle Droppal, amiben arról beszéltél, hogy van valami varázslatos abban, amikor nagyszerű zenészek az első két-három alkalommal játszanak fel egy nagyszerű dalt. Aztán az első pár felvétel után a játék már kezd robotpilóta üzemmódra váltani. Azért improvizálsz ennyit a színpadon, hogy ezt a varázst élőben is újra meg tudd teremteni?

Abszolút! Állandó készenlétben akarok tartani mindenkit. Eddig nem gondolkodtam el ezen, de most, hogy mondod, valószínűleg ezért is játszom állandóan más-más zenészekkel a különböző helyszíneken. Így mindig érdekes marad a zenélés, mert mindig van egy új kihívás.

SZŰNNI NEM AKARÓ JAZZHÖMPÖLYGÉS – ILYEN VOLT GEORDIE GREEP KONCERTJE A TURBINÁBAN

Van valami abban, amikor ugyanazzal a zenekarral játszod a negyvenedik koncerted. Kicsit elveszíted a veszélyérzetet. A színpadon mindenki kényelmesen érzi magát és boldog. Én viszont szeretem azt az érzést, amikor ránézel valakire a színpadon és látod rajta azt a kis félelmet, hogy „vajon jól csinálom?”. Ez klassz, mert ilyenkor mindenki résen van, és amikor tényleg összeállnak a dolgok, amikor összekapcsolódik minden, jól szóltok, és mindannyian tudjátok, hogy jól szóltok, az nagyon jó!

Hogy őszinte legyek veled barátom, én nem drogozom. De ezek a koncertek olyanok, mintha drogoznék. Amikor a színpadon vagy és ezek a dolgok megtörténnek, jó a hangzás és játsszátok a riffet, és minden annyira kielégítő... Olyankor érzed, hogy valami megváltozik benned. Kurva menő érzés.

Szóval ez egy metódus arra, hogy te is átélj valamit a színpadon, ugyanúgy, mint a közönség?

Abszolút! Én rohadt jól szórakozom! Az egyetlen ok, amiért csinálom ezt a turnét, az az, hogy rohadtul szórakoztató! Ezek a koncertek nem hoznak pénzt. Csak a szórakozásért csinálom őket. (nevet)

Geordie a Turbinában improvizál a zenekarával, és élvezi. Fotó: Lékó Tamás.

És hogyan húzod meg a határt aközött, hogy min improvizáljatok, és mit játsszatok pontosan úgy, ahogy a lemezen hallható? A közönség kívülről ismeri a lemezt, úgyhogy biztos nehéz eldönteni, mi az, amihez nem érdemes hozzányúlni.

Menet közben találom ki. Az elmúlt pár év arról szólt, hogy ezt próbáltam kitapasztalni. Volt egy időszak, amikor azt gondoltam, hogy ja, ez ilyen jazz-fusion-rock. De aztán eljutottam arra a pontra, hogy azt mondjam: nem, ez nem jazz. Ez rock! Nem jazz-rock, hanem rock-jazz. Vagyis rock, jazzes megközelítéssel, és nem fordítva.

Ez csak annyit jelent, hogy továbbra is minden a riffek körül forog. Nem compingról van szó. A comping az, amikor egy akkordmenet fölött azt játszhatsz, amit csak szeretnél. A nagy lófaszt! Nekem ez nem kell! Amikor improvizálunk, mindenki riffeket és motívumokat játszik. És próbálunk ezekre rácsatlakozni. Én elkezdek játszani egy kis motívumot a gitáromon, ez a srác rákap, az a srác is rákap, aztán hirtelen mindenki ugyanazon a hullámhosszon van, és csoportos improvizáció lesz belőle.

Nyilván ez még a kezdeti időszakunk. Nem akarok úgy tenni, mintha már valami kurva nagy dolog lenne ez az egész, amikor még mindig csak próbálgatjuk a dolgokat, de tudod, ott van Charlie Mingusnak ez a csoportos improvizációs megközelítése. Kell, hogy legyen egy kis fegyelem a közös jammelésben, hogy valamerre ki tudjátok futtatni a dolgot és együtt tudjatok mozogni, mint egy egység. Ha mindenki csak „vampel” vagy szólózik, az egyszerűen unalmas. Kell, hogy legyen benne kontroll, ezért én egy kicsit több kontrollt gyakorlok.

Úgy hallottam, hogy tavaly ilyenkor már félig kész voltál a következő lemezzel, és hogy Japánban dolgoztál a felvételeken. Kíváncsi vagyok, hogy az új albumra hatással lesz-e a japán jazz vagy úgy általában a japán zene? Az első lemez latin hatásai csak egy egyszeri kitérő voltak?

Valamennyire hatással lesz rá a japán zene, de a latin hatásokat is megtartom. Én mindent megtartok. Minden albummal egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy megvalósítsam a zenei filozófiámat, ami magában foglal mindent, amit szeretek. Szóval a The New Soundon igen, van egy erős latin vibe, néhány dalban egészen nyilvánvaló módon. De ez nem egy latin jazz album, tudod? Ez kibaszott rockzene, kibaszott fúziós zene, kibaszott jazz, meg tangó is. Mindenféle dolog belekerül. A következő album csak tovább fogja vinni ezt az irányt. Soha semmit nem hagyok hátra, csak egyre több mindent pakolok rá.

MATEKMUSICAL, PROGKABARÉ, COUNTRYJAZZ – KRITIKÁNK AZ UTOLSÓ BLACK MIDI-ALBUMRÓL.

Jelen állás szerint a következő album körülbelül háromórás lesz. Minimum dupla album lesz, de biztosan két részből fog állni. Nagyon nagy hatással volt rám Mahler 8. szimfóniája, ami szintén két részből áll: van ez a nagy kórusos rész az elején, ami afféle bevezetés, aztán a második rész, ami lassan építkezik. Nagyon tetszik ez a diptichonszerű megközelítés.

Egy utolsó kérdés. Mit tanácsolnál annak, aki éppen szólókarrierbe készül kezdeni?

Elmondom, milyen hibákat követtem el, amiket nektek nem kellene. Lényegében: légy vakmerő! Csak vágj bele! Ne kételkedj a saját víziódban! Ha valami azt súgja, hogy ezt kell csinálnod, akkor ezt kell csinálnod. Semmi értelme túlgondolni, csak csináld! Mit veszíthetsz? Őszintén. Semmit! Úgyhogy csak csináld, basszus!

Viszont játszd le a dalaidat sok embernek. Én is ezt csináltam. A Holy, Holy-t és az album többi dalát is rengeteg embernek megmutattam, mielőtt összeszedtem volna a bátorságot, hogy azt mondjam, „oké, szólólemezt akarok csinálni”. Csak megerősítést akartam, hogy ez jó. Aztán az emberek elkezdték mondani, hogy ezt vagy azt meg lehetne változtatni, de a francokat! Engem csak az érdekelt, hogy kiderüljön, nem borzalmas.

A THE NEW SOUND KÁRAI BENCE 2024-ES KEDVENC ZENÉI KÖZÖTT.

Ha megmutatod az embereknek a zenédet, igazából csak arra vársz, hogy azt mondják: „ó, menő!”. Amit nem akarsz hallani, az az, hogy „uh, ez borzalmas”, de ilyet úgysem fog senki mondani. Viszont látni fogod rajtuk. Ha tényleg jó, akkor olyanokat mondanak, hogy „úúú, menő”. Aztán hozzáteszik, hogy „én viszont azt csinálnám, hogy…”, de arra a részre nem kell figyelned, mert az már csak az ego. Ők is szeretnének egy kicsit részt venni benne. Én is ugyanezt csinálnám, ha egy barátom megmutatná a zenéjét.

Zenész kérdez rovatunk további cikkeit, köztük Bóna Zsombor (Carson Coma) Pom Poko-, Springer Márton (ex-Ivan & The Parazol) Nothing But Thieves-, Sarkadi Balázs (Bankrupt) The Dwarves-, és iamyank Fat Freddy's Drop-interjúját, itt találod.

interjú: Kárai Bence
koncertfotók: Lékó Tamás