"Bonyolult folyamat, amitől egyszerűbbek leszünk" - Ajsa Luna-interjú

Ajsa Luna már első dalaival generációja meghatározó énekesnője lett, harmadik lemeze, a Kezdetben ketten pedig nagy művészi szintlépés. Iróniáról és tragédiáról, bemondásokról és isteni inspirációról is eszmét cseréltünk vele, de nem tudtuk meg, mi az a rambó. Ez az interjú először a Recorder magazin 135. számában jelent meg.

Tele van az album kulturális utalással. Számomra arról szól, hogy felnövünk egy kultúrában, amiben kirajzolódnak képek a férfi- és női szerepekről, viszonyokról, és ezekben próbáljuk megtalálni magunkat. Olyanok akarunk lenni, de nem vagyunk olyanok. Emiatt az egészben elhelyezve a dalok más értelmet kapnak, mint magukban hallgatva, mert mindegyik egy-egy aspektust emel ki az átfogó témából.

Sokáig azért nem akartam albumot csinálni, mert nem értettem, mi értelme van egymás mellé pakolni egy csomó dalt. A koncepcióalbum pont ezért fogott meg. Nálam előbb születik meg a világ, és abból nőnek ki a dalok, nem fordítva. Fontos volt, hogy az egésznek legyen gerince, ne csak számok legyenek egymás mellett, legyen áthallás, teremtsenek egymásnak kontextust. A lemezen van popkultúra, Biblia, archetípusok, meg egy csomó olyan magasztos kép, amit lehúztam a hétköznapok szintjére. Engem mindig az érdekelt, hogyan lehet romantikát találni abban is, ami nyers, tökéletlen vagy akár kicsit visszataszító. Tony Montana például egy sokak által ismert archetípus. Írhattam volna dalt róla is, de vittem bele egy csavart és meghonosítottam a karaktert. Az én dalom így egy mezei Tamásról szól, akit a klubban Tomi Montanaként emlegetnek. Ugyanaz az ego, ugyanaz a mítosz, csak nem Miamiban, hanem a saját közegedben.

Ezek a képek általában tudattalanul hatnak ránk, te viszont nagyon reflexív módon foglalkozol velük.

Alkotóként az eszményítés és a múzsateremtés a lételemem. Hiszem, hogy a művészlét nem egy hivatás, hanem egy komplett életstílus, aminek része a túlzott idealizálás és a melodráma, azért, hogy inspiráltak maradjunk. Sokszor elég nekünk egy Tomi ahhoz, hogy Tomi Montanát kreáljunk belőle.

A zárással (Apu, kísérj az oltárhoz!) kapcsolatban nem tudtam eldönteni, hogy mennyire ironikus.

A lemezen végig jelen van az irónia, pont annyira, amennyire az életben is. Attól, hogy valami ironikus, szerintem nem lesz kevésbé tragikus vagy kevésbé komoly. Engem pont az érdekelt, hogy ez a kettő hogyan tud egy térben létezni. Az Apu, kísérj az oltárhoz! ennek a karakterívnek a konklúziója. Ugyanannyira komoly és ironikus az, hogy „hozzámegyek a rocksztárhoz”, mint amennyire komoly és ironikus a lemez elején az, hogy valaki dühében a falba veri az öklét. A lemez végére nem eltűnnek a szélsőségek, csak megtanulsz együtt élni velük és feleségül mész hozzájuk.

A lemeznek van egy íve, egy erős karakterérés. Ebben a fordulópont az Értekezés a Marsról monológ, ami után elkezdem a férfit nem egy idealizált típusként látni, hanem megtalálom benne az embert és azt a gyereket, aki ő igazán volt – a Milky Blue Caramelóban például sok, a gyerekkort megidéző kép van –, és így is ugyanúgy tudom szeretni és romantizálni. Ezután jön az a konklúzió, hogy férjhez megyek ahhoz a karakterhez, akiről különböző módokon végig beszélek. A lemez címe arra utal, hogy ezeken a gyerekkori képeken keresztül próbálom a férfit visszavinni a kezdethez, a leegyszerűsödéshez. Korábban azt gondoltam, hogy a fejlődés egy egyszerű folyamat, amitől bonyolultabb lesz az ember, de aztán rájöttem, hogy igazából pont fordítva van. Egy bonyolult folyamat, amitől egyszerűbbek leszünk, vagyis visszatérünk az alapokhoz, felnyílik a szemünk a valódi értékekre, elkezdjük letisztultan meglátni a szépséget, a romantikát, és már nem pakolunk rá csomó mindent.

Két dal nagyon erősen megidéz egy-egy konkrét mintát, amik két szélsőséget jelenítenek meg. Az egyik a Hófehér Jaguár, ami eredetileg egy hülyeség...

A Hófehér Jaguár tulajdonképpen a „gyönyörű buta nő” szemszögéből íródott. Az album egyik tudatos koncepciója az volt, hogy olyan történetekhez nyúljak, amiket eddig inkább férfi nézőpontból láthattunk, és megmutassam őket női szemszögből. A dalt én egy olyan élethelyzetből írtam, amiben az volt a megélésem, hogy menekülni akarok az életemből. Ebből kreáltam meg ezt a „gyönyörű buta nő” aspektust – aki valójában egyáltalán nem buta, csak nagyon el van veszve. A saját tragikus, játékos és idealizáló megközelítéséből tekint a jaguár képére. Ebben a képben egyszerre lát totemállatot, egy „megmentő” alakot, aki elviszi őt a pesti éjszakába, egy erős maszkulin energiát, akivel cicázik. Talán ez az a dal a lemezen, ahol a legszélsőségesebb és legösszezavarodottabb érzelmi találkozások történnek meg. Egyszerre van benne játékosság, humor, mély kétségbeesés, identitáskrízis és valami nagyon ambivalens belső szétesés. Ezek egy dalon belül már szinte skizofrén módon ütköznek egymásnak.

A Bang Bang eredetije viszont egy nagyon erős dal.

Nagyon szeretem Nancy Sinatra verzióját, mert nagyon erősen megvan benne az a kettősség, ami az egész lemezre ráhúzható. Hogy a játék és a halál, a könnyedség és az önpusztítás, a nyalóka meg a ciróka-maróka és a nagyon mély kétségbeesés között sokszor egészen elmosódnak a határok. Szerintem ez en bloc az élet sajátossága is. Az ember sokszor játéknak álcáz valamit, amiben közben belül kicsit meghal. Vagy nevet valamin, ami valójában tragikus. Ez az egész lemezen ott van, de az Orosz roulette-ben és a Bang Bangben nagyon élesen kiérződik. Van benne egy meghasonulás is. Ez a „gyönyörű buta nő” szerep, amiről korábban is beszéltem, nálam sokszor egy túlélési stratégia. Nőként, előadóként néha azt élem meg, hogy a túlélés érdekében gyönyörű buta nővé válok. Ha játszani kell, játszom. De ez nem jelenti azt, hogy nem jöhet el az a pont, mikor ebben a játékban elfáradok és egyszer csak már tényleg nem kelek fel. Valahol erről is szól ez a két dal: hogy a játék, a szabadság, az önirónia, az önpusztítás és a túlélés sokszor ijesztően közel állnak egymáshoz.

Többször felmerült az interjúidban a „nőként a zeneiparban” kérdés, de akkor nem voltál igazán negatív.

Nem úgy értem, hogy a férfiak elnyomnak minket, de nyilván tény, hogy ők dominálják az ipart és meg kell találni a módját annak, hogy ezt nőként hogyan lehet elbírni. Sok nőn az iparban azt látom, hogy magára vesz egy csomó férfias karakterisztikát, hogy tudjon érvényesülni. Én próbáltam szembemenni ezzel az attitűddel, ez a lemez nagyon női. De igazából ezek a nehézségek, amikről beszélek, lehetnének egy férfi megélései is, csak nyilván én nő vagyok, szóval ebből a szemszögből tudok beszélni.

Korábban azt mondtad, hogy számodra az alkotás a fontos, de az nem feltétlenül, hogy ez a zenében jelenjen meg. Ez most is így van?

Őszintén szólva azzal, hogy zenész volnék, nem tudok teljesen azonosulni. Attól nem tudnék megválni, hogy alkossak, mert mióta élek, ezt csinálom különböző módokon. De hogy ez milyen formát ölt, az változó, és hiszek abban, hogy mindig megtalálom majd a módját, hogy alkossak. A legnagyobb szenvedélyem az írás, az az, amit sosem fogok tudni abbahagyni.

Sokan azzal ismertek meg, hogy „mondtad, hogy éljek a mának / meg egy kurva nagy elvárásnak”, ami egy erős bemondás, és mindegyik lemezeden voltak ilyenek; most az Orosz roulette és a Hófehér Jaguár szinte csak ezekből áll. 

A Tiszalök semmilyen szempontból nem volt egy nagyon átgondolt alkotás. De íróként mindig szerettem a hangzatos bemondásokat. Engem az hoz lázba, amikor a sok költői bullshit után jön valami nagyon nyers, nagyon emberi mondat, amit akár egy kocsmában is kimondhattak volna. Szeretem keverni a nagyon fennkölt, nagyon finom, már-már shakespeare-i nyelvet azzal, ami teljesen ösztönös, földközeli és nyers.

Ezek akkor működnek, ha természetesnek hatnak; valójában mennyit dolgozol, csiszolsz rajtuk?

Nyilván már százezren elmondták ezt, de tényleg van benne valami, hogy írás közben néha mintha megszállna valami. Sokszor jönnek ösztönösen dolgok, amik elsőre nagyon tiszták. Régen azt hittem, hogy ami öt perc alatt kijön az emberből, abban van az Atyaúristen. És ennek van is igazsága. De ahogy emberként és művészként fejlődtem, rájöttem, hogy önmagában ez nem elég. Az inspiráció lehet valami, ami leszivárog fentről –  de íróként a feladatunk az, hogy pontos formát adjunk neki. Nagyon szeretem Michael Jackson mondatát, hogy félt attól, Isten Prince-nek adja a jó ötleteket. Szerintem ebben van valami. Jöhet egy jó gondolat, de attól még kutyakötelességünk a legjobb tudásunk szerint kidolgozni, szerkeszteni és valóban a sajátunkká formálni.

Azt mondtad, hogy azért Fehér Holló volt a producer, mert ő „tudja, mi az a rambó”. Mi az?

A rambó tipikusan olyan dolog, amit nem nagyon lehet megmagyarázni, inkább érezni kell. Rambó egy szellem, akit Hollóval idéztünk meg és végig ott van ebben a lemezben.

Hallatszik a lemezen, hogy ez egy erős alkotói együttműködés volt.

Nagyon szentimentális alkotói folyamat volt, amihez kellett, hogy az egyik legjobb barátommal dolgozzak együtt. Nyilván sokszor én is nehezítettem ezt a folyamatot, mert a kezdetektől az volt bennem, hogy ez a lemez: ez A lemez. Emiatt nagyon túlnőtte magát, és rég nem csak egy album lett, hanem valami, ami rám és a környezetemre is brutális hatással volt. Kicsit olyan, mint életem szerelme: imádom, közben néha olaszosan elküldeném a p*csába.

Várható, hogy Hollóval akkor további lemezeken is együtt dolgozol majd?

Nem zárkózom el attól, hogy mással is dolgozzak a jövőben is, mert szerintem minden művész máshogy hat a másikra, és néha jó a vérfrissítés. Nekem most alakult ki igazán az, hogy mit képviselek, most jöttek ki igazán a karakterisztikus dolgok, és kíváncsi vagyok, hogy milyen magaslatokba tud ez még eljutni. Ezt nem akarom azzal korlátozni, hogy csak egy emberrel dolgozom. Azt viszont nagyon élveztem, hogy egy anyagot egyetlen emberrel csináltam, tehát a jövőben nem hiszem, hogy lesz olyan, ami az előző albumon, ahol kábé minden dalt más prodolt.

Honnan jött az olasz nyelv?

Nagyon megfogott az a fajta brutalitás és szépség, ami ott egyszerre van jelen. A hit, a túlzás, az érzékiség, a melankólia – ez a mediterrán világ nagyon erősen visszaköszönt bennem. Ezt a szenvedélyes, kicsit teátrális karaktert akartam beemelni a saját magyar valóságomba.

Most, hogy kijött a lemez, gondolkodtál azon, hogy hol a helye a mai magyar közegben?

Nem tudom, hol a helyem, és eljutottam oda, hogy nem is annyira akarom meghatározni. Próbálok úgy hozzáállni, hogy én vagyok saját magam legnagyobb rajongója, és ha emellett mások is értik, meg tudják, mi az a rambó, akkor boldog vagyok. Szeretem az albumban, hogy nem egy egynyári fing, hanem tényleg hatással van. Az utcán odajönnek emberek, hogy megmentette egy-egy sorom az életüket, és ettől nagyon könnyű azt érezni, hogy akkor ennek biztosan van értelme. De közben próbálok hinni a harmóniában, és abban, hogy hosszú távon az adok-kapoknak valahol arányban kell lennie. Szerintem egy művész könnyen bele tud csúszni egy ilyen krisztusi vagy áldozati szerepbe, és én most azt tanulom, hogy önzőbbnek kell lennem. Mert hosszú távon csak akkor tudok sokat adni, ha közben én is ki tudok ebből venni. Ennek a fenntarthatóságát még erősen keresem. Bár vannak pillanatok, amikor durván azt érzem, hogy semmi értelme, de ezek a hullámvölgyek a lemezben is benne vannak – mint ahogy szerintem minden művész életében.

Nem a mainstream / nem mainstream kérdésre gondoltam, hanem arra, hogy mostanában több ismert előadó is kiadott olyan lemezeket, amik látványosan leszarják a könnyű emészthetőséget és elvárják a figyelmes hallgatást.

Ennek örülök, és szerintem muszáj lenne valahogy összefogniuk a művészeknek, lebontani azokat a téveszméket, hogy akkor jó valami, ha könnyen fogyasztható, ha elsőre érted. Persze nyilván van, ami ezt képviseli és tök jó, de nem szabad, hogy csak ebből álljon a művészet, aminek a célja szerintem az, hogy okuljunk belőle, hogy felnyissa a szemünket. Ez sokszor azt igényli, hogy értő figyelemmel hallgassunk valamit, és nem egyszer, hanem sokszor, egészben.

Van most egy olyan hullám, hogy emberek elmondják, hogy mi történt velük az előző rendszerben. Benned van igény, hogy a Himnusz-ügyről beszélj, vagy lezártad magadban?

Bennem ez még mindig viszonylag aktuális, nem volt olyan régen. Ami történt, politikamentes volt, engem tiszta szándék vezérelt. Az, hogy politikát csináltak belőle, és felruházták egy erősen valótlan narratívával a történést, nem az én problémám. Inkább az szomorít el, hogy milyen könnyen válnak emberek ellenségessé egymással. Nem bánom, hogy megtörtént, mert sok gondolatot elindított bennem, még ha nehéz időszak is volt. A tanulságait levontam, a többit pedig igyekszem elengedni.

interjú: Rónai András
fotó: Valami Hektor