„A BEAT-ben a King Crimson zenéje a sztár, és nem mi” – Steve Vai-interjú

Szerdán a Barba Negrában játszik a BEAT szupergroup, amelyben Adrian Belew és Tony Levin a gitárhős Steve Vai-jal és a Tool-dobos Danny Careyvel kelti életre a King Crimson 80-as évekbeli zenéit. A turnénak még az amerikai szakaszán, valahol Philadelphia és Pennysylvania között értük utol Steve Vait, aki elmesélte, hogy sok más amerikai zenésszel szemben miért szeret Kelet-Európában turnézni, mivel nyűgözte le a King Crimson, miért volt kihívás Robert Fripp bőrébe bújni, és írnak-e majd új számokat a BEAT-tel.

Steve Vai: Nagyon izgatott vagyok, hogy a BEAT-tel eljutunk Magyarországra. A japán és a dél-amerikai turné nagyon jól ment, és tudjuk, hogy az európai is jó lesz. Főleg a kelet-európai. Mindig is szerettem arrafelé turnézni.

Tényleg?

Steve Vai: Kelet-Európa nekünk, amerikaiaknak olyan, mint egy titkos kultúra. Az iskolában a régió történelméről tanulsz, de attól még számodra ez a térség rejtély marad. De amikor elkezdtem arrafelé turnézni, rájöttem, hogy más, mint a világ többi tája. Amikor Frank Zappával játszottam Európában 1982-ben, az kicsit kultúrsokk volt nekem. Akkor még nem jutottam el a keleti országokba, de egy Long Island-i gyereknek Európa így is elég fura volt. Később alig vártam, hogy elkezdjek Kelet-Európába járni a saját zenekarommal. Mindig kérdeztem az ügynökömet, hogy mikor fogunk ott játszani, mire azt mondta, hogy „Steve, nem mehetsz – senki nem turnézik Kelet-Európában”.

Aztán csak eljutottam oda, és érdekes volt látni, hogy ott van egyfajta kulturális érettség az emberekben. Évezredes hagyományaik, kultúrájuk van, és nagyon erősek a gyökereik. Határozottan érezni lehet egy ország kollektív pszichológiáját, amikor ott jársz. És Kelet-Európában van valami, amit csak az évszázadok során átélt történelmi tapasztalatokból lehet megszerezni. Abból, hogy túlélték a háborúkat, az éhínségeket, a különféle rezsimeket. Ezek megérlelik az embert, és megacélozzák az elszántságot. Ha gondolod, te is tesztelheted: nézz meg egy 18 éves amerikai lányt, és hasonlítsd össze egy 18 éves kelet-európaival, és rögtön megérted, miről beszélek. Nem az amerikai lányokat akarom bántani, de ég és föld a különbség.

Adrian Belew, Steve Vai és Danny Carey. Fotó: Tony Levin.

Magyarországról milyen emlékeid vannak?

Steve Vai: A ’90-es években jártam először Budapesten, és teljesen lenyűgözött a város. Az egykori keleti blokk országai közül itt láttam az egyik legfejlettebb építészetű és legbájosabb óvárost. A kelet-európai fővárosok többségének van óvárosa, ahol megőrzik a régi kultúra hagyományait, és Budapest ezt különösen jól csinálta. Főleg a sikló tetszett, amivel lejössz a Várból, aztán átmész Pestre, és az a környék a csodálatos kis éttermekkel… sokat jártam oda. Nagyon gazdag kultúra a magyaroké, és minden alkalmat megragadok, hogy visszamenjek. Már csak azért is, mert ha eleget turnézol, akkor ki tudod szúrni a különbséget a közönség reakcióiban. Persze, mindenki élvezi a koncerteket, de máshogyan fejezik ki. És a kelet-európai országokban – és pláne Magyarországon – jobban értékelik a zenét: már annak is örülnek, hogy itt vagy és eljöttél.

A BEAT-tel azt tapasztaltam, hogy a King Crimsonnak rendkívül hűséges rajongótábora van világszerte. Amikor összeraksz egy ilyen bandát, amiben Adrian Belew, Steve Vai, Danny Carey és Tony Levin játszik, akkor kiszámolod, hogy a követőink száma alapján mire számíthatunk a közös turnén. De arra kellett rájönnünk, hogy ez a zene messze túlmutat az egyes tagokon. A BEAT-ben a King Crimson zenéje a sztár, és nem mi magunk.

A BEAT-tel a King Crimson ’80-as évekbeli lemezeiről játszotok, ami rád különösen nagy hatást tett annak idején. Volt szerencséd élőben is látni ezt a felállást?

Steve Vai: Nem, mert mindig valahol máshol játszottam, amikor Amerikában turnéztak. Sajnálom, mert ez egy különleges zenekar volt, ami tulajdonképpen paradigmaváltást hozott a zeneiparba. Amikor először hallottam ezeket a Crimson-lemezeket, padlót fogtam. Rettentő intenzív zenélés folyik rajtuk, de úgy, hogy az a szélesebb közönség számára is befogadható és élvezetes. Ha csak a zenét hallgatod, abban is egészen egyedi dolgok történnek. Adrian Belew és Robert Fripp elképesztő, polimetrikus, összefonódó gitártémákat írtak. Olyan mozgó, áramló dallamokat, amelyek a gyönyörű harmóniák és hangok egymásba fonódó, zubogó atmoszféráját teremtik meg. És nem csak egy dalban – a legtöbb számban ilyen polimetrikus zenélés történik, egymást átfedő vagy egymás mellett futó, aztán egy ponton összekapcsolódó ritmusképletekkel. Ezt már önmagában is marha nehéz eljátszani, de ők elérték, hogy az egész könnyednek hangozzon, és befogadható legyen.

Ehhez jött még ráadásként a gitárszintetizátorok használata. Ők voltak az elsők, akik nem csak elvétve, egy-egy számban alkalmazták ezeket a hangszereket, hanem szinte nagyzenekarokat hoztak létre gitárszintetizátorokkal: olyan hangokat és hangulatokat, amilyeneket korábban egyszerűen nem lehetett hallani. Szóval már instrumentális szinten is rendkívüli volt a zene, de ha ehhez még hozzáveszed Adrian Belew zseniális dallamvilágát is... Ott van például a Frame by Frame, amit szinte már életveszélyesen nehéz eljátszani, de aztán ráraksz egy gyönyörű dallamot és szöveget Adriantől, és valami teljesen más lesz belőle: kapsz egy könnyen befogadható, mégis teljesen egyedi műalkotást. Rajongóként ezek a dalok rengeteget jelentettek nekem a 80-as években. Úgyhogy amikor Adrian egyszer csak felhívott, hogy részt akarok-e venni egy ilyen turnéban, rögtön igent mondtam.

A pályád során többször léptél más gitárhősök helyébe: játszottál Frank Zappa zenekarában, az Alcatrazzban Malmsteen, David Lee Roth zenekarában Eddie Van Halen, a Whitesnake-ben pedig többek közt John Sykes témáit kellett átvenned. Mit tanultál ezekből, amit kamatoztatni tudtál a Beatben, és mennyiben volt mégis más Robert Fripp bőrébe bújni?

Steve Vai: Arra jöttem rá, hogy nem tudom elkerülni, hogy úgy szóljak, mint Steve Vai. (nevet) Ezek a zenekarok mind komoly kihívás elé állítottak. Például eljátszani gitáron azt a zenét, amit Zappa írt kottára… Azok a dallamok egyszerűen nem gitárra valók. Első ránézésre semmi értelmük nem volt a hangszeren, mert Zappa zongorán komponál. De én valamiért élveztem ezt. Frank világéletében ilyen zenészeket keresett: akik szeretik a zenében az őrültséget. A többi alkalommal, amikor egy jól futó zenekarba kerültem be, és átvettem a gitárszólamokat, az első és legfontosabb dolgom az volt, hogy tiszteletben tartsam a zenét. Különösen a King Crimson esetében.

Amúgy mindegyik zenekar más-más tanulási folyamatot és kihívást jelentett. David Lee Roth-tal és a Whitesnake-kel turnézni például remek alkalom volt, hogy finomhangoljam az előadói képességeimet. Én mindig úgy éreztem, hogy az a dolgom, hogy szórakoztassak. Jól akartam játszani, de szeretek egy bizonyos módon mozogni a színpadon, és ezek a nagy rockzenekarok lehetőséget adtak, hogy esténként 20-30 ezer ember előtt mutathassam meg magam, ami sokat fejlesztett ezeken a készségeimen. A saját szólódolgaimban pedig lehetőségem van rá, hogy önmagam legyek. Azt szeretem a legjobban, amikor jön egy inspiráció, és megvalósítom. De időnként jólesik tenni egy-két kitérőt, mint most például a BEAT-tel.

Amikor elkezdtem megtanulni a Crimson-számokat, az lebegett a szemem előtt, hogy pontosan azokat a hangokat akarom eljátszani, amiket Robert is. Ez komoly kihívás, mert Fripp gitárszólamai olyanok, mint egy akadálypálya: tele vannak rejtett csapdákkal. Ötéves kora óta gyakorolja ezt a stílust, és évtizedeken át tökéletesítette kőkemény fegyelemmel. Ha ezt az egyedi pengetéstechnikát, a hangszíneit, és ahogy a gitárhangzását manipulálja, összeeresztjük a sajátos zenei gondolkodásmódjával, akkor gyönyörű gitártémákat kapunk. Számomra csodálatos kihívás beszállni ide, és kitalálni, hogyan tudom hitelesen átadni az ő játékát. Örömmel mondhatom, hogy eddig minden szuperül megy.

Robert Fripp áldását adta a BEAT-re, és kezdettől fogva támogatta a zenekart. Mit szóltál hozzá, amikor azt mondta, hogy „Steve Vai az egyetlen gitáros, aki el tudja játszani a részeimet”?

Steve Vai: Nem emlékszem pontosan, mit válaszoltam, de valószínűleg azt, hogy „mások is el tudnák játszani, de abban biztos lehetsz, hogy egyikünk sem tud pótolni téged”. Senki sem tudja úgy eljátszani ezeket a számokat, mint Robert. Amikor King Crimson-feldolgozászenekarokat látok, sokszor azt veszem észre, hogy teljesen megváltoztatják a sűrűbb, komplexebb részeket. Szerintem én egy teljesen más dimenziót hozok a zenekarba, ami nem csak arról szól, hogy mennyire pontosan játszom el a témákat. De hogy ez pontosan mi, azt ne kérdezd. Döntsétek el ti! (mosolyog)

Robert Fripp-pel (jobbra) az öltözőben. b-j: Adrian Belew, Danny Carey, Steve Vai, Robert Fripp.

Tetszik, hogy nemcsak az ismert számokat játsszátok el, hanem a ritkaságok közül is bátran válogattok. A Three of a Perfect Pairen az A-oldal pop-progos tételei után a B-oldalon zajos, indusztriális, kísérletező darabok jönnek, de ti ezeket is előveszitek, például az Industry-t vagy a Dig Me-t. Minden árnyalatát és zegzugát szereted ennek a Crimson-korszaknak?

Steve Vai: A setlist összeállítása viszonylag könnyű feladat volt, mert egy egész műsort kell összeraknunk, és csak három albumból válogathatunk. Adrian küldött egy dallistát, és kikérte a véleményünket, szóval együtt dolgoztunk a setlisten. Az is nagyszerű volt ebben a zenekarban, hogy amikor stúdióztak, gyakorlatilag élőben vettek fel mindent. Nincsenek igazán utólagos sávduplázások, így négy ember képes az egészet eljátszani a színpadon. Olyan számokat játszani, mint az Industry... el se tudod képzelni, hogy mennyire élvezem. Ezek rákényszerítettek, hogy jobban elmélyedjek a gitárszintetizátorok világában. Az Industryben ugyanis szinte minden Adrian és Robert zseniális gitárszintetizátor-használatának az eredménye.

A nehézség abban, hogy 40 évvel később megpróbáljuk reprodukálni ezeket a hangzásokat, az, hogy ezek a cuccok már elavultak. Nekem is van egy Roland GR-300-asom, de nem működik. Le fog robbanni a koncert közben? Valószínűleg. Meg lehet javíttatni, vagy venni másikat? Persze, de akkor is iszonyat problémás. Van egy sajátos hangzása, de ez volt az egyik első gitárszinti, és az évek során sokat fejlődött a technológia. Bármilyen szintihez nyúlhattam volna, de a régit egyszerűen nem akartam használni, mert túl megbízhatatlan és kockázatos. Adrian használja – de neki van egy kifejezetten jó darabja. Ő mestere ennek a kütyünek. Én viszont valami maibb, kortársabb dolgot szerettem volna, úgyhogy elmentem a Rolandhoz, és szereztem egy SY1000-est és egy GM-800-ast. Négy patch van minden presetben, szóval itt aztán tényleg kiélhetem magam egy olyan számban, mint az Industry.

Melyik dalt szereted a legjobban játszani?

Steve Vai: Nehéz kérdés, mert mindig, amikor lepillantok a setlistre, izgatott leszek. Imádom játszani az olyan számokat, mint a Neurotica, a Frame By Frame, a Matte Kudasai, vagy a Three of a Perfect Pair. Ezek a dalok annyira jók! Neal And Jack And Me? Ne viccelj, imádom! Szóval nem tudnék választani, de azért örülök, hogy a Sheltering Skyban egy kicsit Steve Vai lehetek. (nevet)

Mit rejt a jövő a BEAT számára? Van rá esély, hogy új számokat is írjatok közösen?

Steve Vai: Gyakran megkapjuk ezt a kérdést, és át is beszéltük egymás között, de nem tudom, hogy ez hogyan nézne ki. Tudnánk jó számokat írni együtt? Persze. De ha új zenével jönne ki a BEAT, az már nem a King Crimson ünneplése lenne. Hogyan passzolnának az új számok a Crimson-dalokhoz? Hogyan turnéznánk velük? Persze mondhatnánk, hogy nem törődünk semmivel, csináljunk egy lemezt. És bár örülnék neki, de olyan régóta – három éve – nem foglalkoztam a saját karrieremmel, hogy felgyűlt sok anyagom, amit szeretnék kiadni. Erős késztetést érzek, hogy jövőre egy új Steve Vai-albummal jöjjek ki, mert most ez az, ami igazán lázba hoz.

„Azt szeretném, ha olyan zenét tudnék készíteni, mint az élet” – Adrian Belew-interjúnk 2017-ből.

BEAT: Performing the Music of 80s King Crimson
Helyszín: Barba Negra Red Stage
Időpont: 2026. július 15. (szerda) 19.00-21.15
Belépő: 22000 Ft
Jegyvásárlás. Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás