Ő fejlesztette ki a mai hiphop anyanyelvét – Future: The Real Me

Az Autotune kreatív használata, az énekbeszéd és a szabálytalan hangképzések beépítési a hiphop kifejezőeszközei közé – nemcsak hogy Future hozta be ezeket a popzenébe, de máig ő mindennek a legnagyobb művésze. Új lemeze „az igazi arcának” megmutatását ígéri, de valójában mindig is egyöntörvényű, autentikus figura volt. Pályakép és kritika.

Future az elmúlt kb. két és fél évtized (!) hiphopjában a leginkább meghatározó figurák közé tartozik. Igazából nem is nagy túlzás azt mondani, hogy nagyrészt az ő köpönyegéből bújt ki minden rapper, aki nem a múltba tekint vagy nem teljesen egyéni utat járó figura.

A mai hiphop anyanyelvét ő fejlesztette ki a 2010-es évek elején. Nyilván nem Future találta fel az Autotune-ozást (ez már korábban annyira elterjedt, hogy Jay-Z 2009-ben bejelentette a „halálát”), de ő emelte igazán művészi szintre. Nála már nem az emberi hang utólagos, menő (vagy elcsépelt) manipulációjáról van szó, hanem az ember és az effekt együttműködése olyan kifejezőeszközzé válik, ami lehetőségeiben túlmutat az összetevőin. Nagyjából úgy, ahogy Jimi Hendrix kezében az elektromos gitár hangja elszakadt az akusztikus „eredetitől” – nem véletlen, hogy Future egyik alteregója a Future Hendrix névre hallgat. Ezt a párhuzamot a Future által használt Autotune és az elektromos gitár között Simon Reynolds is leírta 2018-ban (de már korábban is beszélt a témáról 2017-es nagyinterjúnkban). Rámutatott annak iróniájára is, hogy az Autotune-ellenesek sokszor a rockot állítják szembe az effekt „természetellenességével”, elfeledkezve arról, hogy valaha a wah-wah pedál ugyanilyen „művi” volt, csak éppen azt már megszoktuk.

Future és a kicsivel utána induló Young Thug tette az énekbeszédet, valamint a hagyományosan nem zeneinek számító, „szabálytalan” hangképzési módok kreatív használatát is a rap integráns részévé. Míg Young Thug az öntörvényű zseni, addig Future inkább módszeres alkotó és kísérletező – aki közben mégiscsak popzenét csinál.

Simon Reynolds azt az elsőre meglepőnek tűnő állítást is megfogalmazta, hogy „Future feltalálta a blues 21. századi formáját, nemcsak a hangja textúrájában (rekedtes, érdes), az előadásmódban (félúton a beszéd és az ének között), hanem érzelmi alapállásként, a világhoz való egzisztenciális viszonyulásként is.” Nála a hedonizmusnak mindig ott van az árnyoldala, vagy inkább fordítva: egy alapvetően sötét világra adott válasz az érzékek tompítása, ami legfeljebb csak enyhíteni tudja a fájdalmat.

Future az atlantai Dungeon Family részeként indult, unokatestvére, a 2024-ben elhunyt Rico Wade támogatásával, aki az Organized Noize producerduó tagjaként a déli hiphop térnyerésének kulcsfigurája volt. 2010-ben kezdett mixtape-eket kiadni, a Tony Montana volt az első slágere, majd 2012-es Pluto és a 2014-es Honest lemezek berobbantották a köztudatba.

Azóta folyamatosan, egy-két évenként jönnek a Future-lemezek, olykor sűrű egymás utánban több is (a 2017-es Future és Hndrxx, illetve a 2024-es We Don't Trust You és We Still Don't Trust You). Persze a 2010-es évek eleje nagyon rég volt, úgyhogy jó ideje újra meg újra felmerül, hogy – érdemei elismerése mellett – mennyire releváns még. De mindig van egy olyan húzása, ami bizonyítja, hogy korántsem csak a múltjából él.  Amikor a 2010-es második felében először kezdték el leírni őt, akkor előjött az évtized egyik meghatározó slágerével, a Mask Off-fal; 2024-ben pedig a Metro Boominnal közösen jegyzett albumai tette oda magát megint. (Ezen szerepelt a Like That című szám, amiben Kendrick Lamar-verzéje kirobbantotta az Évtized Viszályát Drake-kel.)

Új, tizedik szólólemeze címében azt ígéri, hogy megmutatja „az igazi önmagát”, és talán ez magyarázza a csalódott első reakciókat. Mintha sokan azt várták volna, hogy valami egészen újat hallunk, és meglepődtek, hogy Future igazi arca pont az, amit eddig is ismertünk. Valójában ez jó, és tudható is volt, ha valaki figyelt. Soha nem érhette az a vád, hogy az éppen aktuális trendeknek akar megfelelni – egyértelmű volt, hogy abszolút önazonos zenész, aki azt csinál, amit akar. Legfeljebb az a mostani lemez különlegessége, hogy egyetlen vendég sem szerepel a dalokban.

Ha a forradalmi újdonság vágyát elengedjük, akkor a The Real Me egy teljesen jó Future-lemez, ami ugyan nem ér fel pl. a feltehetően megismételhetetlen DS2 tömény zsenialitásáig, de sokszínű és tele van erős részekkel. Van itt odaverős trap (Tank Top Pluto), romantika (California Girls, Build a Bitch) és sötét, kavargó alap (Off the Hinge). Valamint olyan meglepőbb húzások, mint hogy Pharrell a nyugati parti raphez és a house-hoz nyúl az Alice-ben; vagy a Hollywood laza lötyögős-táncos alapja. A 2018 Autotune-os rajzfilmegér-hangja bizonyítja, hogy Future még mindig meg tud lepni, sokakat egyenesen felháborítani – bár a tapasztaltabb rajongók hamar rájöttek, hogy Jay Rock 2018-as King’s Dead című számába adott vendégverzéjét idézi meg.

Bár két és fél évtized után a Future-formula már ismerősnek tűnhet, a részletekben még mindig rengeteg felfedeznivaló van. Így például az első néhány hallgatásnál talán fel sem tűnik a No Misery című szám, ami amúgy azzal indul, hogy André 3000 beszél a Future dalai mögött megbújó fájdalomról. De ha odafigyelünk, a rövidke, amolyan hangulatos átvezetésnek tűnő dalocska sokféle effektezésű, egymásra rétegzett vokálok kölcsönhatásaiból kialakított, kifejezetten komplex zeneműként bomlik ki.

Rónai András