"Ez úgy pop, hogy a Fishing közönségének is mond valamit" - Mehringer-interjú

Mehringer Marci megérkezett: hosszú útkeresés után tavaly összeért a produkciója, sorban hozta ki a slágereket, és közéleti szerepvállalásával a rendszerváltó hangulat megalapozásából is kivette a részét. Ezt az időszakot fogja össze a Szabadság, szerelem című nagylemeze, amin feldolgozza egy bonyolult kapcsolatát, énekel Presser Gáborral, és a Szar az élettől eljut a Szép az életig. De hogyan mosta le magáról az X-Faktoros popsztár címkét? Tud rajta mosolyogni, ha lepetőfizik? És hogyan jött rá, hogy most már el kell választania a szenvedést az alkotástól? Erről is beszélgettünk Mehringerrel, aki július 16-án eddigi legnagyobb koncertjét adja a Budapest Parkban. Ez a cikk a Recorder magazin 135. számában megjelent interjú bővített változata.

A Szabadság, szerelemre írtál vagy féltucatnyi számot egy se veled, se nélküled kapcsolatról. Kaptad már magad azon, hogy keresed a drámát azért, hogy ihletet meríts belőle?

Sokáig összekötöttem a szenvedést az alkotással, ami nem jó, mert belök egy mártírszerepbe. Keresed a fájdalmakat, mert azt gondolod, jó dalt lehet írni belőle. Ami igaz is, de attól még nagyon destruktív. Tavaly nagyon sok behatás ért: akkor költöztem igazán Pestre, akkor költöztem össze a csajommal, akkor indult el igazán a karrierem, akkor jött ki a Szar az élet, és akkor kapott el a politikai hullám negatív része, amikor egy csomó propagandavideó rólam szólt. Ez így együtt nagyon megviselt, és nem is tudtam összeegyeztetni a magánéletemet a karrieremmel. Volt egy szakításom, ami már nem aktuális, mert újra összejöttünk, de a külön töltött fél évben volt időm gondolkozni, hogy mit csinálnék másképp, és már sokkal tudatosabban élem meg ezt a kapcsolatot. Amíg külön voltunk, megírtam ezeket a dalokat, de már figyelek rá, hogy jól legyek, mert elég szenvedés van az életben anélkül is, hogy az ember azt keresné. Látok sok zenészt, aki nem választotta szét a kettőt, és ez az egész életét megkeseríti. Lehet, hogy megéri, de nem kötelező így élni.

Nem fura ezeket a számokat úgy énekelni, hogy újra összejöttetek?

Nem. Egyszer megkérdeztem Molnár Tomit, aki már ezer éve együtt van a barátnőjével, hogy mit mond neki a szomorú számairól. Azt válaszolta, hogy ezt egyféleképpen lehet megoldani: ha a barátnőd rákérdez, akkor megbeszélitek. A baj nem is ezzel van, hanem azzal, ha tudat alatt elkezded magad cenzúrázni, hogy ne írj olyasmit, amivel megbántod. Onnantól rossz lesz a dal. Szerinte meg kell írni mindent őszintén, aztán beszélni róla. Lehet, hogy a másik megsértődik, de aztán kiheveri, mert ezt a helyzetet el kell fogadnia, különben a kapcsolat egy idő után tönkremegy. Nekem meg azt kell elfogadnom, hogy a barátnőm színésznő. A színházi lét egy sokkal kiszolgáltatottabb helyzet: nem ő osztja be az idejét, és bizony olyan is van, hogy színpadi csók. Vannak férfiak, akik kiakadnának, hogy hú, megcsókolták a csajomat, de ez nem erről szól. Ez egy előadás, és el kell fogadni, ami vele jár.

Ebben az lehet a nehéz, hogy minden kapcsolatnak két oldala van, de a te verziód kerül ki a világ elé, és az válik az emberek szemében igazsággá.

Igen, de én elég nyitott vagyok ezzel kapcsolatban. Azt is el szoktam mondani, hogy melyik dal kiről (nem) szól. A Bad Bunny például nem a barátnőmről szól, hanem egy másik lányközösségről. Sok mindent pedig a barátaim kapcsolatai ihlettek.

Melyik dalodra vagy most a legbüszkébb?

Az Édenre, mert annak a szövegét tartom a legjobbnak, legőszintébbnek, legkomplexebbnek. Zenészként pedig a Másnapra. Nehéz volt megírni, mert nem egyszerű a szerkezete, sok különböző rész van benne, és dallamra írtunk szöveget, pedig mindig fordítva csináljuk. Én szöveget szoktam írni, nem gondolkozom dallamban, de Bence barátom topliner, melódiákat ír dalokhoz, és hozott egy dallamot a verzére, mert nekem csak a refrénre és a bridge-re volt ötletem. Nagy kihívás volt dallamra írni szöveget, de élveztem. Magyarországon nincs meg a kultúrája annak, mint külföldön, hogy egy egész alkotói csapat – toplinerek, dalszerzők, szövegírók – gondolkodik a dalról, pedig ez tök sokat fejleszt rajtad szerzőként.

Te elsősorban szövegírónak tartod magad?

Igen, szövegekben gondolkodom. A jó magyar zene szövegcentrikus, mert a magyar nyelv is az. Angolul jól hangzik az, hogy I love you, baby, de magyarul nem, mert elmondhatod ezerféleképpen, és sokkal szebb lesz.

A Szar az élet után mondtad, hogy „most, hogy ez a dal ennyire betalált, visszaigazolást nyert számomra, hogy van helyünk a szakmában.” Előtte kételkedtél benne?

Sok mindenben kételkedek. A Szar az élet olyan szempontból volt jó visszajelzés, hogy eredetileg ki se akartuk adni, mert egy rossz időszakban írtam, amikor túl sokat foglalkoztam politikával, folyamatosan néztem a híreket, és ez megviselt. De aztán ez lett az a pillanat, amikor úgy döntöttünk, hogy – nem tudom másképp mondani – faszt növesztünk. A kicsit gyermekibb, kevésbé beleállós, kevésbé bátor projekt akkor nőtt fel. Korábban is így gondolkodtam a dolgokról, de el kellett telnie pár évnek, hogy úgy tudjam megfogalmazni, ahogy jónak érzem. Ezzel a dallal indult, és a Szabadság, szerelem albumban csúcsosodott ki a felnövéstörténetem, amikor megtaláltam, ki vagyok, és vállaltam a véleményemet. Most úgy érzem, megérkeztem: jó passzban vagyok mentálisan és fizikailag, és beérett a zenénk is.

Többször említetted, hogy volt egy korszakod, amikor másokhoz mérted magad, és irigykedtél. Ez alkotóként hogyan hatott rád?

A féltékenység bizonyos mértékig egészséges. Ha 18 évesen felnézel a színpadra, hogy hú, nekem kéne ott állnom – ami persze hülyeség, mert ha neked kéne, te lennél ott –, az jó motiváció tud lenni. De amikor ez átfordul abba, hogy emiatt nem feltétlenül olyan zenét írsz, amit jónak tartasz, az már káros. Szerintem én ezt elkerültem, mert mindig törekedtem rá, hogy valamennyire eredeti legyen, amit csinálok, még ha nyilván ezer helyről is inspirálódunk.

Kire voltál féltékeny?

Bárkire, aki előrébb tart, mint én. De aztán megtanultam értékelni azt, ami van. Amikor azzá az emberré válsz, akivé szeretnél, akkor nem azon gondolkozol, hogy Azahriah három Puskást csinált, és ha én nem fogok, akkor mi lesz. Nekem ez kicsit több mint öt évbe telt, és nem volt könnyű út, mert először le kellett mosni magamról, hogy egy „X-faktoros popsztár” vagyok. Ez egy értéket képviselő, intelligens popzenét játszó produkció, amivel koncerten csak élőben játszunk, tehát eladni is nehezebb, mert drágább.

Közben nem írtál olyan dalt, amit megbántál később?

A dalaim felét kidobnám, de ez természetes, mert ahhoz, hogy írj egy jó dalt, meg kell írni sok szart is. Egyszerűen időbe telt, mire megtaláltam a saját hangomat. Ebben rengeteget segített Illés Feri, azaz sosehol barátom, aki az elején nagyon mondta, hogy mit kéne csinálnom, és milyen jók lennénk együtt. Feri időközben neves producer lett, de amikor elkezdtünk dolgozni, még őt sem ismerte senki, és idézőjelben befuttattuk egymást. Ami azért vicces, mert ezeket a zenéket alsógatyában csináltuk egy kisszobában, ahová pont befért Feri ágya és íróasztala – ami a stúdiója volt –, meg egy matrac, amin aludtam. Ferinek nagy szerepe volt abban, hogy megtaláltam, milyen zenéket szeretek csinálni. Írtunk jó pár dalt, ami nagyot ment: Éden, Szeptember végén, Szar az élet, úgy unom. A bálban EP-n még nagy összevisszaságok voltak, de ott tudtuk tesztelni, hogy mi az, ami jól áll nekünk, és mi az, ami nem. A legjobban az úgy unomat élveztem, mert az volt a legrealebb. Az született a legspontánabb módon, és az ment a legnagyobbat. Akkor döntöttem el, hogy innentől nem érdekel, hogy ki mit szeretne tőlem hallani, és nem ülök le úgy dalt írni, hogy valakinek tetsszen.

Feri mit mondott, hogy mit kéne csinálnod?

Ő utálja a konvencionális popdalokat. Gazdasági egyetemet végzett, de nem ismerek senkit, akinek kevesebb köze lenne a kapitalizmushoz és a gazdasághoz. Évekig mondta nekem, hogy a Hóvirág a világ legszarabb dala. Mondtam, hogy nem érdekel, mit gondol, és egyébként is meghallgatták vagy nyolcmillióan, mire ő csak nézett, hogy „oké, de attól még szar”. Aztán elkezdtünk együtt dolgozni, és megtanultam nagyobb spektrumon és kevésbé konvencionálisan gondolkodni a popzenéről. A bálban se sikerült rosszul, de azon még érződik, hogy nem tudtam, mi van. Az új lemez viszont már eléggé koherens lett, pedig elég sok stílust érintünk a tizennyolc dalban. Jó visszaigazolás volt az is, hogy rájöttem, annyira nincsenek lekorlátozva a képességeim, hogy tizenkét hangnemben éneklek dalt az albumon.

Lovasi szokta mondani, hogy régen tíz év volt, mire egy zenekar eljutott a nagyszínpadokig. Ez az idő jelentősen lerövidült most, hogy a YouTube-ról szinte rögtön arénákba ugranak a produkciók, te viszont mintha a két véglet között találtad volna meg az utad. Mennyire volt rögös ez az út?

A mínusz egyről indultunk. Más értelemben a plusz egyről, mert volt egy pár tízezres követőbázisom a műsorból, de ki nézi az X-Faktort? Aki még nem jár, vagy már nem jár bulizni, mert szombat este otthon van. Vagyis nem az, aki a közönséged lesz. Engem gyerekek és középkorúak követtek, és így sokkal nehézkesebb volt felépíteni egy hűséges, koncertre járó közönséget. Ugyanis nincs egyenes összefüggés aközött, hogy hányan követnek és hányan jönnek el a koncertjeidre. Van, akit több százezren követnek, mert összevissza featel mindenkivel, de egy Akvárium KisHallt sem tud megtölteni, az Elefántnak meg van 130 ezer hallgatója Spotin, és telerakja a Parkot.

Nekem nagyon fontos a pécsi alter háttér, a 30y, a Kispál, a Punnany, mert rajtuk és velük nőttem fel. Lovasi volt az első zenész, akivel gyerekként találkoztam, mert a nagyszüleim egészen fiatalok, és egy társaság voltak Bandiékkal, együtt jártak bulizni, horgászni meg bográcsozni Pécs környékén. A 13.  születésnapomon beugrottunk Loviékhoz is az L.A. Gardens stúdióba, ahol ott volt a Lecsó, a Kispi, meg a Lovi, akit kérdezgettem a zenélésről, de hát mit tudsz mondani egy gyereknek? Azt, hogy csináld, aztán majd lesz belőle valami. És lett is. És ehhez az kellett, hogy megtanuljuk a régi rock & roll szabályait. Tudom, hogy ez nagyon öregesen hangzik – a csajom szerint egy nagypapa vagyok –, de attól még igaz.

Ha tudod, hogy milyen 56 embernek játszani a debreceni Roncsbárban, utána meg száznak, meg ötszáznak, akkor tudod majd értékelni az ezreket is. Ezek a kezdeti kis közösségek nagyon sokat számítanak, mert kitartanak melletted. Aki gyorsabban vagy egyáltalán nem lépkedett végig ezen a létrán, az lehet, hogy kevésbé fogja szeretni hosszú távon a zenélést, és a sikert is nehezebben tudja megemészteni. Én nagyon értékelem, hogy ott tartok, ahol, és pszichológushoz sem kell járnom, mert volt időm feldolgozni a történteket. Három és fél éve még a Dürer Kert kistermében játszottunk 150 embernek, de azt is úgy éltük meg, mintha az O2 lenne. Anyám csillogós, csipkés felsőjében voltam, mert azt hittem, az majd milyen jól fog kinézni a színpadon. Hát nem nézett. De örülök, hogy ezt az utat jártam végig, mert fontos, hogy megfelelő motivációd legyen a zenéléshez. Minél őszintébb, annál kevésbé fogsz idővel elkurvulni.

Ha a pécsi alter/pop skálán a Kispál és a Halott Pénz a két véglet, te hova lőnéd be magad?

Valahova közéjük. Mi nem vagyunk alterzenekar, inkább gondolom magunkat intelligens mainstreamnek. Külföldön ezt hívják alternatív popnak, ami úgy pop, hogy az a Fishing On Orfű közönségének is adhat valamit. Vannak hallgatóink Desh meg az Elefánt rajongói között is, ami szerintem tök jó, mert Magyarországon nem nagyon vannak ilyen előadók. Ez rövid távon azt eredményezi, hogy nem tartozol sehová, de hosszú távon megtérül, mert egyrészt nincs konkurenciád, másrészt lesz egy saját kategóriád, ahová más is akar majd tartozni, neked meg nem kell menned sehová.

Mennyire került más megvilágításba a Szabadság, szerelem azáltal, hogy a választások után jelent meg?

Nem nagyon. Egy új dal van rajta, ami nagyon aktuálpolitikus, de a Boszorkánynak pont az a lezárása, hogy „Hazaköltözünk, végre megbukott a kormány”. Ezzel a dallal ezt az érát is le szeretném zárni. Ebben az évben még nyilván ez fog futni, de a választás után már nem akarok a Fidesszel foglalkozni. Most már foglalkozzon velük a NAV meg a Vagyonvisszaszerzési Hivatal.

A Boszorkány a NER által futtatott falunapos popsztárokról szól. Egy ilyen dal nem veszti érvényét a kormányváltással?

Az elmúlt 16 év azért nem múlt el nyomtalanul, ezek a dalok még jó pár évig aktuálisak lesznek. Ha majd komikussá válnak, akkor nem kell őket énekelni. De a politika sosem lesz leányálom. A Killing In The Name ma is pont olyan aktuális, mint ’92-ben volt. Lehet, hogy most egy ideig jó dolgok fognak történni, de a Tisza sem tökéletes, és róluk is születnek majd dalok, ha szükséges.

Amikor megszületett a Szar az élet, tudtad, hogy a lemezt a Szép az élettel akarod befejezni?

Nem. Sok minden, ami megtervezettnek tűnik, nincs kitalálva. A Budapest Parkos plakátunkat is úgy emlegetik, hogy az a petőfis plakát, pedig azt a képet jóval korábban csináltuk, mint hogy meglett volna a Szabadság, szerelem koncepciója. De Facebookon valaki bekommentelte azt a képet, amin Petőfi úgy áll, mint én, mi meg rákontráztunk azzal, hogy megosztottuk, és onnantól az emberek adtak neki egy jelentést.

Tudsz rajta mosolyogni, amikor azt írják, hogy te vagy az új Petőfi?

Persze. Nagyon megtisztelő, hogy az egyik legnagyobb magyar költőhöz hasonlítanak, de ez nyilván túlzás. Annak örülök inkább, hogy a lemez révén jobban megismertem a munkásságát, és rájöttem, mennyire aktuális sok minden, amit 180 éve írt.

Na és a Szép az élet?

Az úgy jött, hogy mindig kérdezgették interjúkban, hogy „na mi van, szar az élet?”. Nyilván nem, mert ez egy metaforája annak, hogy mi történt az országban. Egy markáns catchphrase, ami megüti a füled. Aztán szembejött a Budapest Bike Maffia videója TikTokon, amiben Péter, aki hajléktalan volt, arról beszélt, hogy milyen szép az élet, csak nehéz meglátni. Inspiráló volt, hogy egy ennyire kilátástalan helyzetben is így tud tekinteni az életre. Ha ő ezt tudja mondani, akkor mi mit rinyálunk? A Szép az élet jó kontrasztot alkot a másik dallal, és ad egy keretes szerkezetet az albumnak, hogy mindig van hova tovább. Végül megkerestem a Budapest Bike Maffiát, akusztikoztunk náluk jótékonysági eseményen, és a lemezhallgató bulin is nekik gyűjtöttünk, ők pedig megengedték, hogy felhasználjuk a videót. Somody komponált hozzá egy cinematic zenét, ami a Szabadság-dallal együtt, amit Pici bácsival vettünk fel, olyan ívet ad a lemez végének, olyan jó érzésvilágot közvetít, hogy azt száraz szemmel nem tudom meghallgatni.

Presser Gáborral a rendszerváltó népünnepélyen játszottál a Kossuth téren, ahol a Neked írom a dalt énekelted Wunderlich Józseffel együtt. Innen jött, hogy felvegyétek az egyik régi színházi számát a lemezre?

Fordítva. Nagyon szeretem a Dalok a színházból lemezét, a Szabadság-dalt különösképpen. Sokkal inkább Presser-, mint LGT-rajongó vagyok, ha lehet ilyet mondani. Pici bácsit alapvetően nem könnyű elérni, de tudtam, hogy Marsalkó Dávid dolgozott vele, és elkértem az e-mail címét. Az esélytelenek nyugalmával írtam neki, ő pedig visszadobta a labdát, hogy mutassuk meg, mit szeretnénk csinálni a dalból. Elkezdtünk e-mailezgetni, tetszett neki a hangszerelés, és végül találkoztunk a Brácsa kávézóban. Már az is fura volt: mit mondasz neki fiatal alkotóként? Ami neked rocktörténelem, az neki az élete.

Tudtál fesztelenül viselkedni vele?

Dehogyis. Somodyt se láttam még úgy soha megszeppenve. De megértem. A fiatal közönségnek mást jelentene egy Dzsúdló feat, de mi csináltunk egy dalt Presser Gáborral: innen hova tovább? A következő szint az, hogy felhívom a Jóistent. Aztán valami fura úton-módon összebarátkoztunk Pici bácsival, és azt hiszem, megkedvelt. Belement, hogy ne csak feldolgozzuk a dalt, hanem ő is énekeljen rajta. Kvázi újraénekelte a saját dalát, aztán megkeresett a Kossuth téri fellépéssel, amihez úgy állt hozzá – és ezzel egyetértek –, hogy ez nem egy pártpolitikai állásfoglalás, amitől mindig is távol tartotta magát, hanem egy olyan néplélek-ébredés, ami valószínűleg nem lesz még egyszer a mi életünkben. Ha valahol el lehetett játszani ezt a dalt, az itt volt. Hallottam, hogy egy interjúban azt mondta erről, hogy ő továbbadta ezt a dalt nekem és Wunderlich Józsinak. Nem tudom, hogyan értette, és nem feltétlenül kérdezném meg tőle, de számomra ez azt jelenti, hogy jó az út, amin járok, és maradjak rajta – lehetőleg még jó sokáig.

interjú: Soós Tamás
fotó: Kaszt Ákos