A tükör, ami lenni akarsz – ilyen volt az IDLES a Budapest Parkban

A visszapillantóban minden kisebbnek látszik, de hét év minden járulékos szimbolikáját, a bibliaiakat és a biológiaiakat kibontani biztosan kevés egy koncert. Viszont a szerdai rengeteg más fontos kérdést tett fel és válaszolt meg.

Nyugodtan emelje fel a kezét, aki úgy látta az első magyarországi Idles-koncertet a 2019-es Szigeten, hogy készült rá, mert én csak arra emlékszem, hogy bemegyünk egy sörért valamelyik közepes sátorba, majd kicsit tán több mint egy órát állunk, mint őz a reflektorfényben, hogy ez tényleg történik-e, és ha igen, akkor mégis hogyan lehetséges.

Az Idles nekem főleg az akkori Sziget-felhozatalban szerelem volt első hallásra. Az első két nagylemez egy olyan erejű üzenettel és lábkirúgós hangzással operált, hogy ha az Ultra Monoval nem hoznak le hirtelen, meg sem állok a midlife-crisis üzemanyagán rotyogó tinirajongásig. Aztán a 2021-es Crawler megint megszólított, viszont 23-as Tangk abszolút nem, és egy csendes biccentéssel el is köszöntünk egymástól, hogy aztán a legutolsó pillanatban mégis megpróbáljuk megmenteni a kapcsolatunkat, a mindig festői Budapest Parkban.

Nagyvonalú húzás, hogy nem teljesen kész produkcióként az Enola Gay melegítette a deszkákat, laza 25 évvel letekerve az időgép potméterét, bár a Limp Bizkit- és RATM-áthallások nem tettek hozzá sokat zeneileg az estéhez, még Joe Talbot egyszámos közreműködése ellenére sem. Kedves fickóknak tűntek az írek, viszont tényleg olyan érzésem volt, hogy valami gimis tehetségkutatóra jöttem tévedésből.

Aztán a kisvártatva színpadra lépő, bizonyítottan tehetséges főzenekar mély fájdalmamra erre a turnéra lecserélte nagy kedvencemet, a mindenhogy tökéletes Colossust egy Levitator kóddal futó új tételre, a 2027-re tervezett új lemezről, ami majd a kezdeti nyers hangzáshoz szándékszik visszamarni. Minderre hamarosan fény derül, ám nekem kicsit kevés volt ebben a kapszaicin. Viszont vagy az van, hogy ezt ők is érzik, vagy csak szeretik látni, ahogy magamra öntöm a sört, mert rögtön beszúrtak két, normális esetben kiszálló csúcsszámot a Never Fight A Man With A Perm és a Mother személyében. Itt dőlt el nagyjából, hogy aznap a második sorban fogok küzdeni az életemért, mert a The Wheel, na meg a Car Crash a Crawlerről végleg belehelyeztek abba a koncertállapotba, amitől egykor nagyon féltem, ha másnap telefonálnom kellett a munkahelyemen.

A mellettem álló kedves lány még meg is dicsérte, milyen ügyesen rikoltozok, és ennek megfelelő totális eufóriában telt innentől az összes perc: a koncert második fele gyakorlatilag egy végtelen pulzálás volt elöl. Az Mono vonalról számomra legbefogadhatóbb War, a kvázi kötelező 1049 GOTHO és az I’m Scum, amiket szerintem a létezésük óta folyamatosan tolnak élőben, vagy akár a tangkos Gratitude már féktelenül száguldottak végig rajtunk, mégis cserélném amúgy bármelyiket az Exeterre. A Beachland Ballroomnak kifejezetten örültem, mert nem csupán megfelelő kontextusba helyezi Joe énekesi kvalitásait, de úgy az egyik legmélyebb Idles-himnusz, hogy talán a legfelszabadítóbb dolog rekedten üvölteni.

Danny Nedelko dettó minden koncerten működik, a Dancert viszont nem különösebben szeretem, de igazából elfért, mint a baromkodásból vagy hát gondolom a fogyasztói társadalomnak görbe tükröt (hoppá) mutatván előadott Mariah Carey-feleslegesség, aztán a konkrétan hibátlan koncertszámmá feltekert Rottweiler után nincs semmi vissza, csak jóleső nyugtázása egy még jobb döntésnek.

Igaz, a zenekar sokkal többet és sokkal harsányabban politizál, mint a legelején, bár akkor sem voltak épp csendben, ha fontos társadalmi kérdéseket kellett boncolgatni. Erről egyébként a koncert után a jókor jó helyen kártyám kijátszásával tudtunk pár mondatot váltani Joe-val, reflektálva arra, hogy ők mennyire a munkásosztály őszinte tükre, kiművelt szócsöve és iszonyú izgalmas zenei leképezése voltak az induláskor, amire ki is tért egy gyönyörű dedikáció erejéig, ha már a koncert előtt az Almássyt beiktatva sietve megvettem a Joy-t (nem a női magazint, hanem a második, talán eddigi legkiemelkedőbb Idles lemezt) a Neonban, valami ihletett gyermeki optimizmustól hajtva. Az csak hab és cukormáz, hogy emellé még azt is sikerült személyesen tisztázni, hogy miért nem poszt-punk meg sima punkzenészek ők, hanem max. poszt-Brexit, meg hogy mi minden ment a falnak százszoros erővel a világban 2019 óta, és hogy hamarosan találkozunk.

Ugyanis tegnap este óta megint határozottan érzek valamit. Még az is lehet, hogy újrahallgatom az Ultra Monot, bár a Tangk kérdéses. Mindenesetre Love Is The Fing, és ezt most britül mondom, mielőtt.

szöveg: Ilkei Gábor
fotók: Lékó Tamás