„Azt a hangulatot akartam elkapni, mint Richard Linklater a Henyékben” – The Sophs-interjú

Ma lépett volna fel először Budapesten a Sophs, akik koncertet végül nem, de interjút adtak nekünk. Miért vedelték végig a debütalbumukat? Miért gondolkodnak úgy a dalszerzésről, mint egy regényíró? Hogyan törtek volna be a zeneiparba, ha nem csap le rájuk nulla koncerttel és egyetlen kiadott dal nélkül a Rough Trade kiadó? A Los Angeles-i zenekar énekesével, Ethan Ramonnal beszélgettünk.

A Sophs nagy sztorija az, hogy még egyetlen dalt sem adtak ki, amikor leszerződtette őket a Rough Trade. Nem kezdték el etetni az algoritmust, nem online akartak befutni, hogy aztán a virális sikerre felfigyeljen valaki, hanem a régi módszert választották: írtak egy jó lemezt, és kerestek hozzá egy kiadót. Ethan Ramon és barátai még pár éve költöztek Los Angelesbe, és tök más bandákban játszottak. A munkájuk és zenekaraik mellett, csak úgy mellékesen írogattak Sophs-számokat. Ethan akkor egy Los Angeles-i dj személyi asszisztenseként dolgozott, és hozzáfért egy szakmai oldalhoz, amin közvetlenül írhatott a kiadófőnököknek. Mivel nem szerette volna, hogy a dalaik a netes tartalomdömpingben elzúgjanak a semmibe, összerakott egy ötszámos demót és egy „brandbibliát”, amelybe a betűtípustól a képi világig minden vízióját leírta a zenekarról, és elküldte 30 független lemezkiadónak.

Ketten válaszoltak: az amerikai Secretly Group kedvesen lepattintotta őket, a brit Rough Trade főnöke, Geoff Travis viszont már másnap reggel visszaírt neki, hogy bejött, amit eddig látott és hallott, és Jeannette Lee, a kiadó társtulajdonosa amúgy is Los Angelesben lesz nemsokára a Pulppal, akkor megnézné őket is. A Sophs viszont még egyetlen koncertet sem adott, mert a tagoknak ez a mellékprojektje volt, úgyhogy gyorsan leszerveztek maguknak egy bulit egy kocsmába, egy hétig éjjel-nappal próbáltak, és elhívták 50 barátjukat, akiknek olyan koncertet adtak, ami végleg meggyőzte a Rough Trade-et arról, hogy leszerződtessék a Sophst.

A zenekar azóta turnézott a brit poszt-punkos shame-mel, most nyáron pedig egy jelentősebb európai fesztiválkört is nyomnak, aminek keretében a Primaverán vagy a Roskildén is felléptek. Budapestre is eljutottak volna a mai napon (július 9.) egy saját klubbulival, de múlt héten sajnos lemondták a koncertet. Mi azért így is elcsíptük az épp Koppenhágában pihenő énekest, Ethan Ramont egy interjúra, aki a Goldstar alkoholmámoros születéséről, a dalaik filmes inspirációiról, és arról is mesélt, hogy mihez kezdett volna, ha nem karolja fel őket mégsem a Rough Trade.

Milyen volt a hőkupolában koncertezni?

Szerencsére már kijöttünk belőle, de elég necces volt Stuttgartban és Svájcban, ahol egy vidéki fesztiválon, az Open Air St. Gallenen játszottunk. Azt hittük, az lesz az utolsó napunk a Földön.

Sok interjúban beszéltél róla, hogy a Goldstaron egy kifejezetten utálatos figurát hozol. Élőben ez viszont jól csapódik le, mert ott az látszik, hogy nagyon energikus vagy.

Színpadon állni azért jó, mert eljátszhatod a karikatúrádat. Kicsit olyan érzés, mintha valaki egy fiktív karaktert írt volna belőlem egy regényben, én pedig eljátszhatnám azt az embert a színpadon. A saját személyiségemből indulok ki, de a legextravagánsabb tulajdonságaimat hangsúlyozom.

Ethan (balra) a shame énekesével, Charlie Steennel.

Példaképek?

Nagy rajongója vagyok például annak, amit Tom Waits csinál a színpadon. Ahogy kifordítja és eltorzítja a testét és a hangját, és szinte állatiassá válik. Szerintem ez nagyon menő. Gyerekkoromban volt szerencsém párszor megnézni Mitskit élőben, aki teljesen elmerül egy világban, és nem szól ki a közönséghez, nem töri meg a varázst, amit szintén nagyra tartok.

Ha megmutathatnád egy dalodat Tom Waitsnek, melyik lenne az?

A They Told Me Jump, I Said How High. Szerintem neki is tetszene.

Az egy maróan gúnyos spoken word dal.

Mindig is érdekelt a költészet, és egyidőben jártam spoken word estekre Los Angelesben, néha fellépőként is. Volt ez a francia dal, amit megpróbáltam utánozni – egy nyers, Doors-szerű instrumentális szám, amire valami kemény élőbeszéd megy. Mivel lehetne ezt jobban elkapni, mint egy Los Angeles-i figurával, aki az LA-ben élő emberek legrosszabb tulajdonságait testesíti meg? Köztük nyilván az enyémeket is. Ez a dal egy tök jó lehetőség a zenészeknek, hogy kijammeljék magukat, és mivel hallani, hogy milyen jól szórakoznak, ez ad a számnak egy könnyedséget. Nem olyan súlyos és komor, amilyennek a dalszöveg alapján tűnhet, hanem érződik, hogy gúnyos, önironikus az egész.

Van egy pont a dalban, amikor elkezdesz inni, és azt mondod, hogy ez nem része a számnak, de megijedtél, hogy nem tudnád befejezni, ha nem lennél részeg. Ez részben irónia, de mennyire kellett berúgnod, hogy megírjátok ezt a lemezt?

A Goldstar minden dalát valamilyen szer hatása alatt írtam. Az első számban, a Dog Dies In The Endben az első hang, amit hallasz, az a pohárhoz koccanó jégé, mert tényleg ittam, amikor felvettük azt a dalt. És ez a többire is igaz. Mostanában is sokat írok, de már nem támaszkodom ebben az alkoholra. A többiek sem. A Goldstar idején még folyamatosan vedeltünk. Minden stúdiózáson csontrészegre ittuk magunkat.

Inspirációnak használtad az alkoholt, vagy egyszerűen csak folyamatosan piáltatok, történetesen akkor is, amikor zenéltetek?

Valószínűleg mindkettő. De elsősorban magam miatt ittam, nem zenészként. Azért spannoltam fel magam, hogy végig tudjam csinálni a napot, és ha annak a dalszerzés is a része volt, akkor azt is részegen csináltam. Szerencsére ma már sokkal könnyebben írok józanul, mint régen. És sokkal büszkébb is vagyok arra, amit írok.

A Goldstaron szinte dalról dalra műfajt váltotok. A szám témája határozza meg a műfaját? A Sweetiepie-ról például azt mesélted, hogy abban egy ember úgy vall szerelmet, hogy közben azt képzeli, ő John Cusack a Mondhatsz akármitben, miközben csak egy random részeg az utcán.

Igen, a dalszöveg a kulcs. Ha a szövegből és a dallamból indul ki egy dal, az jó támpontot ad a karakterhez, akit eljátszol a dalban, és aki köré felépíthetsz egy zenei világot. A Sweetiepie-t a gitárosunkkal, Austinnal írtuk, és kicsit szétcsúsztunk közben, és arra gondoltunk, hogy ez a dal elég hülye lett, de ha már így alakult, miért ne állnánk bele teljesen? Gyorsítsuk fel, adjunk neki egy zakatoló lüktetést, és kapjuk el azt a connecticuti energiát, amit a narrátor hozott. Ha megvan a narrátorod, bármilyen zenei világba berakhatod. 

Ez inkább regényírói gondolkodás. Egy zenekar azt szokta mondani, hogy na, írjunk egy grunge-dalt, vagy egy country-rock számot.

Abszolút. Én úgy szoktam hozzáállni, hogy írjunk egy dalt erről a figuráról. Mi lenne a főcímzenéje? Mi szólna egy filmben, ha végigsétálna az utcán?

Voltak ebben irodalmi hatásaid?

Az első Los Angeles-i évemben a Slouching Toward Bethlehemet olvastam Joan Didiontól, amit említek is a They Told Me Jump, I Said How Highban. Kirkegaard Vagy-vagyját is elolvastam, de nem biztos, hogy ezek hatottak a lemezre. Inkább filmek. Nagyon bírtam a Henyéket Richard Linklatertől, és hogy milyen fájdalmasan valósnak tűnik az egész, és mennyire értelmetlen minden – ezt a hangulatot akartam elkapni. Meg azt, ahogy bemutatja a várost, amit a rendező nyilvánvalóan csodált. Én is pontosan ezt akartam csinálni, csak Los Angelesszel.

A Goldstar az identitáshiányról szól – mintha különféle maszkokat próbálna fel az ember, amik nem igazán illenek hozzá, de maszk nélkül sem érezné jól magát. Ezt tükrözi az is, ahogy a műfajokat váltogatjátok az albumon. Miért akartál erről írni?

A lemezen egy fiktív verziómat játszottam el, akiben azokat a tulajdonságaimat domborítom ki, amikre nem feltétlenül vagyok büszke. A Goldstaron akkor dolgoztam, hogy Phoenixből Los Angelesbe költöztem. 22 éves voltam, az volt az első évem a városban, elvesztettem egy csomó barátomat, szereztem egy csomó újat, túl sokat ittam, és heveny identitásválságban szenvedtem. A Sophs akkor még kereste önmagát, és elég sok mindent kipróbáltunk, mire eljutottunk a lemezig. Felkeltem reggel, elkezdtem inni, és azt mondtam, tudjátok mit? A Sophs egy countryzenekar lesz. Aztán felkeltem másnap reggel, elkezdtem inni, és arra gondoltam, hogy ez mekkora hülyeség. Grunge zenekar leszünk! Szerencsére tudatában voltam annak, hogy mennyire nevetséges vagyok, és arra gondoltam, hogy miért ne állnának bele abba, hogy a zenekarnak nincs identitása, és csinálnánk belőle egy művészi projektet? Reflektáljunk arra a zenében, hogy az énekes egy megbízhatatlan, identitáshiányos narrátor, és ahelyett, hogy megpróbálnánk leszűkíteni a stílusunkat valamire, inkább fogadjunk el olyanak, amilyen vagyok: valakinek, akinek fogalma sincs, hogy mit csinál. Akkor még tényleg nem volt – és ettől lett őszinte a zenénk.

Azzal szoktatok viccelődni, hogy annyira más zenei háttérből jöttök, hogy az egyetlen zenekar, amit mindannyian szerettek, az a Sophs. A billentyűsötök, Sam például operaiskolába járt, de te milyen zenékből jössz?

Mindenféléből. Kiskoromban sok klasszikus rockot hallgattam, mert a szüleim Steely Danen, Procol Harumon és Lynyrd Skynyrdön neveltek fel. Aztán gimiben elkezdtem Mitskit és King Krule-t hallgatni, és beszippantott az alternatív zene. Főiskolán beleszerettem Elliott Smithbe, Nick Drake-be, és a Palace Musicba, és ezekből formálódott ki az, ahol ma tartok zeneileg.

Olvastam, hogy általában úgy születnek a dalaitok, hogy feldúdolsz valamit a telefonodba, leírsz sorokat, aztán odaadod a többieknek, akik kitalálnak hozzá akkordokat. Mennyire más dalok születnek így, mintha gitáron írnál, vagy a próbateremben jammelnétek?

Ha egyedül írok egy dalt, vagy csak akusztikusan, az egyszerűbbé teszi a hangszerelést. Innen jön a popérzékenységünk is, mert ha csak egy akusztikus gitárod, vagy egy zongorád van, vagy csak dúdolsz valamit, nincs lehetőséged elszállni, és masszív, túlbonyolított bridge-eket írni meg folyton hangnemet váltani. Sokkal poposabb, közérthetőbb hangszerelések születnek, és végül abban a struktúrában mondod el, amit akarsz, amit aztán később persze bővítgethetsz, ahogy szeretnél. Így meg tudjuk őrizni azt az őszinte magot, amiből a dal születik, de van tere a nüanszoknak is.

Sokszor elmesélted már a sztorit, hogy ismeretlenül írtál egy csomó kiadónak, és a Rough Trade másnap reggel válaszolt. Volt B-terved, hogy mit csinálsz, ha senki nem reagál?

Tíz tervem is volt. Los Angelesben volt pár ember, aki menedzselni akart minket. Hajnalig maradtam a bulikban, hogy megmutassam népszerűbb előadóknak a zenénket, és ha nincs a Rough Trade-szerződés, biztosan leástam volna minden zeneipari nyúlüregbe. Betörtünk volna mindenképp a zeneiparba, mert nem fogadok el nemet válaszként.

Elcserélnéd a kiadós szerződést egy virális sikerre?

Nem. A virális siker múlandó, és olyan rajongótábort vonz, amelyik csak rövid ideig tart veled. Én jobban örülök annak a presztízsnek, amit a Rough Trade-es zenekarok kapnak.

interjú: Soós Tamás