Szűnni nem akaró jazzhömpölygés – ilyen volt Geordie Greep koncertje a Turbinában

Másodszorra látogatott Magyarországra szólóprojektjével az egykori black midi frontembere. A zavarbaejtően jó, brutálisan tömény és néhol viccesen abszurd koncertről az egykori Doggos gitárosa, Kárai Bence írt beszámolót nekünk.

Furcsa helyzet Geordie Greepé, hiszen ő már egy kvázi legendásnak mondható zenekarból érkezett meg a színtérre. Aki jártas a niche furazenében, annak biztosan nem kell bemutatni a black midit, akik a 2019-es debütlemezükkel gyakorlatilag berobbantak a köztudatba, majd sorra pakolták egymásra a kritikailag egyre elismertebb albumokat egészen 2024 augusztusáig, amikor a zenekar tragikus hirtelenséggel és máig zavaros okok miatt egy Instagram live keretein belül véget ért. Vagy, ahogy akkor azt Geordie az élő chaten megfogalmazta: „no more black midi, its iver” (sic).

A THE NEW SOUND KÁRAI BENCE 2024-ES KEDVENC ZENÉI KÖZÖTT.

A rajongóknak felocsúdni sem volt idejük a szomorú hírből, mert a frontember két hónapra rá már ki is adta a latin zene által inspirált szólólemezét, a The New Soundot, amit pár héttel a megjelenés után Magyarországon is megkoncerteztetett. Akkor még nem lehetett tudni, hogy az új anyag hallgatottság és kritikai elismertség terén még a black midinél is nagyobb magasságokba fogja repíteni Geordie-t. Most kedden viszont ennek tudatában – és a lemez turnéztatásának másfél évnyi tapasztalatával a háta mögött – tért vissza Greep Magyarországra, hogy elhozza a Turbinába az egyik legtöményebb koncertet, amit valaha hallottam.

Elképzelni nem tudtam, hogy mire lehet majd számítani ettől az estétől, mert Geordie koncertjein rengeteg a mozgó elem. Egyfelől Mr. Greep több interjúban is elmondta, hogy ezeket a szólókoncerteket nem egy fix zenekarral csinálja végig, hanem régiókra bontva keres maga mellé session zenészeket, akik a turné egy adott szakaszán segítenek neki színpadra vinni a dalokat. Másrészt bevallottan nagyon improvizatív szetteket játszik, és tekintve, hogy a The New Sound egy kábé egyórás lemez, a koncert tervezett hossza viszont két óra volt, felmerült a kérdés, milyen extra és/vagy rögtönzött elemekkel lesz kitöltve ez a két óra. Így hát hiába is látott az ember snippeteket korábbi Geordie Greep-koncertekből, megvolt az esélye, hogy az adott estének – így a keddi turbinásnak is – a korábbiakhoz nem sok köze lesz.

IGAZ A HYPE! – ILYEN VOLT A BLACK MIDI 2019-BEN A DÜRERBEN.

Ebben a tudattalan állapotban álltam be a Turbina nagytermébe, ahol a koncert harminc perces csúszással vette kezdetét. Közben a terem szépen megtelt (és befülledt) még annak ellenére is, hogy az este nem lett telt házas. De hát ez a klubkoncertek bája. Aztán amikor a félórás várakozás véget ért, és Geordie és aktuális zenekara tapsviharban megérkezett a színpadra és belekezdett a Walk Upba, mindenkit megütött, hogy mennyire brutálisan hangos a zenekar. Félreértés ne essék, csodálatosan szólaltak meg, minden tisztán érthető volt, de a hangmérnökük azért éreztette a teremben lévőkkel, hogy a keverőpulton a piros lámpa is ki lett fizetve.

A kezdeti sokk után persze az is feltűnt, hogy nemcsak a hangerő brutális, hanem a hangok mennyisége is. A zenekar nem fogta vissza magát, és már a koncert első három számát szétjammelték, viszonylag kevés kapaszkodót hagyva a közönségnek a lemezről már ismert riffeken és szövegrészleteken kívül. Itt azonnal érződött, hogy a színpadon lévő session tagok zenei képzettsége és „zeneisége” az egekben van (annak ellenére, hogy fülembe jutott olyan pletyka, hogy volt három tag, akik aznap próbáltak ebben a felállásban először). Viszont pont talán az elején demonstrált „erőfitogtatás” miatt itt még kissé nehéz volt rácsatlakozni a hangulatra.

MATEKMUSICAL, PROGKABARÉ, COUNTRYJAZZ – KRITIKÁNK AZ UTOLSÓ BLACK MIDI-ALBUMRÓL.

Aztán a negyedik dal (a szintén közönségkedvenc Blues) környékén hirtelen megérkezett valahogy a koncert. Egyfelől hozzászokott a közönség, hogy ez nem egy klasszikus értelemben vett „dal dal után” koncert, hanem egy nagy, szűnni nem akaró jazzhömpölygés, amiben néha megjelennek az ismert dalok. Másrészről az is sokat segített, hogy ebben a „blokkban” helyet kapott pár olyan szám, amelyeknek a részei nagyon egzaktak és ugyan még ezek is el voltak nyújtva, mégis lehetett a dalokat érezni és meg lehetett őket élni érzelmileg.

Eddigre már a zenekar is érezhetően bemelegedett és jöttek olyan improvizációs blokkok, amik hangosan nevetősen viccesek vagy épp szemöldökfelhúzósan abszurdak voltak. Hiába volt brutális jazz/prog zenélés a színpadon, mégiscsak azt lehetett érezni, hogy Geordie egy zenebohóc, egy olyan „udvari bolond” karakter, aki végső soron csak meg akar minket nevettetni és botránkoztatni. (Hogy mást ne mondjak, a Holy, Holy közepébe beleénekelte Shakirától a Hips Don’t Lie-t).

Ez a kiváló flow tette ki szerencsére a koncert legnagyobb részét, de aztán az este utolsó negyedében volt egy pont, ahol elkezdtem fáradni. Erről nem igazán a zenekar tehet, egyszerűen ezt az érzelmi és fizikai intenzitást nagyon nehéz ennyi ideig kibírni. Már épp, amikor azt éreztem, hogy ki kéne mennem pihenni, mert egyszerűen telítődtem, elérkezett a zenekar a The Magician című, egyik legérzelmesebb és legmonumentálisabb dalához, ami tökéletes érzelmi gyomrosként zárta le az estét.

Ezek alapján tűnhet úgy, hogy felemás élmény volt számomra a koncert, ahol az elején és a végén – hol a kapaszkodónélkülisége, hol pedig a tömörsége miatt – le-lekapcsolódtam kicsit az élményről, de ez ennél árnyaltabb, mert menetközben átéreztem azt a közhelyet, hogy ez az „élő zene varázsa”. Mindannyian voltunk már számtalan koncerten, de – és most elnézést kérek, hogy megengedem magamnak ezt a boomerséget – az, hogy manapság a legtöbb zenekarban HD-ról megy az alap, takkra játszanak a zenészek és nagyon kevés esélyt adnak maguknak hibázni, nem tudja számomra mindig megteremteni „az élő zene varázsát”. Geordie Greep koncertje viszont szinte már zavarbaejtő módon hozta ezt, mert a közönség előtt mert hibázni, furának és sebezhetőnek mutatnia, és nem kimérnie magát.

Ebből kifolyólag ez lett életem egyik legmeglepőbb koncertje. Komolyan nem tudtam (és néha szerintem a zenekar sem), hogy mi fog történni a következő öt percben. És ez a „veszélyérzet” ösztönösen kötelezővé tette, hogy mindent megéljek és konstans a jelenben legyek. Geordie Greep koncertje megtáncoltatott, meghökkentett, megnevetett és végül meg is ríkatott, és végső soron ez minden, amit művészettől elvárhatunk.

szöveg: Kárai Bence
fotók: Lékó Tamás