Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 132. számában jelent meg.
#30 - Murder is My Beat (1955)
A butaság egy sebhely – mondta Horkheimer és Adorno, de egyetlen ékesszóló mondatuk sem tudna jobban meggyőzni erről, mint Edgar G. Ulmer legócskább film noirja. A Murder is My Beatben a bűneire emlékező nyomozó azért visel egy gázrózsányi ütésnyomot a szomorú ábrázatán, mert valósággal magával ragadta a butaság szenvedélye – hiszen minden idők legrondább femme fatale-ja miatt folyton meg kellett állnia a gondolkodás késztetését, és ezzel szörnyű sebeket ejtett önmaga lelkén és testén. De hát mégis miért lehetne mindezt felróni neki, ha egyszer olyannyira hosszú keresés után, annyi fáradozást követően találta meg a gyilkosnak hírlelt nőt a világvégi hóviharban? A nehéz, fehér sárból bukkan elő a takarítónőfejű Barbara Payton, aki állítólag a kandallóba püfölte az előző áldozatát – de most világítóra hidrogénezett hajjal, bájos könnyedséggel grasszál a nappaliban, szorosan magára húzza ronda kiskosztümjét, és érzékeny módon rángatja a szemöldökét a plafon irányába. Így hát mit tehet a kutyafejű nyomozó, amikor ez gyanúsított a börtönbe vezető úton hirtelen felkiált, hogy ott fut a pályaudvaron a néhány napja megölt áldozata? Hát persze: hinnie kell neki.
Ez a lenyűgözően ostoba döntés a párkapcsolat alapító eseménye Ulmer filmjében. Merthogy a züllött lányka és a középkorú nyomozó a vonatról leugorva beköltözik egy albérletbe, és úgy élnek tovább, mint egy gyermektelen házaspár: a férj nappal a pályaudvaron látott fantomot keresi, a nő pedig addig otthon tüsténkedik, főz, mos, takarít. És ebben a hihetetlen konstellációban egyszer csak kristálytisztán megmutatkozik az együttélés kultúrájának röhejes üressége. Ez a két menekülő ember a polgári életén kívül, saját előző életéből kilépve találja magát, de még inkognitóban, a hivatalos léten kívüli senkiföldjén is a domesztikus idill rítusait gyakorolják: a tüchtig háziasszonyi mozdulatokat, a munkából hazaérő férfi homlokcsókját, a kabát szögre akasztását a jól végzett munkanap után, meg az elégedett sóhajt az asszony által elénk hozott ebéd fölött. És közben a csávó persze semmit, de az égvilágon semmit sem tud megfejteni vagy kinyomozni a pályaudvaron látott férfiról, elvégre a pályaudvaron látott férfi – akármit is hazudik nekünk erről a végzet asszonya vagy a vörös farokként a fináléra aggatott, hiteltelen befejezés – természetesen nem is létezik. A férfi munkája: egy délibáb kergetése. Vigasza: az asszonyi gondoskodás.
Így néz ki tehát a párkapcsolat gyakorlata a fordista kapitalizmusban: maga a tökéletesen abszurd létezés, amelyet egy tetőtől-talpig hamis illúzió tesz elviselhetővé. Shulamith Firestone-tól Sophie Lewisig számos gondolkodó állította már pellengérre a modern kultúra azon sugalmazását, hogy a család és az élettársi unió az emberi lét legitimációja, de ez a fillérekből összetákolt és pocsék alakításokkal kibélelt film szinte kézzelfoghatóvá teszi a párkapcsolat görcsének borzalmát és nevetségességét. Annak az elvárásnak a förtelmessége válik érzéki élménnyé, hogy minden kenyérkereső ember mögött állnia kell valakinek, aki miatt érdemes elviselni a munka értelmetlenségét, s aki ennek fejében örömmel kizsákmányolja önmagát, és szabadon készít szendvicseket az értelmetlen módon megkeresett kenyérből, vagy készségesen lesöpri a terítőről az odaszórt morzsákat. Ulmer képlete szerint az értelmetlen létezés alapmítosza mindig az asszony álomképe: egy fikció, amely bizonyítaná feleségünk ártatlanságát és életünk értelmességét, de ezt végül nem tudja meggyőzően igazolni sem a nyomozói erőfeszítés, sem a szerelem, sem a forgatókönyvírói önkény. Csak a butaság okozta hegek eléggé erősek ahhoz, hogy összetartsák az értelmes élet illúzióját.
Nagy V. Gergő
