Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 134. számában jelent meg.
#31 - Next Life (2025)
Ha a kedvenc filmemre gondolok, akkor egy sosem látott filmre gondolok, amely türelmesen várja, hogy végre megnézzem és örökbe fogadjam. A kedvenc filmem nyilván egy törékeny, elnyomott film lesz, mert annak már a gondolata is hánytatóan undorító és egészen egyszerűen elviselhetetlen, hogy valami olyasmit szeressek igazán, amit előttem már egy rakás másik ember is szeretett, és ezért beszennyezték a slájmos lelkesedésükkel és a közönséges szavaikkal. Nem, az én filmem csak egy nagyjából láthatatlan és érintetlen film lehet, amely a maga rejtőzködő szépségét először nekem (vagy az elsők között nekem) mutatja meg – és ezért ennek a filmnek már az első perceiben el kell taszítania magától azokat a langyos filmbuzikat és igénytelen hódolókat, akik a könnyű szeretet olcsó kéjeit keresik. Igen, ez a film rágós, ronda és unalmas lesz, kicsit rossz és ügyetlen is, és semmiképpen sem lehet evidensen nagyszerű vagy grandiózus remekmű – mint az a fekete gerenda az Űrodüsszeiában, amely előtt mindenki meghajol, és látványától minden majom üvölt.
Az én kedvenc filmemet nem egy dekoratív, liberális és felvilágosult gondolatokat hangoztató, szexuálisan vonzó ember fogja elkészíteni, hanem egy ronda, megtört, kudarcokat halmozó, keserű ember, aki Münchausen báróként kirángatta magát abból a sárból, amelybe az életét sodorta, és végül csak azért is összehozott egy tökéletes közönyt kiérdemlő, mégis csodálatos filmet. Igen, az én filmemet például olyan ember készíthetné el, mint Tenzin Phuntsog, aki ugyan meglehetősen egészségesnek és fiatalnak néz ki, de legalább egy zavaros karriert építő tibeti bevándorlósarj valahol Amerika közepén, és alig lehet kimondani a nevét. Az is tetszik benne, hogy első filmjének már a témájával és a legelső snittjeivel hazaküldi a moziból azokat, akikkel nem akar beszélgetni – hiszen egy vénember haláláról és a halál utáni családi csendekről forgatott 73 lomha, száraz és néha kicsit giccses percet, és rögtön a nyitósnittben olyan kitartó figyelemmel kezdi a kamerájával letapogatni a buggyos háztapétát, ahogy Tarr Béla vagy Jean-Pierre Melville fixírozta a málladó házfalakat és a vajszínű ballonkabátokat.
Egyetlen igazán emlékezetes jelenet van ebben a filmben, és ez pont eggyel több annál, mint amivel a kortárs filmművészet legjava szolgálni képes. Arról szól ez a négy perc, hogy egy hószínű lepedőbe bugyolált orvos meglátogatja a kockás inges szívbeteget a tágas nappaliban. A házigazda odanyújtja a karját a látogatónak, és az ütőeret kitapintó tibeti doki elkezdi hallgatni a szívdobogását az ujjain keresztül: szomorú morajlásokat, tétova, tört ritmusokat és baljós mocorgásokat fülel, aztán óceánmélyi lények burrognak neki, távoli földcsuszamlások zúgnak és zengenek, és minderre végül a csukott szemű gyógyító annyit mond: ez a szél. Majd miután a fáradtan és szuggesztíven rángatózó apának mégiscsak bevallja, hogy igen, ez a vízalatti koncert azt hirdeti: itt van a halál, és talán éppen csak maradt annyi idő, hogy el lehessen menni a Tibetet felidéző helyekre, hirtelen meglátunk egy magányos fát a hegyen – és aztán azt, ahogy a fa felé csoszog apa, anya és fia, hogy együtt intsenek búcsút egyikük életének.
Micsoda vágás! Ekkor, ennek a képváltásnak a szédületében éreztem először és utoljára azt, hogy ez a film az a film lesz, amelyet régóta keresek. Talán az első tíz perc precíz mozgásai és kimért ritmusai bűvöltek el, vagy annak a megindító valószínűtlensége, hogy egy fényűzően hatalmas, de kopárrá takarított amerikai ranch-en és annak a környékén járunk, ahová dölyfös olajbárók helyett szelíd és remegő tibetiek költöztek. Ez a kisuvickolt Amerika a bolygó tetejéről származó lakói révén álombéli világgá válik, hiszen tágas és szellős tereiben mégiscsak egy nyomorult kis ország fájdalmas emlékei kísértenek, és valahol a mélyben a szenvedő, beteg szívek atonális zenéje szól. De Tenzin Phuntsog némi idő után a fenséges csendeket semmilyen és üres csendekre cseréli, és a közhelyekbe fúló fináléval karakánul elárulja a nyitány ígéreteit. Nem, ez a film nagyon nem az én filmem, noha a kedvenc filmemről szintén úgy remélem, hogy nem lesz olyan, mint ahogyan elképzeltem őt – de azért a magashegyi emigránsok szelíd gyászdala mégiscsak hálát érdemel, mert legalább néhány másodperce elő tudta hívni az igazi találkozástól izgatottak szívritmusát, és megéreztette velem a legszentebb cinefil csalódás szolid szégyenét. Ez a csalódás egyszerre kijózanító és misztikus élmény: annak a tapasztalata, hogy akire vártál, mégsem jött el, de a távolmaradásában és az iránta érzett vágyban mégiscsak hírt kapsz arról, hogy valahol létezik.
Nagy V. Gergő
