Tizenkilencre lapot húztak. Kakukktojás-albumok

Megújulás vagy a jól bevált recept? A zenészlét örök dilemmája ez. Mi hordoz nagyobb veszélyt: ha egy előadó rendre csak marad a kaptafánál, és önismétlővé válik, vagy ha drasztikusan elrugaszkodik a tőle megszokottól, és esetleg elidegeníti a rajongóit? Most a zenei kaméleonok változatos életműve helyett egy-egy olyan albumot helyezünk fókuszba, amelyeken az előadó valami nagyon mással próbálkozott, mint azelőtt. Íme, nyolc kakukktojás-album. Ez az írás először a Recorder magazin 135. számában jelent meg.

George Harrison: Electronic Sound (1969)

1969-ben járunk, egy évvel a Beatles feloszlása előtt. Már megjelent néhány szólóalbum a tagoktól: John Lennon és Yoko Ono két közös lemezt adott ki, Paul McCartney és George Harrison pedig egy-egy filmzenealbumot. Harrison második szólólemeze azonban élesen elütött mind a Beatles zenéjétől, mind saját korábbi – indiai hatásokat tükröző, instrumentális – anyagától. Amikor a gyanútlan rajongók feltették a lemezt, egy 18 és egy 25 perces, szünet nélküli, egybefüggő avantgárd hangörvénnyel találták szembe magukat.

Az Electronic Sound felfogható egy erősen kísérletező agymensének, de hangszerdemónak is: Harrison az akkor még vadiújnak számító Moog szintetizátor harmadik szériájával játszadozik közel háromnegyed órán keresztül, kipróbálva annak legkülönbözőbb moduljait oszcillátoroktól fehérzaj-generátorokon át a billentyűzetekig. Elvétve dallamokat is tartalmaz, de csak nyomokban. Hangszertörténeti jelentősége legalább akkora, mint Beatles-történeti: Harrison ezután rátukmálta zenekarára a Moog használatát az Abbey Road stúdiófelvételekor, plusz ez az egyik első alkalom, hogy rockzenész elektronikus lemezt ad ki. Kuriózumnak érdekesebb, mint önmagában végighallgatni, bár a zajzene-headek örömüket lelhetik benne.

Bob Dylan: Slow Train Coming (1979)

A folkcsibész hat évtizedes életműve mindenképpen sokszínűnek mondható, ezer és egy irányból meg lehet fogni a munkásságát, de mindig az lehet az érzésünk, hogy kipereg a kezünk közül. Mindezzel együtt volt azért néhány alkalom pályafutása során, amikor 180 fokos fordulatot tett. Nyilván a „Dylan goes electric”-pillanat a leghíresebb, amikor az 1965-ös newport-i folkzenei fesztiválon elektromos gitárt ragadott, és megbotránkoztatta híveit. A nagyrészt klasszikusokat és kortársakat feldolgozó Self Portrait is elidegenítő törést jelentett.

De mi most a keresztény korszakát emelnénk ki: 1979-1981-ig a megtért énekes-dalszerző három, a keresztény rock, a blues és a gospel közös metszetében mozgó albummal sokkolt. Ezt a kevéssé kedvelt, evangelizáló időszakot vezeti fel a Slow Train Coming (ami egyben a trilógia legjobban sikerült, sőt, kifejezetten jó darabja). A szövegek egyszerűbbek, mint azt megszokhattuk, vallásról és Jézusról prédikál bennük, vagy épp a hitetleneken köszörüli a nyelvét. A zenei csomagolás viszont kifejezetten gazdag. Jól áll Dylannek a soulos, a Muscle Shoals fúvósaival és Mark Knopfler gitárjátékával dúsított hangzás és a szenvedélyes ének. Nemcsak a kritikusok egy részét sikerült elüldöznie, hanem a rajongóit is, akik hiába várták a koncerteken a régi klasszikusait, mert Dylan nem volt hajlandó a „szekuláris” zenéit játszani.

BOB DYLAN MÁSIK OLDALA – A LESAJNÁLT LEMEZEK.

Bruce Springsteen: Nebraska (1982)

A Főnök először – de nem utoljára – került pályája csúcsára a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, az E Street Band pedig már a The River duplaalbummal bebetonozta magát, mint az egyik legmenőbb, legkeményebben dolgozó stadionrockzenekar a porondon. Mindenki azt várta, hogy a hatodik sorlemez is hozza, vagy még tovább fokozza az őrületes energiákat, a bombasztikus, dús zenekaros hangzást, és Bruce tüzes, felszabadító, lázadó szólamait.

Ehhez képest az 1982-es Nebraska koszos sufnituning sounddal, lecsupaszított, minimalista hangszereléssel, és az együttes nélkül mesélt tovább Amerikáról. Ma már semmi kétség nem fér a szólólemez mestermű voltához – sőt, senki nem botránkozik meg, ha egy Springsteen-toplista élén köt ki –, de akkoriban legalább annyian vakarták a fejüket, mint ahányan éltették a merész váltást és az akusztikus hálószoba-balladákat. Nem beszélve a nyomasztó szövegvilágról, amelyet halálraítéltek, törvényenkívüliek, tragikus testvérek népesítenek be. Olyan lemez ez, aminek legnépszerűbb refrénje így indul: „Everything dies, baby, that’s a fact.”

U2: Pop (1997)

Mire a lemezboltok polcára kerül a Pop, addigra már rég lezajlott a U2 paradigmaváltása. Az 1991-es Achtung Baby és a hozzá köthető Zoo TV Tour nemcsak szakított az ír négyesfogat addigi stílusával, hanem művészi csúcsra is juttatta őket: a Brian Eno és Daniel Lanois párosa által producált album indusztriális-elektronikus hatásokat épített be Bonóék zenei palettájába, a nagyszabású koncertturnén pedig konceptművészeti-multimédiás glamőrületben tobzódtak. A Zooropa két évvel később még ezt a vonalat vitte tovább, aztán jött a Pop váratlan húzása.

A zenekar legmegosztóbb lemeze máig heves (na jó, 2026-ban ezt a jelzőt nehezen lehetne a U2-ra alkalmazni) vitákat vált ki: egyesek szerint az életmű mélypontja a posztmodernitást a végsőkig kitoló anyag, míg mások üdvözlik a zenekarra egyébként kevésbé jellemző kísérletezést. Mi ez utóbbi tábort erősítjük: a Pop hullámzó, de pont azért izgalmas, mert ez egyszer merészkedtek messze saját házuk tájáról. A 90-es évek trendi hiphopos ízei –dobgépek, hangminták – nem válnak kínossá náluk, az alternatív tánczenei irány egészen izgalmassá teszi a számokat, a klipek és a turné harsány, campy imidzse is kellően extrém. Maga a zenekar nem szereti és félkésznek tartja a Popot, de hát nem kell rájuk hallgatni.

Beastie Boys: The Mix-Up (2007)

A fehér raptrió az 1986-os debütálását követően annyi mindentől vált legendássá, hogy hosszú lenne most felsorolni: a koleszos bulihimnuszaik, a hangmintázás forradalmasítása, a punk attitűd, a műfajok és stílusok vad keverése, a fergetegesen szellemes dalszövegek, az óriási klipnarratívák, na jó, mégiscsak sikerült egy rövid listát ide rittyenteni. A hiphop-fenomén csapat legnagyobb trollkodása kétségtelenül a Country Mike’s Greatest Hits című, igazi ritkaságnak számító countryalbum, de az csak poén; a The Mix-Up viszont rendes sorlemez.

Ami nulla darab rapsort tartalmaz, merthogy egy instrumentális funk-jazz albumról van szó. Volt előzménye, a Check Your Head és az Ill Communication összekötő instru-szerzeményeit egybegyűjtő, 1996-os The In Sound From Way Out! – ekkor kezdtek megtanulni hangszeren játszani, jammelni, élő hangszereléssel színesíteni a sample-jeiket. A The Mix-Up bizonyítja, milyen piszok jó zenészekké és zenekarrá váltak: lezser örömzenélés és profi grúvolás, végig bent a pocketban. Bár a rajongók többsége mellőzhetőnek tekinti az életműben – plusz sajnos már csak egy búcsúzó raplemez követi –, és így ömlesztve sok lehet a funkolás, nekem mindig a szívem csücske marad, mert furamód pont a soul-funk felől szerettem meg először ezt a triót.

Lady Gaga: Joanne (2016)

A performatív, extravagáns átváltozóművész akkora elánnal robbant be a 2000-es évek végén, amihez csak az ambíciói érhettek fel. Nem volt nála fontosabb, megkerülhetetlenebb popdíva: elektropop-rnb slágereit egyszerre optimalizálta a klubokra és a rádióra, megteremtett egy (mit egy, megannyi) bizarr, grandiózus, groteszk-hedonista alteregót, Anyaszörnyeteget és revühősnőket, csúcsra járatta az önszeretetet, a szexualitás és identitás totális felvállalását. Világmegváltásra Madonna óta nem volt ilyen példa, kikövetelte magának a szupersztárságot.

A 2010-es években a Lady Gaga-alakváltozások ingája az elektronikus operaiságtól széles ívben lendült át az amerikai örökzöld felé. A Joanne egy – relatíve – külsőségeket háttérbe szorító énekesnőt prezentál, akit a country őszintesége és keresetlensége szólított meg. Hogy mennyire passzol ez a vallomásosság a gagai pózokhoz, vagy passzolnak Mark Ronson popérzékenységéhez, Josh Homme szurtos riffjei és Kevin Parker műfaji átlépései, arról megoszlanak a vélemények. A visszafogottabb hangszerelés azonban több teret enged Gaga hangjának – eddig sem rejtegette, de ami korábban egy teátrális elem volt, itt már a reflektorfénybe kerül..

Andre 3000: New Blue Sun (2023)

Az Outkast jelentőségét nem lehet túlbecsülni, a déli hiphop úttörői egy egész térséget raktak fel a műfaj térképére a keleti és nyugati part mellé, miközben legnagyobb sikereik közepette is bátran, végtelen kreativitással feszegették a saját kereteiket. A 2000-es évekre már nemcsak a hiphopot, hanem szinte a popot is meghaladták, két kézzel dobálták a bombaslágekeret, majd a csúcson abbahagyták a közös zenélést. Big Boi a 2010-es években kiadott három szólólemezt is, Andre 3000 azonban sokáig hallgatott, sőt a színészet felé mozdult el.

Sokan úgy gondolták, hogy talán végleg vissza is vonul a zenéléstől, és legfeljebb majd egy-egy filmben fuvolázgat, ám a rapper 2023-ban rácáfolt ezekre az aggodalmakra. A hiphoprajongók öröme azonban nagyjából eddig tartott, legalábbis aki a voltaképpen Andre 3000 szólóprodukciójának tekinthető Love Below kései folytatását várta, annak csalódnia kellett. Mintha a rapper direkt trollkodott volna végtelen hosszú, abszurd számcímeivel (egy példa: That Night in Hawaii When I Turned into a Panther and Started Making These Low Register Purring Tones That I Couldn't Control ... Sh¥t Was Wild!), na meg azzal, hogy nem rappel, csupán totálisan váratlan, 10-15 perces, céltalanul örvénylő pszichedelikus szerzeményeket kínál, egy spirituális new age-tripet jazzes kanyarokkal és ambientes lebegéssel. Elsőre idegbajt kaptam tőle, másodszor viszont beszippantott – nemcsak meditáláshoz ajánlható.

Beyoncé: Cowboy Carter (2024)

Beyoncé nagybetűs popsztár, a zeneipar egyik legsikeresebb alakja, több tucatnyi Grammy-díj birtokosa, trendeket diktál, lemezről lemezre ambiciózusan építkezik, tökélyre fejlesztett marketingépezettel a háta mögött egyszerre törekszik maximális szórakoztatásra, kulturális tabudöntögetésre és művészi önkifejezésre. A piedesztálra már a Destiny’s Child-érában felkapaszkodott, aztán egyre magasabbra jutott, előbb slágergyáros r&b-poplemezeivel, majd koncepciózus, társadalomkritikus, vizuális történetmeséléssel és ikonográfiával is aládúcolt művészi csúcsteljesítményeivel, a Beyoncé, a Lemonade és a Renaissance mesterhármasával.

Óriási várakozás előzte meg, mivel folytatja majd a sztár a fekete és queer zenei stílusokat és kulturális motívumokat ötvöző tánczenei album után – aztán jött egy cowboykalap, egy ló, meg egy countrylemez. A Cowboy Carter természetesen megintcsak túlmutat önmagán: zenetörténeti reklamáció és szocio-kulturális kiáltvány, amellyel a louisianai gyökerű Beyoncé visszahelyezi magát és az afro-amerikai előadókat a kifehérített americanába. De ha ezt kipipáljuk, akkor maga az album gyengébb eresztés. Zeneileg egy-két kivételtől eltekintve messze nem olyan változatos és vérpezsdítő, mint az előző két lemez, a Beatles-, Dolly Parton- és Nancy Sinatra-parafrázisok is szürkébbek a kelleténél, a western ikonográfia inkább modoros. Az irányváltás sikeréhez persze nem férhet kétség, ahogy azt a streaming rekordok, a kritikai hozsannák és az év albumáért járó Grammy-díj is példázza.

Huszár András

Köszönjük Belényi Zoltánnak a cikk alapötletét.