Tökéletes fan service – ilyen volt a Duran Duran a Sportarénában

Az újromantika névadói tegnap a Papp László Arénában bizonyították, hogy a felhőtlen nosztalgia is lehet művészet. A Duran Durant Jankó Bálint (Clayfeet) nézte meg.

A Duran Durannek jót tett, hogy ma már nem akar feltétlenül relevánsnak tűnni – volt egy időszak, amikor akart, túl vagyunk rajta –, hanem ahhoz tér vissza, amit a nyolcvanas években tökéletesen csinált: a popérzékeny, elegáns, funkys újhullámhoz. Igazából könnyed, derűs nosztalgiaprodukció lett – még akkor is, ha jelennek meg új lemezek, némelyik szuper, más meg csak elég jó. A koncerten is nagyjából ez történt, csak megdöbbentő színvonalon.

A szimfonikus intró után a világ legismertebb négy dobütésével kezdődő Is There Something I Should Know? nyitja a programot. A Roy Lichtenstein pöttyözött pop-artját idéző, bombasztikus, képregényes háttérvetítés az első percben jelzi: a vizualitás, amely mindig is a zenekar DNS-ének része volt, most is teljes értékű szereplő.

Viszonylag hamar érkezik az első meglepetés. A Duran Duran nem politikus zenekar. Szövegeiben soha, nyilvánosan is legfeljebb általános szinten: emberi jogok, béke, Pride – a magyar felvonulásra egyébként előző nap a negyven fokkal dacolva a dobos Roger Taylor is kisétált. A Hungry Like the Wolf előtt viszont Simon Le Bon kivételt tesz: üdvözli az áprilisi választást, jelezte, hogy ránk figyel mindenki, és „a nyugati világ Magyar Péter nagy rajongója”. A reakciókból ítélve a fideszesek ma nem itt vannak.

A nyolcvanas évek jegyében a program gerincét – bő felét – az első három album és korszak adja. A Danse Macabre sem töri meg ezt a logikát: a legutóbbi, 2023-as lemez újragondolt saját számai ugyaninnen merítenek, a kevésbé ismertek közül válogatva. Ezeket egészíti ki egy sor feldolgozás, néha egyszerre ugyanabban a számban ötvözve egy sajátot egy coverrel. Ilyen a Rio lemez elfeledett gyöngyszeme, a Lonely in Your Nightmare, amely végére a Super Freak mintha zsákvarrótűvel lenne odaerősítve – de végül is így két jó szám, egymás után, szünet nélkül játszva, szóval mi baj lehet? A Talking Heads Psycho Killere viszont majd a főprogramot záró Girls on Film közepére illesztve már természetesebben passzol.

Nincs üresjárat, a kevésbé ismert számok sem ültetik le a termet, és a lassabb blokk sem veszít a lendületéből. Sőt. Az Ordinary World most a venezuelai földrengés áldozataira emlékezve szól, a vetítésen három klasszikus szoborfejjel – méltóságteljes, megnyugtató pillanat egy olyan estén, amelynek egyébként nem ez a hangulata. Személyes csúcspont a The Chauffeur, ezen a turnén eddig először – ahogy a Duran Duran legkeményebb arcát mutató korai Careless Memories is, és nem csereszámokként, hanem pluszként.

Kihagyhatatlan az új kislemez, a Free to Love. A zenekarhoz ugyan illik a nagyon tömény, hetvenes-nyolcvanas évek funkys-diszkós, idézőjelbe tett camp, de inkább szélsőség a stílusukban – ennek ellenére remekül simul a programba.

Nem tudom, meddig lehet még mondani, hogy Simon Le Bon hangja egyre jobb, de most még biztosan. Lemezminőségben énekli végig az estet. Jellemző pillanat a Come Undone, amit régóta mindig duettben énekel az egyik vendégvokalistával. Eddig ez általában a vokalista nagy pillanata volt – most viszont Le Boné.

A zenekar első kislemeze, a Planet Earth adta az újromantikus mozgalom nevét. A brit popzene rövid, intenzív pillanatából nőtt ki a Duran Duran, hogy aztán ők csomagolják újra az egészet még nagyobb közönségnek. A legalkalmasabb szám arra, hogy a harmadik szettjét viselő Le Bon bemutassa a zenekart. John Taylor az utolsó előtti, aki ma is bizonyította, hogy az egyik legalulértékeltebb basszusgitáros a popzene történetében. Végül az énekes következik, a View to a Kill Bond-betétdalra utaló kihagyhatatlan geggel: My name is Bon. Simon. Le Bon.

A ráadás mindössze két szám: az egyéjszakás kalandok balladáját, a Save a Prayert felkérésre a mobilfények erdeje kíséri. A koncertet természetesen az újhullám remekműve, a Rio zárja, miközben a kivetítőn a közönség első néhány sorát látjuk, mindenki arca helyén az ikonikus albumborító rajzolt modellarcával.

Felhőtlen örömzene, látványos show, tökéletes hangzás. Ez együtt hibátlan fan service – ritkán tapasztalni ilyet.

szöveg: Jankó Bálint
fotók: Lékó Tamás