Visszhang. It’s Never Over, Jeff Buckley (filmkritika)

Jeff Buckley tragikus halála és az utána maradt űr máig része örökségének. Az It's Never Over, Jeff Buckley című dokumentumfilm azonban nem a tragédiát, hanem az embert keresi a mítosz mögött. Ez az írás először a Recorder magazin 135. számában jelent meg.

Legtöbbünk életében van legalább egy olyan fiatalon elhunyt színész, zenész, művész, akinek fényképét legszívesebben egy szív alakú medálban hordanánk magunkkal. Aki egyszerre mítosz, eszme, egy életérzés megtestesítője, nyíltan vállalt esendőségével és sebezhetőségével, mégis könnyű vele azonosulni. James Dean, Kurt Cobain, River Phoenix, Heath Ledger, Jeff Buckley… Utóbbi alakját máig különös hiányérzet lengi körül: kevés előadó hagyott maga után ilyen karcsú, mégis elementáris életművet, mint ő – egyetlen stúdióalbum elég volt ahhoz, hogy kultikus figurává váljon.

Amy J. Berg dokumentumfilmje, az It's Never Over, Jeff Buckley azonban, miközben végigkíséri Buckley üstökösszerű felemelkedését és rövidre szabott pályáját, a tragikus művészsors romantizálása helyett egy összetettebb, emberibb figura, az önkifejezés és a kitárulkozás között húzódó vékony határvonalon táncoló fiatal férfi portréját próbálja felfesteni.

A film nagy figyelmet szentel Buckley korai éveinek; annak, hogyan alakította apja, a híres folkzenész, a szintén fiatalon elhunyt Tim Buckley fölé tornyosuló árnyéka Jeff identitását. Miközben a világ folyamatosan apjához méregette, ő minden erejével azon dolgozott, hogy saját hangot találjon.

Berg több ponton összekapcsolja Buckley androgünitását, női energiákra való nyitottságát a személyes történetével: a film mintha azt sugallaná, az apja iránt érzett sértettség miatt sokkal könnyebben talált inspirációra a Nina Simone-hoz hasonló női művészekben, mint a hagyományos férfiszerepekben. Hatása, valamint hangjának törékenysége, érzelmes kifejezőereje is részben abból fakadt, hogy nem félt olyan regiszterekhez nyúlni, melyeket a rockzene hagyományosan femininnek bélyegzett.

Nem véletlen hát, hogy történetének legfontosabb megszólalói között nem rocksztár kollégáit vagy híres rajongóit találjuk. Berg koncertfelvételekből, pixeles házi videókból, fotókból, hangüzenetekből és meganimált firkálmányokból kollázsszerűen építi fel Buckley portréját – ehhez vonalvezetőül pedig az énekes-dalszerzőhöz legközelebb álló nőalakok szolgálnak: az édesanya, Mary Guibert, valamint az egykori szerelmek, Rebecca Moore és Joan Wasser.

A sok archív felvétel és visszaemlékezés között száguldva mégis úgy érezhetjük, egy-egy érdekesebb felvetés túl gyorsan „kerül le a napirendről”, ahogy a film azt is csak a vége felé kezdi el megpiszkálni, hogy azért Buckley sem volt mindig feddhetetlen angyal. Pedig az It's Never Over... legemlékezetesebb pillanatai éppen azok, amikor visszábbvesz zakatoló tempójából, és hagyja, hogy az összehordott dokumentumok helyett a zene és Buckley istenadta tehetsége magáért beszéljen. Például a New York-i Sin-é kávéház szűk színpadán: ahogy Buckley énekelni kezd, a háttérzaj elhalkul, a közönség figyelme szinte mágnesként tapad rá. Ezekben a jelenetekben válik igazán átélhetővé a csoda – ám ebből a csodából sajnos többet ad az, ha egy órát szánunk az 1994-es Grace album végighallgatására, mint az, ha kettőt Berg filmjére.

Az It's Never Over összképe fókuszálatlan; inkább benyomásokból és emléktöredékekből építkezik, semmint, hogy átfogó elemzést kínálna. De talán maga Buckley alakja is ilyen: olyasvalaki, akit lehetetlen teljes egészében megfejteni. Akinek varázsa és vonzereje elválaszthatatlan titokzatosságától.

7.5/10

Nagy Eszti

A filmet az Amazon Prime-on lehet megnézni.