„Ennél jobb választ még nem találtam arra, hogyan érdemes élni” – efkilenc-interjú

Nyolc évig készült a cet debütalbumára efkilenc, aki szólókarriert is csak azért indított, hogy a Jambush-sal és Tefh-fel közös triója minél jobb legyen. Kulcsszerepe volt abban is, hogy idén megszületett a The Farsighted, amin a magyar Farseers kollektíva a nevadai Keep Recordsszal zenélt, és év elején egy rövid amerikai turnét is lenyomott a Roach Taxival. Kondor Tamás elmesélte, milyen szürreális élményei voltak Amerikában, hogyan leste el Weöres Sándortól a legjobb flow-kat, mit hozott a Mulató Aztékok-iskolából, és miért kell olyan közösségeket építeni, amik nem a pénzről szólnak. Ez a Recorder magazin 135. számában megjelent interjú bővített változata.

Eger inkább a hardcore-ról híres, nem a rapről. Téged hogyan kapott el a hiphop?

Még jóval előttem ott volt azért az Eger Valós Oldal, és az Egál Club (egykori Más), ahol HC mellett drum & bass és rapbulik is voltak, de az bezárt, mire a középsulit elkezdtem, és egy légüres térbe kerültem Egerben. Nem volt spanom, aki hiphopot hallgatott volna, ezért végighallgattam mindent a legrosszabbtól a legjobbakig. Viszonylag közel volt – Mezőkövesd fél óra – Funktasztikus, aki arról a világról beszélt, amiben én is felnőttem. Egerben nem volt annyira súlyos a helyzet, mint keletebbre, de tőlünk három utcára már voltak olyan házak, amiken nem volt nyílászáró, mégis éltek benne emberek. Funktasztikus szövegeiből kiderült, hogy azok az elhagyott gyárak, amikbe betörtünk kamaszként (és ahol a nemzetközi hírű graffitiművész, Mr. Zero rajzaival találkoztunk), miért zártak be, miért nincs itt az embereknek pénze, munkája, hogyan zajlott a rendszerváltás. Ami a töriórákból kimaradt, az a Funktasztikus-albumokban benne volt.

Hogyan forrt ki az évek során, hogy milyen rapet szeretnél csinálni, és hogyan találtad meg ezt a Griseldás, Alchemistes, Marcianós zenei világot magadnak?

Ez a hangzás nem innen, hanem Angliából jött nekem: Blah Records, Lee Scott, Sonnyjim, Jam Baxter, Black Josh. Ezeket Layerson (zïp) és Jambush (Holdudvar, cet) mutatta meg, és hamar beütött, hogy ez valami más világ. Azt meg, hogy milyen zenét szeretnék csinálni, a közegem alakította. Zenélni általában a haverjaimmal szoktam: ha átjön valaki, írunk egy számot. Ha sikerül olyat mondani, amin röhög az egész osztály, abból jó rap lesz. A másik meg a színpad: vannak sorok, amikbe a szíved-lelked bele kell önteni, hogy pengék legyenek ott és akkor, és vannak olyan, amik mondják magukat, mert annyira jól ülnek a beaten, és bemondja helyetted a közönség, vagy a haverjaid, mert akkora duma. Olyan sorokat akartam írni, amiket könnyű magabiztosan mondani, szóval végül is a lustaság vezérelte ezt a flow-t. Ezért van csomó szünet, levegővétel, meg soráthajlás is benne. Ha azt akarnám, hogy takkosan kijöjjön, többet kéne szerkeszteni, de inkább veszek egy levegőt, vagy bemondok egy adlibet, a következő sort meg elkezdem utána. Így talán könnyebben is hallgatható, mintha faltól falig érne.

Élőbeszédszerű a raped, mintha a spanod dumálna hozzád sétálás közben.

Ez cél is volt. Az angolban rövidebbek a szavak és bármelyik szótag lehet hangsúlyos, így többet tudsz mozaikozni egy soron belül. Magyarul baromi hosszúak a szavak, és mindig az első szótag hangsúlyos, ezért sok itthoni rapzene vagy monoton, vagy esetlen és magyartalan. A cettel pont ezt az élőbeszédszerűséget kerestük, hogy olyan legyen a rap, mintha nem is lenne kitalálva, így magyarul is természetesebben hangzik. Nekem nagyon örömteli, hogy egyre több az olyan rapzene, ami nem a flowzásról szól, hanem inkább beszédszerű.

Az első Holdudvar mixtape-en, az ATM-en még egy széplelkűbb karaktert hoztál, de aztán a szólóalbumaidra (Vagy amit akartok, efkilenc az f, Gelato) kialakult ez a jó értelemben flegma, laza, de kedves és két lábbal a földön álló figura. Milyen rapalteregót akartál magadnak teremteni?

Olyat, amilyen én is szeretnék lenni. Elég sokat küzdöttem szorongással, dokihoz is jártam vele, szóval újból kellett tanulnom az önbizalmat, hogy úgy tudjam prezentálni magam, hogy rendben vagyok a világgal. A rapzene arról szól, hogy megmutasd, amit te szeretsz, az a legfaszább dolog a világon. Ebből lehet egy értékközösséget kovácsolni. Ha olyan napom van, tudok baromi szemét lenni, meg kedves és együttérző is; tudok felvágós lenni és büszke, de nem vagyok annyira  nagyképű. Ezek látszólag ellentmondásosak, de a helyzet szüli, épp hogyan érzed magad, és hogyan viselkedsz. Szövegekben meg azt szeretem, ha valami úgy tud ironikus lenni, hogy nem alávág annak, amit mondasz, hanem árnyalja. Az iróniáról sokszor úgy beszélünk, mintha a gúny egy formája lenne, pedig nem az. Ironizálni azzal kapcsolatban tudsz, ami amúgy nagyon közel áll hozzád, és épp ezért látod az esetlenségét meg az egyszeriségét is.

Biatorbágy hunyorítva sе Brooklyn - kritikánk efkilenc 2023-as lemezéről

Van egy szerethető kisrealizmus a szövegeidben. Például simán rappelsz arról, hogy elviszed az unokahúgaidat a játszótérre, ami szerintem tök menő, de azért nem tipikus raptéma.

Egyszer mondtam olyat is, hogy „nem is flexelek, csak mesélem az élményeim.” Tényleg úgy szoktam verzét írni, hogy átgondolom, a legutóbbi reppes nap óta milyen érdekes dolgok történtek velem. Ebben a Mulató Aztékok nagy iskola volt: a régi Tink-verzék kétharmada arról szól, hogy sétál Pesten A-ból B-be, és elmondja, mit lát éppen, vagy mit mondott a spanja a telefonban. Ez is az élőbeszédszerűséget erősíti, hogy nem akarok mindig frappánsat meg okosat mondani.

nyhill úgy összegezte a stílusodat, hogy „atipikus zene, amit autózás közben hallgatsz.”

Curren$y mondta egy interjúban, hogy „én nem olyan zenét csinálok, ami a klubban megy, de a klubba menet meg utána hazafelé is kell valamit hallgatni – és akkor eljön az én időm”. Kicsit így vagyok vele én is. Ez a sétálós BPM nyugodt haladáshoz ideális, ahogy bedugott füllel sétálsz haza a Duna-parton, vagy vezetsz, vonatozol.

„Kijöttünk a kisszobából, ez már itt a nappalim.” A Nappalim című számod a Slow Village kisszobáját gondolja tovább, és azt sugallja, hogy a magyar rap generációi egymásra épülve viszik tovább az örökséget.

Nekem ez csak azt jelentette, hogy a kisszobában csinált zenéim most meg lesznek mutatva egy szűkebb közegnek. De valóban van egy csomó folytatható iskola a magyar rapben. Interfunk Egy átlagos külvárosi történetét, az NKS Öt csillagát, az első két DSP-t, Az Idő Urait, Bankost, Faktort, a Mekvárt Szlenget rendszeresen előszedem – ezek ma is divatosak. Van egy budapesti hiphophangzás, ami nem létezhetne máshol. A Hálózat meg a Farseers nem összetéveszthető semmivel. A kedvenc rapbeatemet Faktor csinálta, ez Bankos és az NKS Territórium című száma. Bármilyen dj-szettet játszom, ha üres is a tánctér, erre a számra mindig megjelenik a terem hátuljában három negyvenes faszi, akik se utána, se előtte nem voltak ott, és azt kiabálják, hogy na ez az! Azt a beatet szeretném megcsinálni mindig, de persze sose fogom.

Az első Akkezdet Phiai-albumot bármikor végighallgatom, eszembe jut egy fél verze. Nagyon szeretem, ha egy rapper megengedheti magának, hogy nem játszik ki minden rímet a legvégéig, mert van elég. Ez a fajta pazarlás van az első Akkezdeten is, amit csomószor úgy hallgatok, hogy én ezt a sort nem így írnám meg, és ez ad egy ötletet, amivel el lehet kezdeni egy számot. Tök jó ez a burjánzó ötletmassza, mert automatikusan lehet tovább dagasztani. Ez a formula immunis arra, hogy elöregedjen. Nekem az összes kedvencem olyan – zenészek, írók, filmesek –, hogy mindig ugyanazt csinálják, csak mindig jön hozzá egy új árnyalat. Nálam is, az első albumon még nem voltak balos kiszólások, aztán lettek. Aztán jöttek az autósak. Ha megnézed, az efkilenc-verze egy recept: kell mondani valamit egy ruháról, egy kajáról vagy italról, egy kocsiról, egy kevésbé ismert rapperről és egy focistáról. Néha be kell szólni valakinek, és elmondani, hogy a gazdagok csicskák, aztán kell egy biciklizős sor, meg egy „süt a nap, találkozom a barátaimmal” sor, és kész is a szám.

„Amit ő hoz, senki más nem képviseli a magyar hiphopban” – efkilenc kedvenc 2023-as zenéi

Kik az íróid?

Tersánszky Józsi Jenő a legeslegnagyobb. Meg Krúdy, Márquez. Náluk olyanok a mondatok, hogy bárhova lapozok, mindig jó.

Az ugyan Jambush sora a Sienában, hogy „magyar nyelv changed my life, Weöres Sándor changed my flow”, de van olyan író, aki a rapedre is hatott?

A rapszövegeimre inkább a rapszövegek hatottak, de ez a sor mindhármunkra igaz a cetben. Egy időben szinte mindig nálam volt egy Weöres Sándor-válogatáskötet, és ha csináltam egy hülye beatet valami fura ütemezéssel, és nem tudtam, milyen flow passzolna hozzá, akkor felütöttem egy random sort a kötetből, és ott volt egy olyan flow, amire még soha nem gondoltam. Weöres Sándor az összes flow-t tudta. Ha a magyar néplélekbe beivódott egy szöveg, az nem a Szózat, a Himnusz vagy a Nemzeti dal, hanem az Izzik a galagonya. De Kassák is nagy kedvencem, akitől sokat tanultam arról, hogyan lehet egyszerűen, tisztán, világosan beszélni. Régóta a „kevesebb több” esztétikája érdekel. Egy ideje a beatjeim is kétsávosak. A Steve Joxleren még volt olyan, ami száz volt, de azzal nem élvezetes dolgozni. Ma már olyan hangmintát keresek, amit lehetőleg nem kell vagdosni. Kicsit szétroncsolom, alávágok egy dobbreaket meg egy basszust, esetleg pár szirénahangot és effektet, és kész. Úgy vagyok vele, mint a rappeléssel: nem kirakom magamból a nagy művet, hanem abból legózgatok, ami szembejön velem.

Vannak bejáratott hangminta-lelőhelyeid?

Akárhonnan jöhetnek izgalmas hangok: a filmből, amit nézek, az Instagram-reelsből, amit nyhill pörget mellettem. Nagyon bírom a plunderphonics irányzatot, aminek az a lényege, hogy összelopkodsz dolgokat, és a lehető legkevésbé alakítod át őket. Mivel botfülű vagyok, nekem ez fekszik, hogy valaki megcsinálta jóra, én meg használom. Ebben benne van az is, hogy általában akkor írok számot, ha átjön egy haverom, és ők szeretnék minél előbb elkezdeni írni a szöveget, amihez elég egy pár hang. Utána még meg kell írni és fel kell venni a saját részemet is, ezért nem tökölhetek hat órát a beattel. Ha nem tetszik mondjuk a bassline, megkérem nyhillt, hogy játsszon rá valamit, de kevés az utólagos szerkesztés. Az a jó, amit elsőre sikerül elkapni, amit meg nem, azt hagyjuk is inkább.

„Én letörölném a vigyort minden nagytőkés arcáról, shout out Marx Károly” (Csebokszári) A baloldaliság Magyarországon terhelt fogalom. Számodra mit jelent?

Azt, hogy mindig a kiszolgáltatottabb mellé kell állni. Meg azt is, hogy nem minden a sikerességelv mentén működik. Ha zenélsz, az első dolog, amit megkérdeznek, hogy „na és mikor lesz belőle pénz?”. Ez kiveszi a képzelőerőt és a lelkesedést az emberekből, pedig fontos olyan helyzeteket és közösségeket kultiválni, amik nem csak a pénzről szólnak. Ennél jobb választ még nem találtam arra, hogyan érdemes élni.

A barátaid azt mondták, hogy te vagy a legkorrektebb csávó, akit ismernek. Ezt kitől örökölted?

Édesanyámtól. Róla is mindig így beszélt a környezete. Ő olyan magaslatot teremtett meg az életében, amiről azt éreztem, hogy számomra nem megugorható. Ezért kicsit szívfacsaró is hallani, hogy ezek szerint van látszata annak, amire törekszem. De ebben leginkább a hiúság vezérel: ilyen embernek akarom látni magamat, ezért így viselkedem. A Holdudvarban többen csonka családból jönnek, ezért a mi számunkra ez az underground hiphop-közösség kicsit a család helyiértékét vagy funkcióját is betölti. Nem mindenkinek van hova hazamenni, vagy nem olyan helyről jön, ahova szívesen megy haza. Én szerencsésebb vagyok ebből a szempontból, de ezért is szeretnék az lenni, akihez lehet fordulni. Ha vasárnap délután eleged van mindenből, és nem tudod, mit csinálj, hozzám átjöhetsz, és főzünk egy teát meg főzünk egy beatet.

„Te rajongókat toborzol, én meg közösséget építek” (szveg) A hiphopban a rappereknek van egy crew-ja, de neked több is: ott a Holdudvar, a Farseers, a cet. Az utóbbi időben mintha a szólókarrieredet is parkoltattad volna a csapatokért.

Fordítva történt: azért csináltam a szólódolgokat, hogy jobban tudjak csapatban dolgozni. Mire kijött az első szólóalbumom, már két éve készült a cet-lemez, és azt vettem észre, hogy úgy rappelek, mint Jambush, csak kevésbé jól. Ez rohadtul idegesített, és éreztem, hogy csak úgy tudok teljes értékű csapattag lenni, ha kikísérletezem a saját védjegyemet. Meg kellett tanulnom jobban rappelni, szöveget írni, beatet csinálni, felvenni, keverni, színpadon lenni. Azért tudtuk mostanra befejezni a cet-albumot, mert szólóban összeszedtem a készségeimet és önbizalmamat ahhoz, hogy egy ekkora léptékű munkát végig tudjak vinni.

A színtéren pedig azért tudok betölteni ennyi szerepet – közösségi ember, koncertszervező, menedzser –, mert nekem van időm erre. És valamiért könnyebben tudok időben válaszolni egy emailre, mint a legtöbb rapper. A Farseersben van 30 beatmaker, én azzal tudok többet hozzátenni a kollektívához, hogy intézem az ügyeiket. Egy darabig feszélyezett, hogy félelmetesen jó beateket csinálnak a Farseersben, vagy mennyire jól rappelnek a Holdudvarban és a Berlin Hotel Collective-ben. Emlékszem, amikor először hallottam Azúlt rappelni, aztán két év alatt jobb lett, mint én tíz után. De ezzel semmi gond nincs, mert nekem az az erősségem, hogy mindent tudok csinálni egy kicsit: az MC-nek egy beatet, a beatmakernek egy verzét, a zenekarnak szervezek egy koncertet, a kiadónak meg menedzselem az ügyeit. Ha csak beateket csinálnék tíz évig, azt megunnám.

Akkor te a közösségi létben éled meg a sikert, és a szólókarrier nem is izgat annyira?

Abszolút. Persze kaphatnának több elismerést ezek a csapatok, mert nagyon jók, de én is írhatnék eladhatóbb dalt, vagy menedzselhetném úgy magam, hogy picivel feljebb lépjek. Erre meg is volt az esélyem, amikor kijött a Gelato EP, és felléphettem a Slow Village meg Gege előtt, és ott voltam azokban a backstage-ekben, ahol az eggyel népszerűbb underground létezik. Szóval nyílt volna alkalmam kiküzdeni ezt a szélesebb elismerést, de többet adott az, hogy a csapataimmal törődtem. Ha megjelenik a cet-album, sokkal többet elérek, mint amit valaha ambicionáltam a zenéléssel. Soha nem gondoltam például, hogy Amerikában zenélhetek, vagy fellépek a Budapest Parkban. Szóval nem osztottak rossz lapokat egyáltalán.

A cet dupla debütalbuma, a zenés mesejáték a legnagyobb szabású dolog, amit eddig csináltál, és érzelmileg is ez az album a legfontosabb neked. Miért?

Mert végig erre készültem, ezen dolgoztam, és mert Jambush meg Tefh a legjobb barátaim lettek a munka során. Nyolc éve a legjobb ötleteimet ide teszem félre.

Ez a magnum opus?

Ha lehet ilyet mondani, igen. Ez igazából már a harmadik albumunk, annyi dalt kidobtunk. Mire kész lett volna egy lemez, annyival előrébb tartottunk, hogy azt éreztük, már nem reprezentál bennünket. Mostanra értünk meg rá. Ez egy nyelvjátékos, hülyéskedős, műfaji klisékkel és rappózokkal játszó album: zene és mese és játék. Én sose a legjobb rapet vagy a legjobb beatet akartam megírni, hanem egy saját világot teremteni, amiben elveszhetsz – azt hiszem, ez végre ilyen lett. Az egyik első zene, amit már magamtól hallgattam, az a faterom Vadászat kazettája volt, aminek van története, helyzetei, karakterei, amikbe kapsz egy bepillantást, de sok mindent neked kell hozzáképzelned. A cetben sem egy-egy dal vagy sor érdekes, hanem az egész, amivé összeáll benned.

Az amerikai turnén

A Farseers színeiben az amerikai Keep Recordssszal is csináltatok idén egy lemezt, te pedig egy rövid amerikai turnét is lenyomtál a Roach Taxival, amit a kiadó két alapfigurája, ChiefDVB és Syntax Vernac csinál. Ez milyen élmény volt?

Elég szürreális. Elmesélek egy sztorit: Los Angeles külvárosában jártunk, a kertes házak között, én meg néztem, hogy hol fogunk rappelni? Bementünk egy hátsókertbe, ahol fel volt építve egy rendes fesztiválszínpad, és ott volt száz ember, meg két pult: balra kaja-pia, jobbra meg fű és varázsgomba. Délutántól húszperces szetteket játszott mindenféle zenész – rapper, jazz-zenekar, R&B énekesnő, meg mi is a Roach Taxival. Rogerék előadtak pár számot, ami alatt én voltam a dj, aztán kijöttem a dj-pult mögül és magyarul rappeltem. Mindenki nézett, hogy most mi van, aztán elnyomtuk a közös zenéket. Elmondtam, hogy Budapestről jöttem, és mennyire izgalmas, hogy itt lehetek, és a koncert után a százból vagy nyolcvan ember odajött hozzám beszélgetni egyesével. Köztük egy nagydarab hatvanas faszi, hogy „Bro, egy szót sem értettem abból, amit rappeltél, de látszott, hogy komolyan gondolod, és ez a lényeg. Respect!” Mondom, „köszi, fater, ez jólesik.” Aztán odajött egy másik tag, hogy tudom-e, ki volt ez. „Nem szokta nagydobra verni, de amúgy ez az ő háza, és nyugati parti beatbox-legenda, turnézott a Cypress Hill-lel, ismeri Big Daddy Kane-t és ismerte Tupacot, szóval amit ő mondott neked, annak súlya van.” Akkor esett le, hogy ez a közeg csupa olyan arcból áll, aki lehet, hogy már a műfaj születése óta csinálja ezt, és volt már sokkal feljebb is, de nem feledkezett meg róla, hogy miről szól. Én meg idejövök kelet-európai fehér gyerekként, és azt mondják, hogy így kell... Azóta nincs bennem kétség a létjogosultságommal kapcsolatban.

interjú: Soós Tamás
fotó: 1301

Roger Tiborczszeghy: „Budapesten olyan hiphopkultúra van,
amilyet utoljára New Yorkban láttam a '90-es években” – Keep Records-interjú