Ha már nem lehet olyan, akkor legyen valami más – ilyen volt David Byrne a Sportarénában

David Byrne fellépése egyszerre volt koncert és táncelőadás, mindkettő és egyik sem. Nyilván a Talking Heads-számok ütöttek a legnagyobbat, a Life During Wartime például megrázóan aktuális lett.

Már David Byrne előző, 2009-es budapesti fellépésén is voltak olyan táncos elemek, amik bőven túlmutattak egy koncerthez tartozó átlagkoreográfián, American Utopia című előadása pedig új szintre emelte mindezt. Megszabadult mindentől, ami korlátoz, a kábelektől, a mikrofonállványoktól, a rögzített hangszerektől (a dobok is nyakban lógtak), így mindenki mozoghat, és egymásba mosódhatnak a zenész / vokalista / táncos szerepek. Azért nem táncelőadás ez, de nem is koncert. A mozgás nem illusztrál vagy lekísér, de nem is önmagában való. A Who Is The Sky? turnéján a színpadot három oldalára hatalmas vetítővásznak is kerültek.

Ha az ember már látott valamit az American Utopiából (2018-19-ben nagyot szólt), azt maga a koncepció nem lephette meg, de nyilván jóval erősebb élőben, nagy színpadon, mint képernyőről. Eleve van valami nagyon byrne-i furaság az élőzene (legalábbis elvben meglévő) spontaneitása és a koreográfia látványos megcsináltsága, illetve a profi tánc és a Byrne-féle sajátos mozgáskultúra feszültségében, ezek egymásba hatásában, a határok bizonytalanságában.

Ugyanakkor a kevésbé erős szólódalok alatt megmutatkoztak ennek az előadásnak a korlátai; vagy inkább mondjuk úgy, hogy az amúgy fülbemászó, jól megcsinált, hol megható, hol vicces dalokat nem tudta az előadás sem olyan magasságokba emelni, ahol David Byrne legjobb műveinek bérelt helye van.

AZ EGYIK LEGUTOLSÓ CSODABOGÁR – DAVID BYRNE-PÁLYAKÉP

Viszont a Talking Heads-számok – amikből volt bőven – új életet kaptak. Sokat adnék azért, hogy láthassam élőben a zenekart, de így, hogy ez nem fog megtörténni, talán ez a legjobb elérhető opció: hogy nem is akar úgy tenni, mintha lehetne olyan (nem lehet, mert az egy együttes volt, sok csodás zenész közös alkotása), hanem inkább átemeli valami másba.

Fotó: Michael Caswell / Scene In The Dark.

Általában véve egyértelműbben funky volt az, ahogy a Talking Heads-számokat játszották, és ha el nem is tűnt, de kevésbé volt jelen az eredetik ideges feszültsége. De voltak újszerű húzások is. A nyitó Heaven sokkal egyértelműbben reményteljes dal lett, mint az eredeti; a Psycho Killer Arthur Russell dúsabb hangszerelésében szólalt meg. A Life During Wartime pedig felpörgetve – a végén a jelen Amerikájából vetítettek videókat, és bár ez lehetett volna szájbarágás, inkább egy gyomros volt.

Amúgy David Byrne mutatott fotókat, amiket a budapesti szoborparkban csinált, és beszélt arról is, hogy hányszor volt itt Magyarországon autokrácia, de mindig kijöttünk belőle.

szöveg: Rónai András

A fotók a turné korábbi állomásain készültek. Nyitókép: Josh Darr.