Sötét, felemelő – ilyen volt az A Perfect Circle a Budapest Parkban

Csodásan szólt, és azt is lazán bebizonyította a Perfect Circle a Parkban, hogy merengős alt-metálja nem szimpla Tool-pótlék. Billy Howerdelék első magyarországi eljövetelét az sem vágta tönkre, hogy a csúcsponton – a Tool-bulikról már ismerős – tízperces szünettel szakították meg a koncertet.

A Tool-énekes Maynard James Keenan és a pályáját a Nine Inch Nails gitártechnikusaként kezdő Billy Howerdel közös projektje, az A Perfect Circle már 27 éve létezik, de csak most jutott el először Magyarországra. Azt, hogy 27 éve aktív, nem mondanám, mert a kezdeti, igen kreatív időszakot leszámítva, amikor pár év alatt két platinalemezt (Mer de Noms, Thirteenth Step), plusz egy Bush-kritikus átdolgozásalbumot (eMOTIVe) is leraktak az asztalra, csak hézagosan tudtak működni Keenan egyéb elfoglaltságai miatt, akinek a Tool, a Puscifer, és az arizonai sivatagban üzemelő borászata is leköti az idejét. A parkos koncertet látva viszont csak sajnálni lehet, hogy mi mindenből maradtunk ki eddig.

Pedig alapvetően nem történt más, minthogy feljött a zenekar a színpadra, és szó nélkül eljátszotta a számait. De ezek a számok pár perc alatt megteremtettek egy saját világot, amit Howerdel kísérteties melankóliából táplálkozó dallamvilága, poszt-punk és goth klasszikusokból is erősen merítő gitárjátéka alapozott, és a lemezminőségben éneklő Keenan koronázott meg. Sokat hozzátett az is az első félidőhöz, hogy a metálzene egyik enigmatikus különcét, aki a színpad hátsó részén megbújva, sötétbe, jelmezbe, vagy egy karakterbe burkolózva szeret énekelni, hogy a figyelem ne rá, hanem a zenére irányuljon, most világosban figyelhettük előadás közben. Keenan teljes átéléssel, néha vészjóslóan meggörbülve, a mikrofonállványába kapaszkodva énekelte végig a koncertet, amit hiba nélkül, lenyűgöző eleganciával hozott le.

Maynard itt egy teljesen más, jóval dallamosabb, sebezhetőbb és érzelmesebb arcát mutatja meg, mint a Toolban, ami jóval komplexebb és filozofikusabb, vagy a Pusciferben, ami meg sokszor abszurd őrületbe hajlik. Talán ezért is jött be annyira az A Perfect Circle „új” lemeze, az Eat the Elephant, amin ezt a koncepciót vitték el a falig, és amin Keenan élete egyik legjobb, legfogósabb énekteljesítményét nyújtja. A koncertet – a The Package után – egy Eat the Elephant-blokk nyitotta, és volt benne rizikó, hogy ezek a gitár helyett zongorán íródott, szépen rétegzett, lassabb-csendesebb dalok hogyan fognak működni élőben (remekül), de jó csel volt előrevenni őket, mert Howerdelék így beleringattak az APC meditatívabb, merengősebb világába, és hozzálassították az időt a zenéjükhöz, amit a koncert alatti telefontilalom is elősegített.

A koncert dinamikája az volt, hogy a komótosan építkező, Keenan éteri énekével megtámasztott dalok egyre fokozták a tempót, ami egy korai, riffelősebb slágerben teljesedett ki, hogy aztán megint visszaejtsék a tempót, és kezdődjön minden elölről. Ez adott egy kellemes hullámzást a koncertnek, ami lehet, hogy hátul álldogálva halkabb vagy eseménytelenebb volt a kelleténél, de elöl, középen, a koncertre tizen-huszonéveket várt rajongók gyűrűjében, ahol minden második dalt együtt énekeltek Keenannel, perfekt volt a hangulat.

Matt McJunkins basszusgitáros, a háttérben a Failure-ben is játszó Greg Edwards. Fotó: Szvacsek Attila.

Howerdelék nagy menetét csak egyetlen dolog akasztotta meg: a tízperces szünet. Tool-koncertekről ismerős megoldás, hogy a zenekar pihenőt tart a szett közepén, de itt a ráadás előtt vonultak le, pont amikor a The Outsiderrel csúcsra ért a koncert, és még egy kisebb pogó is kerekedett. Maynard elküldött mindenkit sörért, a hangszórókból pedig valami plázás liftzene szólt, ami azért elég kiábrándító volt. Persze, ha ez kell a 62 éves Keenannek, hogy pihentesse a hangját és ilyen minőségben énekeljen, akkor legyen, de erős a gyanú, hogy inkább azért volt erre szükség, hogy az alapvetően fesztiválokra kalibrált műsort a saját bulikon kihúzzák másfél órásra.

MINDIG LETAGLÓZ – ILYEN VOLT A TOOL KÉT ÉVE AZ ARÉNÁBAN.

Mindegy is, mert utána rögtön visszahozták a hangulatot, jött az indusztriális beütésű Counting Bodies Like Sheep to the Rhythm of the War Drums, a régiek közül ki egyáltalán nem lógó új dal (Starless), a Blue, és az elmaradhatatlan Judith, Josh Freese nagy kedvence, amiben az újra az APC-vel turnézó dobos is jól kiélhette magát. De nagyot szólt még korábban a digitális függőséget taglaló Disillusioned, az álszentséget ostorozó TalkTalk, és John Lennon békeballadája, az Imagine is, amit az A Perfect Circle inkább elborult világvégehimnuszként játszik. (A The Noose nálunk sajnos kikerült a setlistből.)

Josh Freese. Fotó: Szvacsek Attila.

A koncert előtt háromszor is bemondták, hogy tilos hang- és képfelvételt készíteni, és aki előveszi a telefonját, azt kikísérik, de Maynard a végén megengedte, hogy a közönség felvegyen egy számot. Ez a fordított pszichológia tökéletesen működött: a semmiből felemelkedő kéz- és telefonerdő csak még nyilvánvalóbbá tette, hogy addig mennyire jó volt kütyük nélkül hallgatni a koncertet. Aminek a folytatására reméljük, hogy nem kell Tool sokat várni: Howerdel egy friss interjúban elejtette, hogy a Starless valami nagyobb anyag felé mutat, úgyhogy ha újabb koncertet a közeljövőben valószínűleg nem is, de legalább egy új albumot kapunk az A Perfect Circle-től.

szöveg: Soós Tamás
fotók: Szvacsek Attila

A Perfect Circle előtt az egykori Savages-énekes Jehnny Beth alapozta meg zajos-punkos energiákkal a hangulatot:

Még több APC-kép: