Monokróm minimalizmus. Vince Staples: Cry Baby (lemezkritika)

Hollywoodi kitérő és a zeneipar ekézése után fanyar, minimalista albummal tért vissza a West Coast legjózanabb krónikása, Vince Staples. Az új lemez azonban inkább hat biztonsági játéknak, mintsem formabontó megújulásnak. Ez a kritika először a Recorder magazin 135. számában jelent meg.

Vince Staples az elmúlt évtizedben úgy építette fel szikár világát a kaliforniai Long Beach szülötteként, hogy közben teljesen fittyet hányt a fősodorbeli hiphop trendjeire. A rapper a szövegeivel és pókerarcú nyilatkozataival kíméletlenül szétszedi a zeneipar képmutatását s ugyanezt a szürreális látásmódot mentette át a képernyőre is a Netflixen futó fekete komédiasorozatával (The Vince Staples Show - kritikánk). Új, Cry Baby című lemezén azonban mintha ez a kompromisszummentes gépezet veszített volna a lendületéből, egy furcsán felemás egyenleget hagyva maga után.

Pedig karrierje hajnalán, az Odd Future tagjaként még Frank Ocean kísérletezőbb alternatívájaként emlegették. Staples azonban bizonyította, hogy nincs szüksége másolt formulákra, teljesen egyedi, jéghideg utat taposott ki magának. Nála ráadásul menetrendszerű a kétévenkénti művészi megújulás: úgy rázza le magáról az előző korszakokat, mint egy West Coast-i főnixmadár. A rapalapok technikai minősége most is kikezdhetetlen, ám a hangszerelés ezúttal nem a formabontó megoldásaival tüntet. Az eklektika helyét átvette egy monokróm minimalizmus, egy homogén tónus, ami miatt a dalok hajlamosak kissé egybemosódni, és hiányoznak a korábbi, zsigeri csúcspontok.

Szerencsére a nyitány környékén akadnak bátor kikacsintások. A The Running Man koszos garázsrock-beütéssel indít, nyers gitárokkal riogatva a purista hiphoprajongókat, bár a refrénhez érve sajnos nem meri teljesen leégetni a házat, megáll a biztonságos, rádióbarátabb zónánál. Ez a feszültség csorog át a TV Guide-ba is, aminek az intrója olyan hangulatot áraszt, mintha a kétezres évek elejének tinédzser-melankóliája, egy korai Avril Lavigne-szám gitáros intrója köszönne vissza ránk, mielőtt végleg elborít a Staples-féle nehéz atmoszféra. Aki slágeresebb struktúrát keres, annak a Do You Know the Devil szolgáltatja a tökéletes talpalávaló popot: ez a lemez legritmikusabb darabja.

Az album koronaékszere azonban a Cotton. Ez a track messze kimagaslik merengő gitárriffjével és méltóságteljes zongorafutamaival. Stílusában a kétezres évek közepének soul-mintás hiphopját, a klasszikus chipmunk soul és a gospel fúzióját hozza vissza modern köntösben. Képtelenség szabadulni az érzéstől, hogy a korai, The College Dropout-érás Kanye West legszebb pillanatai kelnek itt életre, ami remekül áll Staples távolságtartó orgánumának. A nagyvárosi fonalat az Only in America hozza vissza, aminek a lüktetése kísértetiesen emlékeztet a brit Mattafix duó Big City Life című slágerének dubos-reggaes atmoszférájára.

A végkifejletet a 7th in the Morning jelenti, ami méltó lezárása az albumnak: kora reggeli minimalizmusával és finom levezetésével filmszerű pontot tesz a lemez végére, feloldva a sűrű feszültségét. Összességében a Cry Baby egy rendkívül okosan felépített album, a probléma csupán az időzítéssel van. Staples ezzel a hangzással mintha elkésett volna néhány évet. Az a nosztalgikus koordináta-rendszer, amibe ez a lemez vissza akar repíteni minket, évekkel ezelőtt bírt valódi kulturális relevanciával. Ma inkább hat egy profi, de kissé megkésett biztonsági játéknak.

7.5/10

Gyuris Fruzsina