Út a pokolba. Boards Of Canada: Inferno (lemezkritika)

Az elektronikus zene utolsó nagy rejtélye továbbra is izgalomban tartja a rajongókat: tizenhárom év után éled fel újra a Boards of Canada.  Az Inferno szenzációs továbbgondolása annak a különleges történetnek, amelynek fejezeteit már harminc éve írják. Ez a kritika először a Recorder magazin 135. számában jelent meg.

2026. április 16-án a Tape 05 (későbbi címén Deep Time) publikálásával kezdte meg régóta várt visszatérését a Boards of Canada, Michael Sandison és Marcus Eoin testvérpárosa. A VHS-zajokból és különböző archív dokumentumfilmekből összevágott videóklipben tévés prédikátorok, fegyveres szekták és modernista utópiák tűnnek fel természeti képek, jelek és ábrák kíséretében. A május 29-i albummegjelenés előtti napon a Fehér Ház egy 15 másodperces videót tett közzé a Twitteren, amelyben a dal intróját engedély nélkül felhasználva és a klip vizuális világát utánozva többek között lobogó amerikai zászlók, hadászati eszközök és nacionalista szimbólumok jelennek meg. Hirtelen kérdésessé vált, hogy a Boards of Canada saját világot épít-e a lemezein, vagy mindig is a valóságot rögzítette egy torzító lencsén keresztül.

Nem véletlen, hogy sokan a duó eddigi legaktuálisabb mondanivalójú munkájának tartják ezt az albumot. Míg korábbi lemezeiken vagy egy naiv, idealizált múltba (Music Has the Right to Children, 1998), vagy egy világégés utáni, elcsendesült posztapokaliptikus jövőbe (Tomorrow’s Harvest, 2013) engedtek betekintést, addig az Inferno azt a pillanatot örökíti meg, amikor valamiféle főbűn elkövetődik, és többé semmi sem marad a régi. A Dante-féle pokoljárás nem véletlen utalás a címben, csakhogy itt már nem a késő középkor poklába készülünk belépni, hanem a 21. századéba: a vallási rettegés, a testi eredet és a médiamanipuláció mindent felemésztő poklába. Az albumok közül ez építi fel a legsötétebb és legnagyobb ívű metafizikai dramaturgiát, amelybe a számok rendeződnek.

És mit jelent mindez zenei értelemben? Sandison és Eoin ezen a téren sem vállalnak kisebb kockázatot: az Inferno talán pályafutásuk legbátrabban kísérletező és leginkább megújuló hangzású kiadványa, miközben szinte minden pillanatában felismerhetők az elmúlt három évtized védjegyei. Az analóg szintetizátorok, a pszichedelikus elektronikák, az IDM-ritmusok és az oktatófilmekből kölcsönzött vokálok ezúttal inkább a visszatérés jelzőfényei. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a dobok, a különféle húros hangszerek és a változatos tempók. Az Infernóból többször is kihallható az 1980-as évek gótikus hangulatú gitárzenéinek öröksége – például a Coil, a Dead Can Dance vagy a The Cure hatása –, miközben a duó az elektronikus zene keretein belül is bátran vált sebességet, és több ponton a midtempo felé mozdul el. A képlet működik: az album nemcsak egészében, hanem részleteiben is emlékezetes.

Napjainkban már egyáltalán nem magától értetődő, mégis sokat hozzátesz a mondanivalóhoz a fizikai kiadás. A CD és az LP gyönyörűen megtervezett bookletjeiben karcos, túlexponált, vörösbe fordított képeket láthatunk, amelyeken a gyermekkori rácsodálkozás és a mindenben rejlő varázslat a felnőttkori félelmek archívumává alakul. Az egyik fotón például felismerhető a Chicagói Egyetem Joseph Regenstein Könyvtára. Az épület 1970-ben nyílt meg, ám korábban ugyanitt jött létre Enrico Fermi vezetésével, 1942. december 2-án az első ember által előidézett, önfenntartó nukleáris láncreakció, amelyet a történelem Chicago Pile-1 kísérletként tart számon. A könyvtár megnyitásának dátuma így mesterien utal vissza a korai lemezek nosztalgikus világának forrásaira, miközben a helyszín mögött meghúzódó jelentés – a nukleáris korszak szorongása – régóta jelen van a Boards of Canada képi világában és dalszövegeiben, illetve számcímeiben.

Minden összefügg mindennel: nincs egyetlen jelentés nélküli másodperc vagy képkocka sem. Az ilyen művekre érdemes tizenhárom évet várni.

10/10

Velkei Zoltán