Egyik jobb, mint a másik – ilyen volt a Metallica dupla koncertje a Puskásban

A Metallica elfoglalta egy hétvégére Budapestet, és két tökéletes koncertet adott a Puskásban. Megnéztük ülve és állva is, és a végére teljesen kifeküdtünk a Metallicától.

Egy utolsó pillanatos ajándékjegynek köszönhetően sikerült mindkét nap eljutnom a Metallica No Repeat Weekendjére, aminek nemcsak azért örültem, mert utoljára 2010-ben láttam őket élőben, hanem mert a két estén teljesen más műsorral és más előzenekarokkal léptek fel Hetfieldék. Ráadásul az első nap egy jó helyre szóló ülőjeggyel, a másodikra pedig állóval mentem, így több helyről is tesztelni tudtam a zenekart, a Puskásban mindig megosztó hangzást, és az erre a turnéra beújított spéci körszínpadot.

Tanulság: ha jó koncertet akarsz hallani a Puskásban, akkor minél közelebb kell menni a színpadhoz. A korábbi koncertekből tudni lehetett, hogy a felső karéjba nem érdemes ülni, mert ott még a Rammstein teljesen patika hangzása is atomjaira hullott, de az első napon a Metallica előzenekarai még az első szinten is élvezhetetlenül szóltak. A Pantera konkrétan olyan volt, mintha beszippantotta volna egy fekete lyuk, hogy aztán teljesen értelmezhetetlen, kásás katyvaszként köpje ki a dalokat, amelyek pár éve még a többnyire nem túl fényesen szóló Barba Negrában is letépték a fejeket. Ellenben szombaton – az állóhelyeken legalábbis – a francia metál olimpikonja, a Gojira hengerelt (a Knocked Loose csak so-so), a Metallica pedig úgy szólt, mint az álom.

Az M72 turné különlegessége az óriásira növelt körszínpad volt, ami igazából egy lyukas fánkra hasonlított, amelynek a belsejében kapott helyett a Kígyóveremnek becézett kiemelt állórész. Onnan nyilván mindent csodásan lehetett látni, hiszen Hetfieldék őket zenélték körbe, sőt, Robert Trujillo mindkét este átszelte a benti közönséget egy guruló platformon, és tényleg egy karnyújtásnyira játszott a szerencsésebb rajongóktól. A megnövelt kerületnek köszönhetően azonban a sima első sorokba is többen tudtak bejutni, ami azt jelentette, hogy még a Gojira koncertje után is simán előre lehetett sétálni az 5-6. sorig, hogy aztán testközelből nézhesd, ahogy James Hetfield a korát meghazudtolva darálja el a Whiplash-t, vagy Kirk Hammett épp melyik horrorfilmes gitárján tolja el a Ride the Lightning szólóját, miközben abba az illúzióba ringatod magad, hogy ha akarnál, akár be is nyúlhatnál a húrok közé. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen közelről láthatom egyszer a Metallicát anélkül, hogy ki kellene csengetnem érte több százezer forintot, és ez valószínűleg hatalmas élményt jelentett mindenki másnak is, akinek a kamaszkora a Master of Puppets, a Kill 'Em All, a Justice, és a Ride the Lightning bűvöletében telt.

Az életre szóló élménynek viszont ára volt: aki tényleg jó előre furakodott, és nem nőtt 180 cm fölé, az a koncert háromnegyedében a nagy semmit bámulhatta – vagy nézhette a kivetítőt, de a tornyokra szerelt, görbülő és megeffektezett képek messze nem pótolták azt, hogy az ember tényleg lásson is valamit a zenészekből. Ennél is nagyobb hiba volt azonban, hogy ezt elunva elkezdtem Lars Ulrichot követve vándorolni, gondolva, hogy majd mindig oda állok, ahol épp az akció zajlik. Lars kábé félóránként váltott cájgot (összesen négy dobon játszott), amelyek a színpad alól emelkedtek ki, a zenészek pedig még ezen az óriásszínpadon is hajlamosak voltak Lars köré gravitálni, hogy tényleg együtt játszanak. Így viszont, ha messze álltak tőled, akkor alig lehetett kivenni őket a színpadon, ráadásul mindig belógott valami a képbe: vagy a tornyok, vagy háromméteresre nőtt emberek, vagy egyszerűen a zenészek sétáltak át egy olyan pontra, ahol kikerültek a látóteredből.

Fentről viszont pazarul nézett ki (de csak korrektül szólt) az egész. Az alacsony színpad miatt olyan érzést keltett a koncert, mintha a Metallica tagjai szinte az emberek között állnának, és úgy játszottak, hogy folyamatosan kezek hada vette körül őket. Ezzel pedig sikerült semlegesíteniük a stadionkoncertek egyik legnagyobb hátrányát, a távolságot: hiába volt itt nézőrekord és 75.000 ember, ebben a hatalmas térben is egy teljesen közvetlen élményt teremtett a zenekar, ami azt a szlogenjüket húzta alá, amit az elején Hetfield is elsütött: „Mi vagyunk a Metallica, de ti is azok vagytok!”. Lehet, hogy a körszínpad megnövelését az is motiválta, hogy így maximálisan ki lehetett használni a stadion befogadóképességét, és még több jegyet el lehetett adni a koncertekre, viszont – nyilván a körülményekhez képest – intimebb közelségbe is hozta a Metallicát a közönségével.

És amíg nem durrant be csütörtökön a piró a Fuel alatt (hol máshol), addig fel se tűnt, hogy a Metallica szinte minden látványelemet otthon hagyott, ami máskor elengedhetetlen kelléke egy stadionkoncertnek. Jó, a végén jöttek az óriási strandlabdák – meg a One alatt szombaton durrogtak a petárdák is –, de amúgy nem volt semmi trükk, se drónrajok, se különleges fényshow vagy vetítés sem (azért jófejség volt, hogy a Master of Puppets alatt piros-zöld-fehérre világították a stadiont): egyszerűen csak az volt a mindent vivő show, hogy négy ember zenélt több mint két órán keresztül, ami a mai zeneipari környezetben egyáltalán nem magától értetődő dolog.

De még hogy zenéltek! A budapesti koncertekkel nemcsak azért volt mázlink, mert a környéken csak nálunk volt No Repeat Weekend, azaz két koncert két teljesen eltérő setlisttel, hanem azért is, mert a lehető legjobb korszakában kaptuk el a Metallicát. Hetfieldék hihetetlen lelkesedéssel, szinte hibák nélkül nyújtottak a csúcskorszakukat megidéző teljesítményt. Látszott rajtuk, hogy piszkosul élvezik az egészet, és már nincsenek rágörcsölve semmire. Túl vannak már azon az időszakon, amikor az Antarktiszon kellett fellépniük, hogy izgalomba hozzák magukat azok után, hogy mindent elértek, mert 60 felett már egyszerűen csak élvezik, hogy még itt vannak, jól vannak, és egyáltalán játszhatnak.

Különösen Hetfielden látszott, hogy az elmúlt évtized megzuhanásai – válás, újabb rehab stb. – után fizikailag is jó formába került, és elképesztő energiával nyomta le a koncerteket (hogy a Battery-t 62 évesen még így ledarálja, azt picit meg is könnyeztem), miközben a hangjára sem lehetett panasz, mert nyilván kopott az évek során, de semmi nagy dolgot nem kellett az embernek emlékezetből kipótolnia. Sőt, még a pontossággal ritkán vádolható Lars Ulrich is kitett magáért, a barátságos, csupamosoly Trujillo szokás szerint a banda szíve volt, aki a színpadon kívül és azon belül is nagyon jó párost alkotott Kirk Hammett-tel.

A két műsorban pedig tényleg nem volt semmi átfedés, a második este simán kimaradt a Master of Puppets és a Nothing Else Matters. Akinek csak egy estére volt jegye és pénze, az nyilván szívja a fogát, hogy miről maradt le a másikon, de igazából egyik koncert után sem maradt hiányérzet az emberben. A két koncert együtt pedig tökéletes keresztmetszetet adott a Metallica életművéről, amiben nagyon jó arányérzékkel váltogatták a korai, tüskésebb zúzdákat az epikus, balladisztikusabb számokkal és a 90-es évek szikár, hardrockosabb, riffelős slágereivel. Az első nap nagyot szólt a Sad but True, döngölt a Harvester of Sorrow, és megható pillanatok hozott a The Day That Never Comes, a másodikon pedig örömünnep volt a Wherever I May Roam, a világító stadionnal felejthetetlen a The Unforgiven, és igazi extázis zárásként az Enter Sandman. Arról nem is beszélve, hogy még egy harmadik este is simán kijött volna a Metallica életművéből még úgy is, ha oda is csak a legjobb számaikból válogatnak, hiszen a két estén nem volt Motorbreath, The Unforgiven II, Welcome Home, Blackened, és a többi.

TISZTA FÉM – ITT ÍRTUNK A METALLICA FEKETE ALBUMÁRÓL.

Hetfield azt mondta szombaton, hogy a második koncert mindig jobban szokott sikerülni – kivéve ma, tette hozzá (aztán azt is, hogy csak viccelt). Aki már sokszor látta a Metallicát, és nem akarta még egyszer meghallgatni a Mastert vagy a Nothing Else Matterst, annak tényleg jobb lehetett a második buli, amire kevesebb sláger jutott, viszont a Ride the Lightningnak több, mint a felét eljátszották, For Whom the Bell Tollstól Fade to Blackig, a címadótól az este legnagyobb pogóját hozó Fight Fire With Fire-ig, és még a nyolcperces instrumentális The Call of Ktulu sem maradt ki (az első nap ez a prog-thrash instru-óriás az Orion volt).

Egyedül az újlemezes blokk volt az, ami kicsit leültette a hangulatot, de az is csak az első koncerten, amikor meg kellett hallgatnunk az If Darkness Had a Sont is – szombaton szerencsére a 72 Seasons legjobb, legrövidebb száma, a Lux Æterna darált, és a Screaming Suicide-ot rakták mellé társnak. Szombaton a Masterről nem hangzott el semmi, cserébe volt a Garage Inc. legbulisabb száma, a Whiskey In The Jar (az első este pedig a The Memory Remains volt még nagy közösségi élmény, amit a 75 ezer ember egy emberként énekelt). A második nap talán több volt a nyaktörő zúzda (Whiplash-sel kezdtek), de igazából elég hasonlóan épült fel a két setlist, és mindegyik stabilan menetelt a katarzis felé, hogy aztán az utolsó egy órában stabilan a csúcs közelében tartsa az élményt.

A Metallica jó ideje nem írt már igazán emlékezetes lemezt, de élőben még mindig brutálisan jók, és erőlködés nélkül hozzák azt a színvonalat, amiért anno milliók megszerették őket. Ez a turné egyfajta jutalomjáték, hazafutás vagy bónuszkör nekik, amin csak le kell aratni az elmúlt 45 év babérjait, de ezt olyan elánnal, olyan lazán és akkora élvezettel teszik, hogy ebbe a két koncertbe tényleg nem nagyon lehetett belekötni.

Ráadásul valószínűleg utoljára láthattuk őket itthon ilyen formában, mert ha tartják a nyolcéves ritmust (legutóbb 2018-ban, azelőtt pedig 2010-ben játszottak itt), akkor legközelebb 2034-ben érnek ide, amikor már valószínűleg a búcsúturnéjukat fogják tolni vagy legalábbis tervezgetni. Addigra James Hetfield és Lars Ulrich is 70 felett lesz, és ezt a thrash metalt nem lehet a végtelenségig játszani. De mindegy, ez már a jövő problémája – addig pedig elteszem ezt a két estét életem legjobb koncertélményei közé.

beszámoló: Soós Tamás
fotók: Szvacsek Attila

PANTERA

AVATAR