Szökés a nyelvből. A vak dromedár nem megy Medinába XIX.

A rövidlátás erejével és párosujjú patájának szigorával iszkol a nyelv elől Fekete Ádám ehavi hátas jószág-állománya. Ez az írás először a Recorder magazin 133. számában jelent meg.

Kedves B.!

Szökésben vagyok. Szökésben a nyelvből, a nyelv elől. Egy visszaeső nyelvhasználótól, szócséplőtől, sőt olyasvalakitől, aki életvitelszerűen a nyelvből profitál (ír, dumál, polemizál, hódít és hódol neked stb.) talán különösen cseng ez a kijelentés. Kétszínűnek tűnhet. Mégis. Szököm. Mennék északra vagy délre, odébb, el, le erről az anyalapályról. Dromedáromat a nyelv sivatagán át hajtom. Hogy túlérjek? Ha? Talán számodra is szembeszökő ez a vak törekvés, vak láz, átzuhanásvágy egy jelölőkön és jelöltökön túli regiszterbe. Erről jut eszembe: decemberben megalapult a The Prussian Candidate nevű zenekarunk, amit az első fellépésre írt fülszövegben Porosz Jelöltnek tükörfordítottam. Jávorka Ádám (brácsa), Gyárfás Attila (ütők), Kiss Raymond (gityó) és én. Önjelölt jelölők. Felvétel a mellékelt gurigán! Többek között Ella Fitzgerald Gee Baby Ain’t I Good To Youját is elimprovizáljuk; tudom, hogy kedves neked! (Vigyázz! Recseg.) Hogy zenélek, ez is az el-törekvési művelet része; és nem (is) csak úgy, hogy a nagyra tartott és hűen facsart magyart cserélném egy univerzálisabb, utaztathatóbb nyelvre, nem. Zenélek, ez nálam azt jelenti: improvizálok, és ez – mint Seijiro Murayama workshopján (újra) megtudtam – más, vagyis lehet más; az improvizációval ugyanis túljuthatunk a zenén (go beyond), túl a zene idiomatikus világán.

Seijiro néhány hónapja a Doboziban járt, tudósítottam is róla; dobol és a hangját (száját, torkát, arcüregrendszerét) használja sajátos, hosszú csöndekkel tűzdelt, egyszerre atavisztikus és szuperprecíz, elvágólagos gyakorlatában. A létre hívott hangok: mint a kövek (ezt én mondom), vagy mint a tóba ugró béka csobbanása; megismételhetetlenek? A mester többek között Basho egyik haikujáról magyarázott a Lumen hűvös-árnyas koncerttermében; a vers egy csobbanásról szól. Meg volt győződve, hogy a költő nem látta, csak hallotta, meghallotta ezt a tizenhét szótagban megénekelt akciót. Mintha ő is a nyelv elől szökne, gondoltam, a hangjaival, átüti velük a zene szövetét, zenétlenít, annyira önmagukba zártak; higanygömbszerűek – Szentkuthy használja ezt a kifejezést, amikor kifejti, milyen egy jó jegyzet (a Praeben van, valahol): félkészségében felmagasztosuló, megbonthatatlan sűrűség. Azt hiszem, ez a higanygömb – ami egy törött lázmérő képével kötődik össze bennem – arra utal, hogy a feljegyzés akkor jó, ha nem mutat sehová, csakis önmagára vonatkozik, draftként, tehát töredékként, tervezetként lesz kész; Seijiro hangjai is képesek ilyen módon intaktak maradni, kicselezni a jelölést, az ittlét lázálmát, áthatolni az élet jelrengetegén.

Eszembe jut a sztorija Kazuo Ohnóról, a világhírű butoh-táncosról, a lassúság, sőt a paralízis művészéről, aki fiatalemberként – gyors, ruganyos mozgása révén – kémként tevékenykedett a második világháborúban; butoh-táncát 72 éves korában kezdte el. (103 évig élt.) Ezt csak a rengetegen való áthatolásról. Ez az improvizációs praxis (ami Derek Bailey-től és a Music Improvisation Company-tól ered, igaz, továbbradikalizálja) mégsem felülkódolás, nem kódnyelv, hanem visszakanyarodás a természetihez, az ősemberkorú kommunikációhoz. Másodjára járok Seijiro műhelyében (köszönet a JazzaJ-nak!), és most kezdem kapiskálni; nem állítom, hogy értem, de rezonálok rá; és nem véletlen, hogy az értelem rendszerező intézményéhez képest a rezonancia, a rezgés nomádabb kifejezésére nyergelek.

Hallgasd meg a tavalyi Uchidome című albumát! Megrázó. Egy szabadulni vágyó lélek (spirit) tusáját hallom. Vihart, földrengést, gleccsert éreztem-képzeltem így feltámadni és elülni, megnyugodni soha meg nem nyugodva, kitörni minden szándék nélkül. Ami új: ahogy Seijiro egy metronóm EKG-szerű, digitális pittyenéseit is játékba hozza a dob bőr-, káva- és cinsuhanásai mellett; ezt a kérlelhetetlen, klinikai órát, ami ütemtelenségével, búvópatakszerű el- és feltűnésével rémítőbb jelenvalóság, mint az egyenletes ketyegés. Anélkül ketyeg a testünk, ez a csuszamló, bomló, felforrósodó és hirtelen kicsapódó tömeg, hogy az uralmunk alá vonhatnánk; mintha ilyesmit mondana. Persze nem mond semmit. Elcsuklunk. Szökik a levegő. A nyelv elől, mint én?

Észrevettem, hogy mióta improvizálok, én is a légzéssel, lélekzetvétellel viaskodom, azt aknázom ki, a respirációt, amibe – akárcsak az inspirációba – bele van róva, bele van vasalva a spirare hangtöve: a már emlegett, bebörtönzött „spirit”-é. Hogy értsd: én is hangokat adok, nyekergek, fújtatok (a felvételen engem hallasz, bizony!), hangszálaimat nyüstölöm, ajkaimat berregtetem a levegő áramlásának segélyével; ez lelkesít! Máskor szájharmonikát ragadok, és a zihálást/fulladozást, tehát nem az áramlást, de az elakadást, bennrekedést egy Suzuki Folk Master harmonika bádoglamelláján át juttatom érvényre.

Az elcsuklás, tehát a hirtelen, zenei értelemben anorganikusnak (szervetlennek) tűnő vég, és utána a kiüresedés – tehát hogy ne folytassuk, ne gombolyítsuk örökké az improvizációnkat, hagyjuk hátra, hogy később visszatérhessünk hozzá – ez ugyancsak Seijiro tanítása. Hogy a születési oxigénhiány vezetett-e rá az aszfixiációt mozgásba lendítő rögtönző-modoromra…? Kicsit egyszerűsítőnek tűnik a feltételezés, habár csábító. Emellett zongorázom: erről már szintén tolmácsoltam neked néhány kósza (vagy kusza) gondolatot; tehát hogy a spazmusaimat (görcsbe rándulásaimat, izmaim tikkelő rostjainak természeti – nyelven túli? – ellenerejét) viszem a táncba. A remegés is valami csuklásféle, szelep-eltömődés egyetlen, milliszekundumokkal sem mérhető, szinapszisnyi (békacsobbanásnyi) időre. Te emlegetsz olyankor? A test így kerüli meg az időt (a zenei értelemben vett time-ot), és így nomadizálja az ingerületeit egy (vadkapitalista) világban, ahol a felhalmozódó ingereket előre kiszabott, fogyasztó funkciók szolgálatába illik állítani. De az én fogyatékom valami mást halmoz fel… Erről máskor. Szóval a belső csuszamlásom és bomlásom, ez a testemben létesülő rövidzárlatosság: egyfajta pulzus. Ritmuson, értelmen, végső soron nyelven kívüli. 

Ez azt jelenti, hogy az oxigénhiányodba szeretnél visszaszabadulni? Abba a pillanatba, ami az egész ittlétedet meghatározza, és amiből a világ minden erejével megpróbált (és a mai napig próbál) kinevelni? 

Ha már ennyit emlegettem a nomád szót: a hónap performatív találata Ulrike Ottinger Taiga című nyolcórás filmjében ért utol. A dokumentum-monstrum egy észak-mongol régió életét, hagyományait, rítusait és állattartási szokásait mutatja be. Egyik első epizódja a helyi sámánnő szertartásába avat be; a néni gyereklánykora óta gyakorlja a szellemvilággal való (nem interurbán) ön-összeköttetést, romló látására panaszkodik (hoppá!), valamint arra, hogy a sámánhacukáján lógó fémkiegészítők ifjúkorában meg se kottyantak neki, most meg olyan nehéznek érzi őket a rohamtempóban gyengülő test. Ezek után viszont olyan ének- és dobelőadás következik a jurtában összegyűlő törzstagok előtt, ami intenzitásban fölülmúl minden koncertélményt, amiben az utóbbi időben részem volt. A vakkantások, a kakukkszó (a kakukk a sámánnő „hivatalos” szellemállata), a kántálás, a dobjáték sajátos irama és megszakadásai, a hacuka csörgése, valamint a dialógus, amit a szellemekkel „élő egyenesben” lefolytat; mindez megerősít abban a hitemben, hogy ezek a levelek nem csak a Recorder olvasóihoz, de hozzád, tehát akár még hozzád is eljuthatnak.

Ölel

a vak dr.

A cikkben szereplő első két fotót Márkos Tamás készítette Seijiro Murayama workshopján a Lumenben.