Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 131. számában jelent meg.
#29 - Passe montagne (1978)
Minden rendes filmrendező valamilyen háborúban áll – a korszellemmel, a középszerrel vagy legalább önmagával szemben. De a legvéresebb harcot a hiteles és valóságos pillanatért vívják. Maurice Pialat például simán pofoncsapta vagy átverte a színészeit, hogy valami eleven dolgot izzadjon ki belőlük, Abel Ferrara lebontotta a díszletet és droggal kínálta a stábot, hogy megszülessen az, aminek meg kell születnie, Cassavetes pedig egyszerűen odadobott mindent (a családját, szerelmét, önmagát és a kutyáját is), hogy valahogy energiát generáljon a kamera elé. Ennek a háborúnak volt az egyik láthatatlan hőse a francia színész-rendező Jean-François Stévenin, aki a legelső filmjében rögtön föláldozta a fordulatos történetet az úgynevezett valóságért. Úgy hitte, hogy az elevenség kizárólag a jól formált narratíva ketrecén kívül létezik, mert csak ott, ezen a levegős, szabad senkiföldjén lehet igazságot tenni a kameralencsére érdemes emberi csodáknak – például egy tésztatestű építész és egy halkszavú gépszerelő szolid brománcának a rusztikus francia határban.
Tudod mi a nagy eseménye ennek a filmnek? Az, hogy a vidéki sufnitulaj – akit a rendező játszik, és aki elvileg az építész lerobbant kocsiját hivatott megszerelni – az egyik reggel azt mondja a nála rekedt városi vendégének, hogy „ki kellene próbálnod a bakancsomat”. És ezzel elkezdődnek az alkonyi lődörgések és a bolyongások a hegyeken, a lomha trappolások a hóban, megszületnek a hidegben füstfelhőkké dagadó lélegzetek, és jön a közös favágás a láncfűrésszel, meg valami meghatározatlan, különös finálé egy falusi kocsmában. Stévénin egészen eddig a filmig mindig másoknak kereste a helyszíneket, és ezt a Jura megyei völgyet is Truffaut asszisztenseként kutatta föl – de aztán eszébe jutott, hogy valahol itt élt és erre nyaralt gyerekként, sőt, talán pont itt zajlott az elfelejtett gyerekkora, s hogy ez a vidék: az övé. És végül úgy szállta meg ezt a völgyet a családnyi stábjával, mint Pedro Costa Lisszabon nyomornegyedét vagy ahogyan Margarida Cordeiro és Antónió Reis Észak-Portugália aranysárga falvait: afféle gyöngéd hódítóként, aki meg akarja őrizni a tárgyak és az emberek méltóságát, de közben tobzódva rögzíti a boldog, részeg parasztokat, a melósműhely ajtajára ragasztott csöcsös naptárakat, a koszlott pulcsikat és a szarbarnára cserzett házfalakat.
Milyen nagy mutatvány igazán hűségesnek lenni egy efféle világhoz! És ehhez Stévénin nem csak a profi forgatás szokásait hagyja el (például rendre leszereli a lámpákat a sötétség új mélységeit keresve, vagy tabusítja azt a kiáltást, hogy „Tessék!”), hanem minden lehetséges pillanatban megnyesi és széttöri azt, ami egységesnek és perfektnek tűnik. Leforgatja ezt a szép és bizonytalan mesét a barátság ígéretéről a francia hegyek alatt, és aztán nekimegy az egésznek a vágóasztalon, széthasítja a tereket és a nyugodt mozgásokat, tört ritmusra darabolja a gyöngéd gesztusokat, és néhol cafatokra szaggatja az elegáns snitteket. De az a vicc, hogy végül mégiscsak valami egységről mesél, hiszen ebben a zilált, lassú áradatban a harmónia szokatlan formáit mutatja meg az emberi testek és a tárgyak között – legyen szó a szerelő gyöngédségéről az alvázak felé, a munkás szeretetéről a cigije iránt, vagy simán arról a meghittségről, amellyel a színészi kezek megfogják a száraz tapétát, a frissen vágott fát, a zsíros csirkecsontot vagy a gyűrött térképeket. A két főszereplő egyszer sem érinti meg egymást a másfél óra alatt, de ugyanabban a kádban fürdenek, ugyanazokat a dolgokat fogdossák és ugyanabból a mélytányérból isszák a csapvízzel felöntött kávét. És ebben a taktilis egységben születik meg közöttük valami illékony szövetség, amelynek nincs se drámai tétje, se érdemi kifutása, se számottevő meleg szubtextusa, de titka és ereje van – mert gyönyörű befejezetlenségében igaznak és egyszerinek mutatkozik.
Nagy V. Gergő
