Lejött a Viceroy-ról, de még mindig menő. Mac DeMarco újra Budapesten

Van valami Mac DeMarco zenéjében, amitől az ember ki akar költözni egy tó mellé lovakat tartani, levest főzni, álmodozni és egész nap cigarettázni. Bár ő leszokott ez utóbbiról, és már alkoholt sem iszik, a zenéje szerencsére nem változott semmit. Erről saját magunk is meggyőződhetünk június 23-án a Budapest Parkban. Ez az írás először a Recorder magazin 134. számában jelent meg.

A kanadai származású Mac DeMarco a 2010-es évek egyik indie istene volt, aki a Tame Impalás Kevin Parkerrel és a Homeshake mögött álló Peter Sagarral egyidőben töltötte fel kontenttel sok huszonéves Tumblrjét. Merengős, hétköznapi eszképizmust kínáló zenéi olyanok, mint egy spontán szerdai sörözés egy jó baráttal: nem tudod, hogy szükséged van-e rá, de aztán nagyon örülsz, hogy megtörtént. Mac DeMarco hat stúdióalbumot megtöltő, eddigi életművében pont ez az erőlködés nélküliség az izgalmas: minden száma kicsit olyan, mintha egy lélegzetvételre írta volna, mintha nem is akarta volna megmutatni senkinek, csak véletlenül úgy alakult. 

Az énekes-dalszerző egy kis kanadai városból költözött Montrealba, 19 évesen kezdett dalokat  írni, aztán New Yorkban landolt, ahol 2011-ben kijött az első lemeze, a Rock and Roll Night Club. Az album első hat dalát Elvis Presley hanghordozásával énekli, de aztán a 106.2 Breeze Fm című számban bemutatkozik, és innentől kezdve egészen mostanáig a saját, könnyen felismerhető és nehezen összetéveszthető hangján szólal meg.

Ugyancsak ebben az évben jött ki a frappánsan 2 címet viselő második lemez, amire a közönség és a kritika is egyaránt felfigyelt, és a Pitchfork „Best New Music” kategóriáját is letarolta. Ekkor született az Ode to Viceroy, ami nem meglepő módon a cigizés örömeiről szól, és máig a létező legjobb reklám ennek az egyre kevésbé divatos hobbinak. Illetve a már klasszikus My Kind of Woman is, aminek klipje Mac rúzsozott szájával és ikonikus fogsorának közelijével indul, és amit sok évig a videoklip-készítés csúcsának tartottam. 

Ezt követte 2014-ben a surf rock klasszikusává vált Salad Days (például ezen van a kiábrándultság milleniál himnusza, a Chamber of Reflection), amivel végigturnézta a világot, és Budapesten is ezzel járt utoljára. Innen egy romantikusabb, csendesebb irányba fordult az Another One-nal, majd jött az egyre kevésbé vicceskedő, személyes This Old Dog, aztán az, egy roadtrip során íródott, teljes egészében instrumentális Five Easy Hot Dogs, és 2023-ban pedig a One Wayne G, egy 199 (!) trackből álló kiadvány, aminek a dalcímei – néhány kivétellel – mind dátumok.

A formai kísérletezés után Mac visszatért saját gyökereihez: a hatodik stúdióalbum, az idén megjelent Guitar egy klasszikus énekből, gitárból és dobból összerakott, Neil Youngot idéző, édeskeserű késő délutáni hallgatásra alkalmas lemez. Van benne egy könnyed érettség, rezignáltság az idő múlásával szemben,  érződik rajta, hogy Mac DeMarco mára már kinőtt a klasszikus rocksztár üzemmódból. És tényleg: egy Emma Chamberlainnek adott interjúban elmeséli, hogy fancy Los Angeles-i bulik helyett alulvilágított olasz éttermekbe jár, nagyjából egészségesen próbál élni, nem iszik és nem cigizik, de mindezek ellenére is úgy néz ki mint Jabba a Csillagok háborújából. Na, ezt majd június 23-án eldöntjük.

Incze Kata