„Freddie számára ő egy istennő volt” – Mike Moran Freddie Mercuryról, Montserrat Caballéról és a Barcelonáról

Freddie Mercury rockistene Jimi Hendrix és Elvis Presley volt, de az énekesek közül – Aretha Franklin mellett – a katalán operadívát, Montserrat Caballét csodálta a legjobban. Freddie a '80-as évek végén – már HIV-diagnózisa és a Queen utolsó turnéja után – egy komplett lemezt is felvett vele, ami egy fontos állomás lett az opera-pop crossoverek történetében. De milyen véletlenek vezettek a Barcelona megszületéséhez, amely az 1992-es olimpia hivatalos himnusza lett? A Magyar Zene Háza Freddie kiállításán az album producerével, a zongorista-zeneszerző Mike Morannel beszélgettünk, aki elmesélte, hogyan segítette ki őket faxon Tim Rice, miért hasonlítottak Mercury legendás házibulijai egy karneváli Fellini-filmhez, és milyen volt a Queen énekese a színfalak mögött.

Mike Moran: A Barcelona megszületése szinte egy véletlennek köszönhető. Nem sokkal előtte vettük fel a The Great Pretender című The Platters-feldolgozást a stúdiómban. Kislemezt csináltunk, aminek ugye egy dal kerül az A oldalára és egy a B-re. Amikor éjfél körül végeztünk a The Great Pretenderrel, a hangmérnök megkérdezte, hogy és mi lesz a B-oldalon? Egymásra néztünk Freddie-vel – nem volt semmink. Egyszerűen elfeledkeztünk a B oldalról, de az anyagot le kellett adnunk másnap. Queen-dalt nem tehettünk rá, más felvételünk pedig nem volt. Freddie azt mondta: „Kedvesem, játszd azt a villantós klasszikus zenét, én meg majd ráéneklek valamit.” Elkezdtem hülyülni a zongorán, Freddie meg rávokalizált falsettóban – szavak nélkül énekelt, mert dalszövegünk se volt. A dalt elneveztük Exercises In Free Love-nak – hogy honnan jött a cím, ne kérdezd –, és ez lett a B oldal.

Freddie-ék kábé egy héttel később forgatták a The Great Pretender klipjét Londonban, és amikor végzett, izgatottan hívott. „Kaptam egy telefont Carlos Caballétől!” Tudni kell, hogy az A Kind of Magic turnéja során Freddie szerepelt egy spanyol tévéműsorban, ahol megkérdezték tőle, hogy ki a kedvenc spanyol énekese, amire rögtön rávágta, hogy Montserrat Caballé. Ezt a műsort hallgatta Peter Pino zenei promóter is (aki a Queen spanyolországi koncertjeit is szervezte – a szerk.), és beszélt Carlosszal, Montserrat Caballé öccsével, mi pedig egy héttel később már a barcelonai Ritzben voltunk, hogy találkozzana. Freddie nem egyszerűen rajongott, hanem csodálta Montserrat Caballét.

„Senki nem ismerte fel Freddie-t” – a producerek a budapesti Queen-filmről

Az ő szemében Montserrat egy istennő volt, ezért sokkal jobban izgult a találkozó előtt, mint szokott: „Mi lesz, ha nem fogunk kijönni egymással? Mi van, ha nincs humorérzéke? Vagy ha nevetségesnek tartja ezt az egészet?” Azt találta ki, hogy ha kínos lesz a találkozó, megmutatjuk neki az Exercises In Free Love-ot, és talán megnevettetjük vele Caballét. Megvacsoráztunk a Ritzben, mindenki jól berúgott a drága pezsgőtől, és nagyon jól kijöttek egymással, csodás este volt. Mielőtt Caballé elment volna, Freddie mondta, hogy szeretne mutatni neki valamit. „Nézd, ebben a dalban azt játszottam, hogy te vagyok.” Caballé azonban félreértette: „Ó, nekem írtad?” Imádta a számot, és azt mondta, hogy a jövő héten világpremiert tart neki a londoni Királyi Operaházban. Aztán odafordult hozzám: „és te fogsz zongorázni!”. Mondom, „kösz, Fred!” (nevet)

Montserrat Caballé és Freddie Mercury.

A londoni koncert után aztán visszatértünk Freddie házába, a Garden Lodge-ba, és hajnalban a zongoránál kötöttünk ki. Caballé felkiáltott: „játsszunk egy kis rock & rollt, meg egy kis gospelt! Mindenféle zenét, csak operát ne.” Én zongoráztam, a többiek körbeálltak, és énekeltünk. Annyira jól éreztük magunkat, hogy Caballé felvetette, miért nem írunk egy dalt, amiben mindketten énekelhetnének. Bólintottunk, hogy jó, persze – aztán Caballé elment turnézni, mi pedig elkezdtünk dolgozni Freddie szólóalbumán, vagyis azon a dalon, amiből az All God’s People lett. A stúdióban Freddie mindig mondta, hogy Montserrat hívogatja, hogy „kész van már a dalunk?, úgyhogy egy idő után muszáj volt nekifognunk – de nem tudtuk, hogyan.

Nem nagyon volt előképünk: akkoriban az operaénekesek nem énekeltek rock & rollt, a rock & roll énekesek pedig nem énekeltek operát. Végül arra jutottunk, hogy kitalálunk egy címet, hátha az segít elindulni. Freddie azt javasolta, hogy legyen Barcelona, mert ott találkoztunk először Montserrattal – ez lett a refrén első sora is. A dal pedig arról szól, hogyan találkozik két ember. Így született meg a Barcelona, ami annyira tetszett Montserratnak, hogy felvetette, hogy csináljunk egy teljes albumot.

Peter Freestone, Mercury asszisztense és bizalmasa mesélte, hogy szinte soha nem látta Freddie-t sírni, de amikor meghallotta Caballé hangját a Barcelona felvételén, azt megkönnyezte.

Freddie számára Montserraté volt a legcsodálatosabb hang, amit valaha hallott – bármilyen műfajban. Teljesen le volt nyűgözve tőle, mintha Montserrat egy másik bolygóról jött volna. Amikor találkoztak, rögtön összebarátoztak, de úgy vágtunk bele a Barcelonába, hogy még nem stúdióztak együtt. A dal nagyjából megvolt – a zongora meg az ének –, és éreztük, hogy működik. A stúdiózás Montserratnak is új élmény volt. A klasszikus zenei felvételekhez  volt szokva, amikor hangfal nélkül énekelt egy nagy szobában – itt meg fülessel egy kis fülkében. De hamar belejött, és amikor elénekelte az első pár sort, mindketten elámultunk.

A dal végén van egy monumentális kadencia, amihez megírtam a zenét, Montserrat pedig megkérdezte, hogy mit énekeljen. Mondtam, amit érez. „Nincs megírva?” – csodálkozott. „Nincs.” Akkor már elmúlt 60 éves, de olyan csodálatos kadenciát énekelt, hogy elhűltünk tőle. Én nem láttam könnyeket Freddie szemében, de az biztos, hogy meghatódott. Amikor Montserrat elment, és visszajátszottuk a felvételt, még jobban elérzékenyült.

A Barcelona opera-pop-rock fúziója Freddie Mercury számára is új terep volt. Hogyan álltatok hozzá ehhez a klasszikus crossover lemezhez?

Amikor a Barcelona után rájöttem, hogy még vagy tíz számot meg kell írnunk, úgy éreztem magam, mint akinek meg kell másznia az Everestet: még csak az alaptáborban jársz, de már halálra fagytál. (nevet) Ugyanúgy álltunk az egész albumhoz, mint a Barcelona című számhoz, bár mint később kiderült, azt volt a legegyszerűbb felvenni. A zenei recept és a harmóniavilág megvolt, de a többi dalban sokkal tovább tartott kitalálni, hogyan tud jól érvényesülni együtt a két énekhang.

Emlékszem, pötyögtem a zongorán, Freddie pedig megkérdezte, hogy mi ez. „Á, csak egy menüett. Egy ujjgyakorlat, hogy bemelegítsek.” Mire Freddie azt mondta, hogy ez egy dal eleje. Ebből lett a The Fallen Priest. Néha elég fura számaink születtek, mint a The Golden Boy, amiben a semmiből előtűnik egy gospelkórus, amit egy teátrális, melodramatikus zene vesz körül, de valahogy mégis működik. Ez az, amit a rockzenei gondolkodásmód hozzátesz egy klasszikus műhöz.

Hogyan dolgoztatok együtt?

Nagyon jó szerzőpárost alkottunk Freddie-vel. Általában a Garden Lodge-ban írtunk, kettesben, azon a Yamaha zongorán, amit pár éve egymillió fontért adtak el a Sotheby’s árverésén. Freddie utált dalszövegeket írni. Tudta, hogy muszáj, de azt szerette a legkevésbé. A Fallen Priest közepénél teljesen kifogytuk az ötletekből, azt mondta, „Drágám, te ismered Tim Rice-t, talán írhatna ő is szöveget”. Úgyhogy felhívtam Timet, hogy elakadtunk Freddie-vel. „Tudsz írni valamit?” Elküldtük, amink volt, ő meg rögtön nekiült, és nem sokkal később a faxunk elkezdte köpni az oldalakat, egyiket a másik után.

Tim nem dalszövegíró, inkább egy költő, az angol nyelv mestere. Kicsit olyan, mint Bernie Taupin (Elton John szövegíró-szerzőtársa – a szerk.), csak nagyon másfajta szövegekkel. Mivel nem zenész, nem figyelt rá, hogy bizonyos szavakat nem hangzanak jól egy dalban a kemény mássalhangzók miatt. A latin nyelvek jobban illenek az operához, ezért ki kellett cserélnünk pár szót, de Tim küldött rögtön vagy húsz alternatívát.

Milyen érzés volt, amikor a Barcelona megszólalt az 1992-es olimpián?

Sokan azt hiszik, hogy az olimpiára írtuk a dalt, pedig eredetileg ez eszünkbe se jutott. Amikor 1988-ban az olimpiai zászló megérkezett Szöulból Barcelonába, a tiszteletére adtunk egy hatalmas koncertet, ami egy nagyon érzelmes pillanat volt. Félmillió ember hallgatta a dalunkat. Mindig, amikor nyer a Barcelona focicsapata, elhangzik ez a szám, és a város szökőkútja is játssza. Szóval mi a Barcelonának drukkolunk – kerestek már nekünk egy kis pénzt. (nevet)

Sok dalt írtam az életemben, de a Barcelona kiemelkedik közülük, mert kortalan. Nem úgy szól, mint egy ’80-as vagy ’90-es évekbeli dal – bármikor születhetett volna. Ezért használ John Williams is mindig szimfonikus zenekart a filmzenéihez, mert az a zene nem öregszik meg. A világ legjobb szintetizátora a nagyzenekar. A Barcelona hatalmas része annak, aki vagyok: pár évet elvett az életemből, de megajándékozott az egyik legjobb barátommal.

Nem tudom, ki akar örökké élni, de ő biztosan fog – megnéztük a Freddie kiállítást a Zene Házában

Mi a legkedvesebb emléked róla?

Az, amikor Freddie egyszerűen csak Freddie volt. Amilyen otthon volt, a barátai körében. Tudjuk, milyen volt színpadon: az egyik legjobb énekes és előadó, aki valaha élt. De az igazi Freddie egy szeretnivaló ember volt. (elérzékenyül) Kedves, vicces, nagylelkű, őszinte. Minden, amit egy baráttól szeretnél. A szűk baráti köréből szerintem mindenki így emlékszik rá.

Freddie Mercury és Mike Moran 1988-ban.

Volt olyan pillanat a közös munkátok során, amikor különösen lenyűgözött, ahogyan énekelt?

Freddie mindig lenyűgözött – de én is őt. (nevet) Ezen a szinten a kifogástalan technikai tudás már alap. Sokáig stúdiózenész voltam Londonban és Los Angelesben, és egy sessionön el kell játszanod, amit eléd raknak, bármi legyen is az. Nem kérhetsz időt, hogy begyakorold. És nemcsak eljátszanod kell, hanem rögtön bele is tenni a szívedet, lelkedet. Ezért kapod a nagy pénzeket – főleg a filmekben.

Freddie egyébként úgy énekelt a stúdióban is, mint a színpadon. Nemcsak énekelt, hanem előadott. Úgy hadonászott, hogy néha belecsapott a fülke falába vagy üvegébe. Gyorsan dolgoztunk, általában 3-4 felvételből megvolt egy dal. Aztán kijavítottuk az apró hibákat – ezt mindenki csinálja –, és amikor meghallgattuk a végeredményt, az mindig lenyűgözött. Csináltam egy új verziót a Time című szólódalából (ami Dave Clark azonos című, 1986-os West End-musicaljéhez készült – a szerk.), és lehántottam a rengeteg éneksávot, hogy csak mi ketten legyünk, ének és zongora – elképesztő volt hallgatni, hogy Freddie mit művelt a hangjával.

Hihetetlen hangterjedelme volt, majdnem négy oktávos. De nemcsak erről van szó, hanem a hangminőségéről, az énektechnikájáról, a soundjáról, a dalairól: ezek mind különlegessé tették őt. Freddie halála után csináltunk a Wembleyben egy nagyszabású emlékkoncertet, amin George Michael énekelte a Somebody to Love-ot. A próbákon megkért, hogy vigyük lejjebb a dalt egy félhanggal, hogy jól tudja énekelni, aztán megkérdezte, milyen volt. Mondtam, hogy csodálatos. „Tudod, ilyenkor emlékeztetem magam rá, hogy na, így kell énekelni.” George is fantasztikus énekes, de Freddie 16 ilyen dalt énekelt egy koncerten, és közben lefutott egy maratont...

A másik dolog, hogy azok az énekesek, akiknek hatalmas hangjuk van, mint Tom Jones vagy Tina Turner, ritkán énekelnek háttérvokálokat. Túl erős a hangjuk, és nem tudnak másképp énekelni. Freddie vokáljai viszont isteniek voltak. Azok a harmóniák és hangok, amikkel előállt... Freddie-nek megvolt a sajátos rendszere arra, hogyan jegyezze le a zenei ötleteit: nem kottázott, egyáltalán nem használt hagyományos zenei jelöléseket. Idővel teljesen megtanultam és kiismertem a módszerét. Néha odafordult hozzám a stúdióban, és azt mondta: „Na, hozzunk össze ide egy háromszólamú harmóniát!” Én megírtam, ő meg rábólintott, de a végén szinte mindig azt mondta, hogy adjunk hozzá még egy hangsávot. És lehet, hogy az az új sáv végül csak egyetlen ütemből vagy hangból állt, de utána mindig azt mondtam magamban: na igen, ettől lett Queen. Minden dalukban van valami apróság, valami szokatlan csavar, ami megragadja a füledet.

Egyszer azt mondtad, hogy Freddie hírhedt bulijai olyanok voltak, mintha egy Fellini-film elevenedett volna meg.

A 41. születésnapja tiszta őrület volt. Azok a dolgok, amik ott zajlottak… Flamenco táncosok, tűznyelők. Freddie repülővel fuvaroztatta oda a barátait, és a végén annyian voltunk már, mint egy focimeccsen. A költekezés egy dolog, de ezek a partik úgy voltak elképesztőek, hogy nem volt tudatos tervezés mögöttük. Kitalálhatsz valamit, de az emberek úgyis másfelé viszik az estét. Jó volt a müncheni buli is (fekete-fehér dress code-os drag buli Mercury 39. születésnapján – a szerk.), és a 40. születésnapján a dilis kalapok bulija is, amire mindenki vicces fejfedőben jött.

Freddie a 40. születésnapján tartott vicces kalapbuliján.

Aztán Freddie lenyugodott: a 41. volt az utolsó ilyen nagy bulija, a későbbi születésnapjait már a házában tartotta. A vége felé, amikor már nagyon beteg volt, nem volt senkivel sem kapcsolata azokon kívül, akik a Garden Lodge-ban gondoskodtak róla. Augusztus közepén aztán hívott Peter Freestone, hogy mit csinálok szeptember 5-én. „Mire gondolsz?” „Hát a szülinapi bulira.” „Miért, jobban van?” „Nem, de szeretne egy születésnapi összejövetelt.” Az volt az utolsó alkalom, hogy láttam. Két hónappal később meghalt. Nem tudtam elbúcsúzni tőle. De csodálatos este volt az az utolsó. Tizenketten voltunk, elfogyasztottunk egy csodálatos vacsorát és beszélgettünk. Freddie akkor már nagyon beteg volt, de elbűvölő és csendes. Normál esetben fennmaradtunk volna hajnalig, hogy a zongora körül állva énekeljünk, de 9 körül azt mondta, hogy most el kell mennie lefeküdni.

„Akkor értettem meg, hogy ez volt Freddie búcsúja az élettől” – interjú Rudi Dolezallal, a Queen kliprendezőjével

A betegsége mennyire nyomta rá a bélyegét a Barcelona munkálataira?

Akkor még teljesen jól volt. Csak az utolsó fél évben volt igazán rossz állapotban. De még az utolsó Queen-albumát, az Innuendot is gyönyörűen felénekelte, és klipet forgatott a These Are the Days of Our Livesra. Hamar elfáradt, de megcsinálta. Soha nem adta fel. Végtelenül lojális volt a zenekarhoz, és méltó örökséget akart rájuk hagyni, úgyhogy a Barcelona után még három Queen-albumot felvett velük. Ez azért nem semmi egy beteg embertől.

interjú: Soós Tamás

Freddie – A kiállítás
Helyszín: Magyar Zene Háza
Időpont: 2027. február 28-ig, 10 és 18 óra között
Belépő: 7900 Ft (hétköznap), 9900 Ft (hétvégén)
Jegyvásárlás. Facebook-esemény. További infók.