"Szatírát csináltam a legrosszabb epizódomból" - Gently da Spittah’-interjú

Sánta Dániel babakorától boom bapet hallgatott, 16 évesen hozta ki első lemezét (17 láb mélyen), mostanra pedig ő lett az ország egyik legjobb fiatal rappere, aki a flexelés helyett a kedvességben hisz, és énekkel, reggae-vel és drum & bassszel frissíti a régisulis hiphopot. A még mindig csak húszéves Gently da Spittah’ a ma megjelent, MegPestesült Álom című lemeze kapcsán mesél először arról, hogyan borította meg évekre egy személyiségzavarral, pánikbetegséggel és szorongásokkal járó állapot, és aztán hogyan mászott ki belőle. De elárulta azt is, miért nyitott a reggae vagy a drum 'n' bass felé, és miért a jazz-zongorázás hozza majd el neki a békét. Ez a Recorder magazin 134. számában megjelent interjú hosszabb, bővített változata.

Tényleg Gang Starr-ra altattak és Wu-Tangre pelenkáztak téged, ahogy a Rossz vágányban rappeled?

A tesóim jóval idősebbek nálam, és amikor a szüleim rájuk bíztak, ezeket a zenéket hallgatták. A Gang Starrtól a She Knowz What She Wantz nagyon belém ivódott. Ők még kazettákra másolgatták a zenéket, és a Moment of Truth volt az egyik oldalon, a másikon meg a Hard to Earn; egy másikon meg a 36 Chambers a Wu-Tang Clantől és ODB-kislemezek. Később Nellyt hallgatták sokat, meg Ludacrist, DNA-t, a magyarok közül Bëlgát: táncoltattak rá, és lóbáltak összevissza. A gyerekszobámban volt egy háromszögletű ablak, amin narancssárgás, meleg fény áradt be, a porcicákat is láttad, ha sütött nap. Nekem a Moment of Truth ezt a fényt jelenti, ezt az érzést hozza vissza.

Mikor lett ilyen mély, reszelős hangod?

Tizennégy éves koromban zuhant egy oktávot. Előtte kezdtem el rappelni, amikor még Kris Kross-hangom volt, és az ellehetetlenítette a zenémet. A gyerekhangnak is megvan a szépsége, de inkább szolfézsórán. Ezzel a mélyebb hanggal tudtam elérni azt a hangzást, amit kerestem. Hozzám Redman és Method Man állt legközelebb dinamikában, flow-ban, a Rockwilder-cuccok, meg Busta Rhymes. Ha angolul rappelek, sokszor olyan fátyolos lesz a hangom, mint Busta Rhymesnak.

„Fekszek a trekkre, ám fegyver a zsebbe nincs” (17 láb mélyen) Nincs a szövegeidben gengszterkedés, flexelés is alig. A neved is arra utal, hogy kedvesen köpöd a sorokat.

A gengszterrapben az a lutri, hogy ha odaáll eléd valaki és felkérdez, hogy na, mit mondtál ebben a zenében, és kiüt, akkor ott maradsz szégyenben. Kiskoromban sírva röhögtem a 444-es Rapháborún, hogy kik ezek, akik ilyeneket mondanak magukról, aztán befosnak a mozgólépcső aljában? Én szeretem szofisztikáltan kifejezni magamat, felesleges trágárkodás nélkül.

Hogyan kezdtél el rappelni? Jártatok a környéken hiphopbulikba?

Nógrád megyében nincsenek hiphopbulik, max elhívják Curtist a városnapra. Deszkázni, rollerezni jártunk Szécsényből Balassagyarmatra a spanjaimmal. Vittünk magunkkal JBL hangszórókat, hozzánk csapódtak a roma gyerekek, és bandázgattunk. A skate parknál lógtunk, aztán ha besötétedett, bementünk a városba, ami full kihalt volt, de pár helyen lehetett kicsit rosszalkodni. Amikor raktunk zenéket vagy beateket, rappeltem rá valamit, és ha találkoztunk, a roma srácok mindig mondták, hogy na, köpködjél. Az első nevem Gently Mean, azaz Finoman Gonosz volt, de ők elneveztek köpködőnek – így lett Gently da Spittah’.

Szécsényről jössz. Mit adott neked Nógrád megye?

Roppant ingerszegény volt az a világ. Lehetőség maximum annyi, hogy elmehettél egy gyárba dolgozni a környéken. De elképesztő biztonságban éreztem ott magam, és a közösség, meg a természet közelsége békét adott. Szécsény utolsó utcájában laktunk, húsz méterre tőlünk már kezdődött a rét, az erdő, a hegy. Csomót jártunk ki tesómékkal és a haverjaimmal, az Engedjel klipjét is ott forgattuk az egyik kilátóban. Az a táj adott egy harmóniát a hétköznapoknak.

Hogyan élted meg, amikor felkerültél a fővárosba? MegPestesült Álom az új lemezed címe.

Elsős korom óta zongoráztam, nyertem versenyeket is, és mindenki mondta, hogy ezzel kéne foglalkoznom. Nyolcadikban aztán felvételiztem a zuglói konzervatóriumba, és amikor felvettek, akkor esett le, hogy két hónap múlva koliba kell költöznöm, 150 kilométerre anyuéktól. Sírtam, amikor felköltöztem, de estére átkattant valami. Előtte sosem buliztam, és nem tudtam, milyen belecsöppenni egy új társaságba, de úgy voltam vele, hogy kihozom belőle a legjobbat. Elkezdtem rapbulikba járni, és új embereket megismerni. Nekem az volt az álmom, hogy minél többen megismerjék a zenémet, és az itt sikerült.

Közben azt is mondod az NKS-sel közös számodban (Add nekem), hogy „olyan stresszes egy hónap Pesten, mint gyerekként vidéken 14 év”. A MegPestesült Álom dalaiban előkerül az is, hogy sokat szorongsz, „megborít az éjjeli mániás roham”, „berántott a szar, meg berántott a szer”, és „rosszul hatnak rád az antidepresszánsok”.

Egy ingerszegény környezetben felnőtt gyereknek sokkhatás, hogy mindig pezsgés van körülötte. Én hajlamos vagyok szorongani, pánikolni, és sokszor gyomorgörccsel keltem fel reggelente. Másfél évig minden reggel hánytam, és volt, hogy nem tudtam bemenni a suliba, annyira pánikoltam. Erre tett még rá, hogy nem mindig voltam jó társaságban, és egyszer beleszívtam egy olyan cigibe, amibe nem kellett volna. Ez ilyen személyiségzavart, furcsa tudathasadást idézett elő nálam, ami pedig felerősítette a pánikbetegségemet. Utána disszociatív voltam szinte minden szituban. Olyan volt, mintha elvesztettem volna a realitásérzetemet. Egy darabig azt hittem, hogy ez normális, és biztos a kimerültségtől van, meg hogy most pörgős az életem, de egy ponton már tudtam, hogy ezt kezeltetni kell. Volt egy időszak, amit kórházban töltöttem, ahol gyógyszereket adtak, nem is gyengéket. Amikor rájöttem, hogy csak feszültebb leszek tőlük, annyira felhúztam magam, hogy kidobtam az összeset, és azóta nem szedem. Sok helyen az egészségügyre is jellemző, hogy nem megoldják a problémát, hanem elnyomják, és úgy tesznek, mintha ettől minden rendben lenne. Elkeserítő látni, hogy sokan emiatt akadnak el a gyógyulásban. Miközben nem feltétlenül csak gyógyszerekre van szüksége az embernek, hanem arra, hogy normálisan tudjon beszélni valakivel, aki nem vagdalkozik előítéletesen, és nem azzal jön, hogy mi a francért csináltad, hülyegyerek. Két kedves szó néha többet segít, mint három hónap gyógyszeres kezelés.

Kamaszként, amikor az embernek még formálódik a személyisége és saját magával sincs tisztában, nagyon ijesztőek lehetnek a hallucinációk, a pánikrohamok. Hogyan élted meg ezt az időszakot?

Úgy, hogy ez van. Az életben egyetlen rossz lépés is végzetes lehet. Centimétereken, perceken múlhat, hogy történik-e baj. De azt gondolom, senkire nem rak az Isten akkora keresztet, amekkorát nem bír el.

A Kalotás Csabával készült dalodban, a Nothing Can Save Me-ben meghasad az elbeszélő öntudata, és agyonkritizálják a belső hangjai. Ezt is saját élményből merítetted?

Abszolút. Próbáltam diszkréten kezelni ezt a dolgot, de a zene az egyetlen eszközöm arra, hogy megszabaduljak a feszkóktól. Az, hogy le tudtam írni, hogyan néz ki egy rossz epizódom, óriási megkönnyebbülés volt. Szatírát csináltam belőle magamban. Tudom, hogy ezek a hangok ott vannak és manipulálhatják a tetteimet, a gondolataimat, de ezzel mutattam nekik egy fuckot. Pont abban a fázisban voltam, hogy már racionális gondolataim voltak arról, hogy mit éltem meg, és ki tudtam adni magamból. De hányan lehetnek még így? Miközben csak annyit látsz belőlük, hogy faszságokat posztolnak Facebookra. Azért is ajánlottuk a dalt a Kék Vonal Alapítványnak, hogy arra ösztönözzünk másokat, hogy a saját érdekükben kérjenek segítséget.

Hogyan jöttél ki ebből a szakaszból?

Kábé két évig keményen szívtam vele. Végül úgy tudtam megszabadulni, hogy lementek rólam feszkók. Amikor leérettségiztem, az hozott egy felszabadulást. A klasszikus zenei világban van egy nagymértékű sznobizmus, amit sokszor nem tudtam csendben elviselni. Nem szeretem a rendszerességet, és nagyon stresszelt az is, hogy minden este be kell venni a gyógyszert. De mostanra nagyjából megtanultam kezelni ezeket a dolgokat. Lett egyfajta önkontrollom, és megismertem magam annyira, hogy tudom, milyen hangokra nem szabad hallgatni, és milyen megérzéseket kell elnyomni, mert csak rosszat tennének nekem.

Az új lemezen nyíltál meg először ezekről a dolgokról. Ehhez az kellett, hogy kicsit felnőj, vagy az, hogy rendbe szedd magad?

Kell egy idő, mire feldolgozza ezt az ember. Elalvás előtt még most is előfordul, hogy elkezdek gondolkodni valamin, hogy ez tényleg megtörtént velem? Igen? Akkor a valóságban vagyok. Folyamatosan megkérdőjelezem önmagam, de ha ezt keretek közé tudom szorítani, és elfogadni, hogy ilyen vagyok, akkor tudok róla beszélni. Ez most érett meg bennem. Van sok zene, amit akkoriban írtam, de most adom ki. Például a Lassú folyamat.

„Lassú folyamat, hogy újra megismerjem önmagam.”

Igen, hogy mi az, amire nem szabad hallgatni. Túlságosan ráparáztam arra, hogy nem vagyok saját magam számára kiszámítható. Hogy nem tudom, mit fogok mondani bizonyos helyzetekben, milyen döntéseket hozok, és azok milyen hatással lesznek rám. Emiatt nagyon ritkán tudtam menni a flow-val.

Ez a kamaszkor hatása, vagy a disszociatív állapoté?

Nem akarom ennek a behatásnak tulajdonítani a nagy kérdéseket. Csak elfogadom, hogy én ilyen vagyok. A legtöbb embernek ez a legnagyobb nehézség, hogy 35-40 éves korára sem találja meg azt a békességet, ami átjárja a hétköznapjait, és mindig felcseszi magát valamin. Ha valaki ingerlékeny, az abból ered, hogy nem fogadja el saját magát.

A szorongásaidat sikerült megszelídítened? A Mindig lesz holnapban az van, hogy „folyamat rettegek, hogy nem felelek meg, meg hogy mikortól számítok majd elfeledettnek”.

Néha még felriadok esténként, ver a víz, hányingerem van, és menekülni akarok. Mindegy hova, csak menekülni. Az para. Azt szoktam mondogatni magamnak, hogy tök profin kezelem az egészet, de még sokszor nem szólalok meg egy helyzetben, vagy gyomorgörccsel kelek fel, hogy úristen, mit fogok ma csinálni, vagy holnapután kapni fogok egy kérdést, és arra jól kell válaszolnom. A megfelelési kényszer mindig dolgozik az emberben, maximum annyira tudja szabályozni, hogy felismeri, és próbál józan fejjel gondolkodni.

A színpadon is szorongsz?

Ott nem. Ott mindent elengedek, semmin nem izgulok. Még a risky részeken sem, ha zenekarral lépünk fel és nem néztünk meg egy arranzsot. Ez az egyetlen dolog, amiben bízok, hogy rohadt jól le fogjuk hozni.

Azzal ütöd fel az új lemezt, hogy „már mást akarok, nem a régi vagyok.” Miben változtál?

Az undergroundban vannak olyan beskatulyázások, hogy „minden, ami új, az szar.” Régen én is abban voltam, hogy bassza meg a trap. Akkora lendületet adott valami mellett kiállni, hogy ez jött ki belőlem. Mai napig az underground kultúrát képviselem, de már nem akarok hülyeségeket mondani – pláne úgy, hogy nem ismerem azt a műfajt, amit fikázok. A 17 láb mélyenben bebeefeltem Figurát, de múltkor odamentem hozzá, hogy ne vegye komolyan. „Figu, madafaka, mondd el, miért zenéltek, a szarotoktól kapar a szekunder szégyenérzet.” Minden koncerten elnyomom, mert szeretem azt a számot, de már másképp gondolkodom. Akit nem ismerek, azt nem fogom elküldeni a picsába.

Zeneileg is tágítottál a régisulis hiphopon, amit játszol: a Körvonalak EP-n volt drum & bass is (RAM), a MegPestesült Álomra pedig írtál egy reggae-számot (Love Rise Up).

Szeretek kipróbálni új dolgokat, mert azzal magamat is jobban megismerem. A drum & bass úgy jött, hogy szeretem, ha technikás a rap, és arra meg lehet tekerni rendesen. Imádom a reggae-t is, és amikor DJ Vadimtól kaptam egy ilyen beatet, nem volt kérdés, hogy rámegyek.

A Love Rise Upban vannak politikai kiszólások, ami korábban nem volt jellemző rád. „Vallásba takarózó politikusoktól az erkölcs fejreállt, de szabad akaratot akarnak a rabok.” Ezt a műfaj hozta magával, vagy az elmúlt időszak?

A kampányidőszakban semmi mást nem kaptál a pofádba, csak a gyűlöletet. Folyamatosan köpködték egymást az emberek. Tavaly egy koncertem végén elkezdték skandálni azt, hogy mocskos Fidesz. Belül volt bennem egyfajta öröm, hogy ez azt jelzi, most valami megváltozik társadalmi szinten, de a zenét szent dolognak tartom, amit nem bonthatnak meg az emberi ellentétek. Többnyire azért vagyunk egy koncerten, hogy szeressük egymást és megéljük a pillanatot – ezt ne kúrjuk el senki számára se azzal, hogy a nézetei miatt elítéljük. Nekem is vannak a jobboldallal, illetve a baloldallal szimpatizáló barátaim, és olyan ideológiát követők is, hogy az hihetetlen, de a zene mindenkit összeköt. 

A rappelés mellett énekelsz is. Ez már az első számaidban is így volt, de az új lemezen nagyobb teret kapott.

Igen, mert a jazzhopos, soulos, R’n’B-s cuccoknak esszenciája, hogy legyen egy fain ének. Ezért is próbálom tágítani azt a zenei teret, amiben mozgok. Óriási élmény volt például a Levegő című szám, amiben olyasmit csinálok, amit ritkábban szoktam: éneklek, és váltogatom a magyar és az angol rapet.

Magyarul vagy angolul jobb rappelni?

Angolul könnyebben folyik, magyarul meg jobban meg tudom csavarni. Boom bap ütemre sokkal jobban rá tudod csúsztatni az angol szavakat, a szlenget. Kevesebb szó van, ami rímel, de jobban passzolnak ehhez a lüktetéshez. A magyar rapben sokan hajlamosak A-A-B-B rímeket írni, de nekem az tetszik, amikor a beat és a szöveg poliritmikusan összefonódik egymással, mert az színesebbé teszi az egészet. Ezt az angolban lehet a legjobban megcsinálni – meg a spanyolban.

Jazz-zongoristának tanulsz a Kőbányai Zenei Stúdióban. El tudod képzelni, hogy jazz-zenész legyél, vagy ezt a tudásodat inkább a hiphopban kamatoztatod?

El tudom. Úgy képzelem el az öregkoromat, hogy van egy zongora a nappaliban, mellette egy üveg rum vagy whisky, fain fények, egy jó nagy cigi, aztán játszunk. Nekem ez lesz a béke. Egy idő után az ember kiöregedik a rapből meg az éneklésből.

Jó, de indítanál egy jazzprojektet a rappelés mellett?

Persze. Lehet, hogy fuzionálva lesz a zenekarral, de lesz valami. Élőben a jazzybb hiphop felé visszük el a dalokat, amit én nagyon élvezek. Heilig Tomi basszusgitározik, Ferencz Laci dobol, Szóka Barni gitározik, Bodó Mark (DJ Spock) dj-zik és samplerezik, én meg billentyűzök, ha kell. Vannak tribute dolgok is, hogy egy alapot kicserélünk egy Slum Village-trekkre, de ezek inkább csak easter eggek azoknak, akik ezt meghallják. Van, akinek nem tetszik az élőhangszeres hiphop, de én imádom, hogy milyen sok lehetőség rejlik benne. The Roots, The Fugees, Arrested Development – ezek nagyon fain zenék.

Pogány Induló bevitte az arénákba a régisulis hiphopot. Te vágysz erre?

Nem. Én jobban élvezem a klubkoncerteket, hallgatóként és előadóként is. Van egy kellemes tere a zenének, amiben tud rezonálni. Egy arénába olyan zene is kell, ami be tudja tölteni azt a teret energiával, és szerintem ezt félplaybackes hiphoppal nem lehet megoldani. Státuszszimbólum lett a zeneiparban, hogy kinek hány arénakoncertje volt, de én nem akarok rágörcsölni erre. Csak élvezem, hogy azt csinálom, amit szeretek.

Miben méred a sikert?

Objektíven számokban lehet – közönségméretben, Spotify-hallgatottságban –, de a zene nem ebből áll. Ha valakit élmények kötnek egy zenéhez, akkor az része lesz az életének. Ha ezt el tudom érni a dalaimmal, az lesz az igazi siker.

interjú: Soós Tamás
fotó: Valami Hektor