A dalforma határait feszegető Tingyela Dórival állatokról, rejtélyes üzenetekről, dobokról és a Kálvin téri könyvszekérről is beszélgettünk. Ez az interjú először a Recorder magazin 134. számában jelent meg.
Tingyela Dóri 2023-as A hetedik katona című EP-jén puhán hívogató hangközeget teremtett, idei Lyuk a kertben című első albumán Dexterrel dolgozott (a producer az Analog Balaton és az Elefánt mellől lehet ismerős). A szürreális történetek maradtak, de erősebbek a szintidallamok, és megérkeztek a dobok is.
A Lyuk a kertben egy lyukról szól, aminek „megvallasz dolgokat” olyanoknak, „akikkel nem beszélhetsz”, amolyan közvetett kommunikációként. Ez a dalírás, a művészet metaforája?
Ezt nem fejtettem meg ennyire pontosan, de akár így is lehet értelmezni. Ez a lyuk tényleg létezik és tényleg a szüleim kertjében van. Azóta sokkal nagyobb, és anyukámmal visszatérő témánk, hogy mikor esünk majd bele, mik fognak kijönni belőle, hogyan áll a patkányméregpiac; vagy hogy életveszélyben vannak-e, ha nyitva hagyják a terasz ajtaját éjszakára. De abszolút tovább lehet gondolni. Egyébként sokszor tényleg ilyen hátsó szándékkal indul, amikor írni kezdek. Meg akarom értetni valakivel, hogy igazából mit is akartam mondani; vagy hogy miért nem én vagyok a hibás azért, amiért elromlottak a dolgaink, hiszen én csak jót akartam, blabla. Csak ezt így béna bevallani, és ezért misztikumba öltöztettem.
Rengeteg állat szerepel a szövegeidben. Gondolom, ez nem elhatározás volt, de elgondolkodtál azon, hogy miért?
Persze, muszáj volt, anyukám is mondta már, hogy „Dóri, de hát ne állatokról írj, hanem emberekről!” De most határokat szabtam magamnak, hogy az új számaimban már ne legyenek ilyen sokan. Az állatok számomra a szavak nélküli megértés szimbólumai talán. Nagyon tetszik, ahogy egészen specifikus fajok kifejlődnek a természetben és mindennek és mindenkinek feladata van, pedig nem magyarázkodnak egymásnak emberi nyelven, egyszerűen csak elfoglalják a helyüket a világban. Egy-egy állat egy-egy tulajdonság, amit adaptálni szeretnék, vagy egy nagyobb erő, ami próbál engem is a saját helyemre terelni. Kicsit olyanok, mintha isteni vezetők lennének, például a bogarak az Erdei sétában.
Visszatérő motívum az átváltozás is.
Az utóbbi néhány évben tudatosan figyeltem arra, hogy intuitívan éljek, és ne féljek megváltozni, ne féljek elengedni dolgokat, amik bizonyos életszakaszokhoz kötődtek. Sokkal varázslatosabb az élet, ha hagyod, hogy megváltoztassanak, hagyod inspirálni, vezetni magadat.
Vannak direktebben fogalmazó számaid, a Néni a buszon és a Hülye, de ezeket lehagytad az EP-ről és a lemezről.
Ami engem inspirál, az az intuíció, a misztikum; amikor dolgom van azzal, hogy megfejtsem, valójában miről szól egy szöveg. Unalmasnak érzem azokat a dalokat, amiket meghallgatsz és egyből tudod, hogy mit jelentenek. Úgy gondolok erre, mintha absztrakt festő lennék vagy kísérleti filmes. Sokszor van, hogy egy este alatt váratlanul kijön belőlem egy dal, megérkezik, én sem tudom pontosan, hogy honnan. Utólag persze változtatgatok rajta, meg vannak megfejtéseim, hogy milyen történetbe illeszthetők, de az üzenet, az nekem is befoghatatlan és varázslatos. Ezért is izgat az átváltozás, mert akkor vagyok a legérzékenyebb, és a dalok is akkor tudnak alakulni, ha nem ragadok bele abba, hogy „ez most erről fog szólni”, hanem hagyom, hogy maradjon valami megmagyarázhatatlan.
Zenészként úgy léptél a nyilvánosság elé, hogy Hegyi Olivér (HOLI) A zenélés szabaddá tesz című kurzusa inspirált a MOME-n. Ez még mindig igaz?
Amíg csak animációs voltam, addig nagyon rá tudtam feszülni az ötleteimre, a zenében tényleg szabadabb vagyok. Ha valami megfogalmazódik, akkor azt nem kell minden oldalról lekerekíteni, meg nem kell tudni, hogy mi lesz a hosszabb távú kimenetele, mint az animációnál, ahol fél évig dolgozol egy jeleneten – hanem ott van, kimondod, és az emberek is tudnak vele azonosulni. Ez egy másfajta kommunikáció, mint az a fajta művészetfelfogás, ami a tökéletességre törekszik. Nem akarom elhagyni az animációt, de most jobban klappol nekem a zene, amiben úgy érzem, hogy egy csatorna vagyok azoknak a gondolatoknak, amik megjelennek, és amikhez mások is tudnak csatlakozni. Ez egy öngerjesztő, szép rendszer, amiben úgy érzem, hogy el tudom foglalni a helyemet.
Az album sok szempontból folytatja az EP-t, ugyanakkor nyilvánvalóan más is.
Ez leginkább annak köszönhető, hogy Dexterrel dolgoztunk együtt. Így teljesen átalakult minden. Rengeteget tanultam tőle és nagyon felszabadító volt, hogy nem egyedül vagyok ebben a folyamatban. Mivel a változás nagy rajongója vagyok, imádtam, hogy érzem a bőrömön és a végeredményben, hogy nem ugyanott toporgok, ahol három éve. Rájöttem, hogy számomra megújulás nélkül nem nagyon van értelme semminek. Csodálatos, hogy ez azzal jár, hogy muszáj mások gondolataival találkozni. Nagyon szerencsés vagyok, hogy megismerhettem Dextert ugyanúgy, ahogy a zenekari társaimat, és együtt dolgozhattam a vizuális anyagokon a barátaimmal. A fotókon és mindenen az én arcom van (amit én nem tudom, hogy a többi előadó hogyan bír, nekem néha hányingerem van ettől), de ez az album nem valósulhatott volna meg az ismerőseim nélkül, akiknek szintén benne van a szívük-lelkük.
Számomra nemcsak a különbség a fontos. A Lyuk a kertben történetileg úgy van felépítve, mintha A hetedik katona második része lenne. Felvesszük a fonalat, hogy hogyan alakult az élete annak, akitől az EP végén elváltunk. De ebben a második részben a narratíva és a hangzás is egy következő szintre lép.
Néha, például a Szöcskében úgy érzem, hogy amikor megjelenik a dob, akkor szétszaggat egy intim teret.
Sokat kísérleteztünk ezen a lemezen, például ezzel is, amit mindig is szerettem, hogy a suttogós női ének és a kemény hangzás együtt létezik. Szerettem volna dobokat, Dexter pedig ebben nagyon ügyes, úgyhogy többször azt próbáltuk összeegyeztetni, hogy legyen egy baszó alap, de az érzékenységet is megtartsuk. Dönthettem volna úgy, hogy folytatjuk, ami egyszer már bevált, a puha hangzásokkal, de inkább kipróbáltunk más dinamikákat is.
Nem is tűnt fel, hogy A hetedik katonán nincs dob, annyira kerek volt a hangzás.
Az egy minimalista koncepció volt, amit azóta is nagyon szeretek, de most több számból hiányoznának a dobok. Amúgy én szeretem nemcsak az érzékeny zenét, hanem azt is, amire meg lehet mozdulni. Meg koncerten sokszor úgy éreztem, hogy nem vagyok elég; szeretek ugyan érzékeny környezetet teremteni, de sokszor zavarban voltam. Viszont azt imádom, ami most történik a zenekarommal, hogy én is zúzok, torzítom a gitáromat, ordítozom és szépen énekelek – nem csak egyetlen arcomat mutatom meg.
Korábban ösztönös zenésznek mondtad magad, ettől elmozdultál a tudatosság felé?
Nem vagyok tanult zenész, de igyekszem fejlődni, bár sosem leszek olyan, mint a zenekari társaim, akik ilyen zsenik. Én talán inkább gondolkodó vagyok, beszélgetek a zenén keresztül – de ha már ezt csinálom, akkor igyekszem fejlődni, és élvezem, hogy tudok tanulni, kutatni.
Arról is beszéltél már, hogy az irodalom nagy hatással van rád. Mondanál konkrét példákat?
Sokszor érzem azt, hogy inkább írok novellákat, mint dalszövegeket. Foglalkoztat a groteszk, a misztikus horror, valamint az absztrakt képek és gondolatok, így a dalaimban is sokszor hasonló jelenetek ragadnak meg. Minden nap olvasok, nézek és csipegetek, hogy a darabok egyszer csak összeálljanak egy masszává. Erre az albumra nagy hatással volt például Szőcs Petra, Veres Attila (akivel egyszer találkoztam a 4-es 6-oson!) és Murakami Haruki írásai, a saját életem történései és néhány titokzatos könyv mellett, amiket a Kálvin téri könyvszekéren találtam. Talán egyszer készen állok majd rá, hogy újra a szerelemről írjak, de ez az időszak számomra másról szólt.
interjú: Rónai András
fotók: Kóczián Tamás, Mucsi Ágota
