Experimentális pszichedélia – ilyen volt az Acid Mothers Temple az A38 Hajón

Az utóbbi kb. egy évtizedben nemzetközileg is elég sok figyelmet kap a japán pszichedelikus rock színtér. Bár a Kikagaku Moyo, a Minami Deutsch, a Hibushibire és társaik is szenzációs dolgokat csinálnak/csináltak, a színtér alappillére és legegyedibb hangja a szigetországban azért továbbra is az idén már több, mint 30 éve aktív Acid Mothers Temple, akik májusban az A38 fedélzetén bizonyították, hogy a megfáradásnak nyoma sincs náluk.

Az Acid Mothers Temple-koncertekben az a zseniális, hogy úgy más és egyedi mindegyik, hogy – legalábbis a setlist tekintetében – igazából majdnem mind ugyanolyan. A zenekar időtlen idők óta gyakorlatilag ugyanabból a 10-15 számból matekozza össze a koncertjeit, amik közé csak nagy ritkán kerül be egy-egy újabb szerzemény, vagy bukkan fel kiegészítőként valami feldolgozás (leggyakrabban Gong, Black Sabbath vagy valamelyik Lynch / Badalamenti-projekt). Ráadásul ezt úgy, hogy elképesztő mennyiségű koncertet adnak, gyakorlatilag folyamatosan tolják a 20-30 állomásos turnékat világszerte, szóval bőven lett volna ideje kifáradnia ennek a tracklistának. Hogy ez mégsem történt meg, az nagyrészt két dolognak köszönhető: az egyik a tagok minden pillanatot átható fanatizmusa, amivel a zenéléshez állnak (és amibe az amúgy közel követhetetlen diszkográfiájú AMT mellett még egy rakat másik projekt is belefér). A másik pedig a folyamatos improvizáció, aminek köszönhetően nincs két olyan koncert, ahol ugyanazok a számok ugyanolyan sorrendben, ugyanolyan verzióban hangzanának el.

Egyébként magának az AMT-nek is van egy csomó különböző inkarnációja, ez a központi felállás hivatalosan Acid Mothers Temple & the Melting Paraiso U.F.O. néven fut, és már többször is jártak Budapesten. A 2017-es, szintén A38-as fellépést a Hajó stábja végig is filmezte, szóval arról a főnök Makoto Kawabatával készült rövid interjú mellett elég sok részlet megtalálható a neten (itt van pl. a legalapabb AMT-track, a Pink Lady Lemonade akkoriban éppen diszkós irányba eltolt verziója). Ez után két évvel a régi Dürerbe tértek vissza, és a két koncert közt történt egy elég lényeges változás: az együttes Kawabata melletti egyik megmeghatározóbb alakja, a japán underground legenda Mitsuru Tabata, aki akkoriban az AMT-számokban nem annyira gyakori, de mégis fontos énekrészekért is felelt, 2017 végén kilépett a zenekarból, a helyére érkező, ismeretlenebb újonc, Jyonson Tsu pedig nem volt rossz és érdekes új színt hozott, de még érezhetően nem csiszolódott bele teljesen a zenei kollektívába.

Mostanra viszont nagyon látványos volt a változás, és újra teljesen egy hullámhosszra került a zenekar. Most már Tsu is szerves része lett annak a teljesen kiszámíthatatlanul örvénylő, pszichedelikus rockból kiinduló, de a folkos La Nòvia felütése után doom metaltól a zakatoló krautrockon és a csendesebb, elszállós részeken át a teljes gitárkáoszig sokfelé elkalandozó őrületnek, ami a színpadon folyt. A düreres fellépés után nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom erről a felállásról, de ez a koncert most annyira egyben volt, annyira hozta az esszenciális AMT-féle rendezett káoszt, hogy szerintem ez volt a legjobb Acid Mothers-koncert, amihez eddig szerencsém volt. Viszont sajnos a Hajó nagytermében relatíve szellősen voltak az emberek, ránézésre a félház sem volt meg, pedig ha valami, akkor ez a koncert nagyon megérdemelt volna egy nagyobb közönséget. Hazai részről egyébként a budapesti Sun-Rot nyitott (ami nem összetévesztendő az amerikai sludge-zúzda Sunrottal), akik szintén pszichedeliában utaznak, de annak a másik, virágos hajú hippiket és a '60-as évek angol rockzenekarait idéző végletében.

Szöveg + képek: Frank Olivér (infinitebeat.hu)

Acid Mothers Temple

Sun-Rot