A beszívottság optimuma. Alek Lee: Blue Bird (lemezkritika)

Alek Lee a füves bugit füves introspekcióra cserélte, a Blue Bird pedig egyértelműen az eddigi legjobb lemeze lett. Ez a kritika először a Recorder magazin 134. számában jelent meg.

„Sajátos tudatállapotok és dub-orientált érzések” – áll a Blue Bird borítóján a frappáns summázás. Aki ismeri Alek Lee munkáit, az jól tudja, hogy mik is ezek a tudatállapotok. Igen, a Blue Bird is egy beszívott lemez. De nem úgy. Beszívottság és beszívottság között ugyanis van különbség. Lee most nincs olyan súlyosan leütve, mint a stílszerűen 2019. április 20-án megjelentetett, csodálatosan szétfüstölt Our Party – minden idők egyik legjobb stoner-dub nótája – idején. A Blue Bird nem a kanapéba süppedt sápatag mozdulatlanság lemeze. Ami viszont még jobb – amiért a Blue Birdről írni kell –, hogy nem egy újabb sativából besokallt, imádnivalóan figyelemzavaros bolondozásból kell kihámozni az igazi kincseket. Félreértés ne essék, Lee a tavalyi Cold Feeten óriási dolgokat csinált, de a kelleténél kissé jobban meg akarta mutatni a bepörkölt kreativitás határtalanságát. Ezt a hibát korábban a kevéssé emlékezetes 2023-as You! esetében is elkövette, még fájóbban.

Tipikusan azok a lemezek ezek, amikről az egyszeri füvesember három-négy számot szeret, azt csá. Ez az egyszeri füvesember a Blue Birdöt viszont már levakarhatatlan vigyorral hallgatja végig, hogy aztán újra meghallgathassa, és újra, meg újra. Mert minden itt van, ami működött korábban, és semmi, ami nem.

Lee elengedte a totálisan becirmantott önfeledt pop-funk seggriszát, a túldíszített club-house veretést, és inkább befelé fordul, azok felé az említett „dub-orientált érzések” felé. A grúvi talpalás simogató szívmasszázsba mosódik, a szétcsapva villantó funky gitárszólókat fenségesen építkező pszichedelikus ibizai blues-melankólia váltja (a nevetségesen kúl Mountains & Riversre nem lehet nem rágyújtani), a partihimnuszok helyét finoman moduláló hippisztikus ambient elmerengtetések veszik át (The Beach Road), az izzadt pattogás helyett langymeleg csill van (a First Rain és a Thanks to Sade ringatását tanítani kellene).

A jellegzetes szexi baleári koktél-lötyögtetés (Treasures), a kövéreket sújtó dub és a háttérben megbújva mosolygó reggae elsimult gondtalansága – mint Lee zenéjének sarokkövei – nyilván megmaradtak (a Remember The Good és a dubosított címadó szám csodás zárópáros), a nap viszont már nem perzseli a kábán ringó csillogó testeket, épp megy le. A bulinak vége, a homokba táncolt lábnyomokat ritmikus hullámverés mossa bele a lassú éjszakába. De semmi komorság, a hold fénye sem hideg és a régvolt szerelmek sem fájnak már – derül ki a Keren Ilan fantasztikus énekétől tündöklő nyitódalból. Mintha Duane Eddy, a The Surfaris és a Peaking Lights kísérne haza egy illendően megtolt karibi soundsystem-szeánsz után.

A Blue Bird a lehető legkellemesebben lecsengő eufória. Csendben, magunkban bólogatni már jobb, mint izzadva ropni. Lee végre megtalálta a beszívottság optimumát. Amikor a tisztuló elme a legérzékenyebb, amikor minden szép egy kicsit szebb, amikor a nyugalom szinte kiborító. A Blue Bird tehát nagyon más, mint Alek Lee korábbi lemezei. Akár valamiféle megújulásnak, újjászületésnek is lehetne nevezni. Pedig csak arról van szó, hogy egy végtelenül kreatív és tehetséges tag önvizsgálatot tartott és rájött, hogy a kevesebb több. Fűből is.       

8/10

Pernecker-Jóvér Dávid