Sötét és ünnepélyesen emelkedett. Julinko: Naebula (lemezkritika)

Az olasz Julinko a rituális, vallási zenéből indul ki, de a saját hatásvadász tendenciáinak is keresztbe tesz. Ez a kritika először a Recorder magazin 133. számában jelent meg.

Julinko korábban „dream doomnak” nevezte a zenéjét, de ezen – a korábbinál nagyobb figyelmet kapó – lemezén ellépett a rituális, vallási zene felé: gótikus katedrálist megidéző orgona taglóz le rögtön a nyitásban. A redukált eszközökkel dolgozó, azokat viszont felnagyító, sötét és ünnepélyesen emelkedett zene fölött olykor törékeny, olykor tiszteletet parancsoló Julinko különleges hangja (szokás Sinead O’Connorhoz, Elizabeth Fraserhez, Diamanda Galáshoz hasonlítgatni; nekem a régi Lisa Gerrard is eszembe jutott).

A lemez sokszor közel merészkedik a nyílt, szinte már szemérmetlen hatásvadászathoz – de aztán rendre keresztbe is tesz magának, torzulásokkal, furán nyúlós hangokkal, a repetitív szólamok drone-ba fordításával, vagy éppen súlyosan széttorzított gitár bevetésével. A trükk persze az, hogy így igazából még hatásosabb lesz. A végén folkos, ritmikus dalocskával engedne vissza a világba – majd gondol egyet és búgással-nyúlással zavar meg, hogy ne legyen olyan egyszerű.

Előadó: Julinko

Cím: Naebula

Kiadó: Maple Death

Megjelenés: 2026. január 23.

Műfaj: kísérleti

Kulcsdal: Kiss the Lion's Tongue

8/10

Rónai András