Belfast fenegyerekei a stúdióban is rendet vágtak. Kneecap: FENIAN (lemezkritika)

A Kneecap eddigi pályafutása során sikeresen hozta összes az ír nyelv védelmét a rendőrségi ügyekkel és a féktelen bulizással. Legújabb, FENIAN című lemezén a belfasti trió bizonyítja, hogy a provokáció mellé végre megérkezett a zenei türelem is. Ez az album már nemcsak a lázadásról szól, hanem egy tudatosan felépített, rétegzett hangzásvilágról is, ahol a káoszból koherens rendszer születik.  Ez az írás először a Recorder magazin 134. számában jelent meg.

A Kneecap-jelenséget sokáig nehéz volt elválasztani a politikai kontextustól. Az ír nyelven rappelő srácok egyszerre váltak a brit hatóságok rémálmává és a Z generáció kulturális hőseivé, ám eddigi anyagaikat inkább a nyers energia, mintsem a kiforrott stúdióhangzás jellemezte. A botrányok pedig már régen túllépték az ír sziget határait: miután Magyarországról is kitiltották őket, végleg rögzült velük kapcsolatban a globális fenegyerek-kép. Az idei év azonban vízválasztó. A 2024-es, áttörést hozó játékfilmjük utóhatása és a globális turnék között a fiúk láthatóan szintet léptek. A FENIAN fejlődéstörténete épp ebben a kettősségben rejlik: megmaradt az ős-Kneecap dühe, de végre a zene is felnőtt a szövegek súlyához. 

A lemez indítása még egyfajta puha bemelegítés: a Carnival hipnotikus, sámándobokat idéző ritmusszekciója finoman szippant be a belfasti éjszakába. Aztán hirtelen lezárul a tapogatózás, és megérkeznek a pörgős, professzionális táncparkett-bombák. Itt már nemcsak a szöveg viszi el a dalokat, a zenei alapok önálló életre kelnek. A trió bátran nyúl a brit elektronikus zenei hagyományokhoz is: a Big Bad Mo lüktetése olyan dinamikát ad az anyagnak, amely minden korábbi próbálkozásukat felülmúlja. 

Az igazi izgalmak azonban a lemez háromnegyedénél kezdődnek, ahol a srácok végleg elengedik a biztonsági játékot. A Gael Phonics az album valódi „hard” indulója: olyan súlyos hanglejtéssel tolják az ír szöveget, mintha az N.W.A. aranykorának nyers agresszióját oltanák bele a modern ír valóságba. A kísérteties hangszerelés és a sötétebb tónusok itt válnak uralkodóvá. A Headcase-ben a drum and bass lüktetése kap központi szerepet, Amen break-szerű pörgetésekkel, a Cocaine Hill filmes nagyvonalúsága pedig bármelyik Tarantino-mozi füstös bárjelenetében megállná a helyét.

A lemez egyik legmeghatározóbb, a korábbiaknál is mélyebbre ásó vonulata a palesztin szolidaritás melletti kiállás. A Kneecap esetében ez nem aktuálpolitikai fellángolás, hanem mélyen gyökerező belfasti tapasztalat. Az északír főváros republikánus negyedeiben a palesztin zászló évtizedek óta a közös sors szimbóluma. A Palestine című dalban történelmi párhuzamot vonnak a saját környezetükben megélt elnyomás, szegregáció és a gázai események között. Számukra a palesztin ügy támogatása a közös történelmi traumákból és a hasonló szabadságvágyból fakad; ezt a reflexiót emelik be saját elnyomásnarratívájukba.

A Kneecap megmutatta, hogy képes a fejlődésre anélkül, hogy elveszítené azt a karaktert, amiért megszerettük őket. Ez a lemez végleg helyet szorít nekik a kortárs hiphop térképén: már nem fejjel mennek a falnak, ez egy tudatos és rendkívül okos lerohanás.

8,5/10

Gyuris Fruzsina