Pop-rock, erőlködéstől mentesen. imago mundi: SZÉTHULLIKAVILÁG (lemezkritika)

Ritka mostanában a jó pop-rock, de az imago mundi fülbemászó, diszkós dalai természetesen szólalnak meg gitárokkal, és meglepő ötletekkel mennek túl a kötelezőkön. Ez a kritika először a Recorder magazin 134. számában jelent meg.

Ritka mostanában a jó pop-rock, ami nem olyan rock, amit rádióbarátra akarnak csinálni, és nem is olyan pop, amibe beleszuszakolnak valami kicsit torzabb gitárt. Az imago mundi viszont erőlködéstől mentesen hozza a fülbemászó dallamokat, diszkós megoldásokat, ú-ú vokálokat – és mindez teljes természetességgel szólal meg gitárokkal.

Ők maguk a pop és az alter közé lövik be magukat, és valóban, az ének rokonszenves lezsersége félúton van az alternatív zene és a mai pop máshonnan eredeztethető, másképp szóló nem-szabályossága között. A kíséretbe is raknak nem standard megoldásokat; leginkább a kicsit pszichedelikus, lebegős megszólalás ilyen, de a nyitó diszkózás alatti búgás kifejezetten avantgárd húzás. Általában az ilyen-olyan ismerősségek is jól állnak nekik (részei annak, hogy ez pop) – leszámítva a nagyon dzsúdlósra sikerült zárást.

Előadó: imago mundi

Cím: SZÉTHULLIKAVILÁG

Kiadó: Gold Record

Megjelenés: 2026. április 2.

Műfaj: pop-rock

Kulcsdal: Hullámforma

8/10

Rónai András

Lemezkritikánk elkészítését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.