Már nem törik össze a buliban. Robyn

Robyn szökőévente egyszer jelentkezik saját zenével, és minden ilyen alkalom emlékeztetőül szolgál a svéd énekesnő örökké megújuló menőségéről. Mivel megérkezett kilencedik stúdióalbuma, a Sexistential, mi sem várunk újabb nyolc évig arra, hogy áttekintsük az összetört szívek dalnokának karrierjét, és megfejtsük, miért nem fog rajta az idő, ami pedig gyakran mostohán bánik a popsztárokkal. Ez az írás először a Recorder magazin 133. számában jelent meg.

Még csak rejtőzködnie sem kell

Robyn nem szupersztár. Felismerik az utcán, de nem rohanják le, ami leginkább annak köszönhető, hogy még mindig szülővárosában, Stockholmban él, a svédek pedig jóval tartózkodóbb, tapintatosabb módon fejezik ki rajongásukat. Robyn nem szupersztár, de rajongás övezi, és hívei annak dacára töretlenül hűségesek maradnak hozzá, hogy 2010 óta nyolcéves időközönként ad ki csupán új albumot. Bár a hosszú alkotói szünetekben időnként megjelenik tőle egy-egy kósza vendégszereplés vagy rövid kollab-EP, azon sem lepődött volna meg senki, ha a jelenleg 46 éves énekes-dalszerző szép csendben nyugdíjba vonul.

Ha így történt volna, akkor is letett már annyit az asztalra, hogy méltán tarthatjuk őt nemcsak a svéd csajpop édesanyjának, hanem a pop- és tánczene egyik úttörő jelentőségű, örökérvényű vezéralakjának is. A kritikusok már a 2005-ös Robyn, de még inkább a 2010-es Body Talk óta a tenyerükön hordozzák; közönsége nemkülönben, ami olyan eufórikus jelenetekhez vezet, mint amikor a 2019-es turné Madison Square Garden-i állomása után a koncertről távozók a metróaluljáróban spontán folytatták a bulit. Sok önazonos, újgenerációs sztár számára hivatkozási alap: Charli XCX remix-vendégnek hívta el, Harry Styles turnépartnernek, Lorde pedig a bekeretezett képét vitte magával a Saturday Night Live-fellépésére.

Öt perc tökéletesség

Bár korántsem egyslágeres előadó, Robyn időtállóságát mégis könnyű egy dallal szemléltetni. A Dancing On My Own elnyűhetetlen himnusz, a szívfájdalmak kitáncolásának emblematikus dala: a 2010-es megjelenésekor a Billboard slágerlistára nem került ugyan fel, de azóta számtalan feldolgozást megért, definitív betétdalként tűnt fel többek között a Csajok egyik emlékezetes jelenetében, majd a Jókislány című filmben és mindmáig pörgetik a DJ-k. Az LMBTQ-közösség különösen a keblére ölelte, ami nem is meglepő: itt egy popdíva, akiből kiszakadnak az érzelmek; itt egy kívülálló nézőpont, amelyben a táncparkett közepéről nézzük, ahogy a szerelmünk mást szeret; itt a dal, melyben a felszabadultság összefonódik a melankóliával.

Tökéletes szám, amelyen egyben azt is tökéletesen le lehet mérni, mitől egyedi az a recept, amiből Robyn kikeveri a popdalait. Mert első látásra egyértelműnek tűnik: nagy érzelmek kellenek, mindent elsöprő szerelem nagyszabású zenei köntösbe csomagolva. A dalszöveg konkrét jelenetet fest le, specifikus hangulatfestő részletekkel („stilletos and broken bottles”), ám nem merül Taylor Swift-i narratív történetmesélésbe, tág, univerzális keretek közt marad. A dal hőse és a hallgató is egy végtelenül magányos élményt élhet meg egy közösségi térben, a világvégét a buli közepén. Egyszerre dacos, összetört, a legkevésbé sem nonchalant. Robyn hangja tiszta, direkt, panaszos, vigasztaló. Az elektropop hangszerelés fémesen hideg, ám a szívdobogásként pulzáló, Giorgio Morodert idéző szintibasszus már a szám elején felhevíti. „Nem minden klubzenének van gyógyító ereje, de némelyiknek igen, és rám a táncolható és repetitív jellegük hat; az általam kedvelt popzenékre is igaz ugyanez” – foglalja össze Robyn.

Első nekifutás, második áttörés

A mára Robyn-védjegynek számító szintipop-hangzás határozottan a skandináv – és azon belül is a svéd – popzenei múltban gyökerezik, ám az énekes nem talált rá azonnal. Robin Miriam Carlssont kiskamaszként fedezték fel egy iskolai programon, ahol szülei válásáról szerzett dalát adta elő. Tizenhat évesen már a BMG adta ki debütlemezét, a Robyn Is Here-t. Innentől datálható pályafutása első szakasza, amely a következő két sorlemezt is felöleli (az 1999-es My Truth és a 2002-es Don’t Stop The Music). A 90-es évek második felében járunk: a TLC nyomdokain könnyen fogyasztható, kellemes, R&B ízesítésű, lassú-középtempós rádióslágerek és balladák sorakoznak az életmű korai szakaszában, amelyek közül a Show Me Love és Do You Know (What It Takes) az Egyesült Államokban is hatalmas kört futott be.

A debütalbum – egyébként nem túl hosszú – produceri névsorából kitűnhet egy név: Max Martin, aki ekkor még épp csak rálépett arra az útra, amin néhány éven belül a világ egyik legnagyobb slágergyárosává vált. A svéd dalszerző-producer sztárt akart faragni Robynból, ami neki sem lett volna ellenére, ám Amerikába érkezve olyan elvárásokkal szembesült, hogy legyen „fiatalosabb”, azaz lefordítva, jelenjen meg nyíltabban szexuális külsőségekkel. A haját szándékosan rövidre vágva hordó, a túlszexualizált sztárkultusznak ezen oldalától irtózó kamaszlány nem volt partner ebben, és amerikai tündöklésének hamar elejét vette, hogy második lemezén az abortuszáról énekelt a már akkor is rá jellemző keresetlen őszinteséggel. A My Truth és a Don’t Stop The Music el sem jutott a tengerentúlra, Robynt pedig egyre jobban frusztrálta, hogy a BMG nem vevő arra a zenei irányra, amerre tartani akar. (Max Martin később próbát tett egy másik tinédzserrel: Britney Spears a külsőségeket is vállalta.)

Konichiwa, bitches!

A New York-i kalandnak annyi előnye volt, hogy Robyn elmerülhetett a helyi klubkultúrában – az R&B-popos irányból való kikacsintásnak számított már a legendás Masters at Work house-duó közreműködésével felvett Main Thing. A The Knife svéd elektronikus zenei duó hatása tovább tágította zenei horizontját, majd megismerkedett Klas Åhlunddel, aki azóta is állandó szerző- és producertársa. Az új irány megkövetelt egy szakítást: Robyn szerződést bontott, és saját kiadót alapított: a 2005-ös újradebütáló Robyn már a Konichiwa Records égisze alatt látott napvilágot, melynek nevét egy Chappelle Show-szkeccsből kölcsönözte.

Ez már az a Robyn, akit ismerünk: futurisztikus-progresszív hangszerelés, a fent említett repetitív tánczenei hatások (az egyre csak építkező With Every Heartbeat), játékosság és furcsaságok, pimasz, önironikus humor (a Konichiwa Bitches pajkos hetvenkedése), és a megbántott, megcsalt, vágyakozó, büszke, összetört szívű szerelmesek túláradó érzelmei (Handle Me, Be Mine!). Öt évvel később pedig érkezik a karriercsúcs, a három részletben kiadott Body Talk-albumcsomag, rajta a Call Your Girlfriend, a Fembot, az Indestructible, meg persze a Dancing On My Own. A dalokat sajátos, kirekesztett hősnők népesítik be: érzelmességre apelláló női robot, a posványban prüszkölő kisvárosi lány, a nevető harmadik, aki empatikusan kalauzolja az elhódított szeretőt a megcsalt barátnővel való szakításában.

Így kell megtörni a csendet

Maximalista, a már sokat emlegetett melankolikus eksztázis csillámjával szórt dalkollekció ez, amely berobbantotta a poptimizmust. És aztán jött… a hallgatás. Robyn jobbára eltűnt, és nemcsak a reflektorfényből. Válságos magánéleti és szakmai periódust élt meg, amelynek során elveszítette egyik legfőbb mentorát, Christian Falkot, szétment partnerével, Max Vitalival (aki több ikonikus klipjét is rendezte), és depresszióba süllyedt. A terápiával történő kilábalás alatt két, egyébként kiváló EP-vel hallatott magáról (a mélyre menő Do It Again a Röyksoppal, és a Love Is Free, amelyen még utoljára dolgozott Falkkal), de új nagylemezre a 2018-as, hosszú és nehéz szülésnek bizonyuló Honey-ig kellett várni. Új korszaknak túlzás lenne nevezni, de a lemez merőben más hangvételt üt meg a bombasztikus, slágeres Body Talkhoz képest: előbbin egy kora harmincas nő tombol féktelenül, utóbbin a negyven felé közelítő Robyn reflektál – még mindig megtört szívekről, de már nem a táncparkett örvényében, hanem a klub előtt, kint a fázós éjszakában, miközben a falak mögül tompán kiszűrődik a four-to-the-floor lüktetése. 

Bölcsebbek lettünk? Talán. - korabeli kritikánk Robyn Honey című lemezéről

Most újabb nyolcéves szünet ért véget az alig fél órás, de sűrű és gazdag Sexistentiallel. Ez ismét a kirobbanó Robyn. A hangzás ismerős, de még furábban csavargatja az elektronikát: a Really Real vége rockos gitárriffre töredezik, az It Don’t Mean A Thing szintieffekt-nyögéseit Prince is megirigyelné. Törékeny hangját most is úgy gépiesíti, hogy csak még emberibb lesz tőle. Az alkotótársak a régiek: még Max Martin is tiszteletét teszi. Robyn visszautal: a Blow My Mind egy 2002-es száma átdolgozása, amelyen a Britney-s érzékiség helyébe puha önfeledtség, a szeretővel való testi kontaktus helyébe az újszülöttje feltöltő közelsége lép.

Mert az alábbiak lesznek világosak a 2026-as Robynról: egyedülálló anya, nagyon szexéhes, és a családi idill (valamint az ahhoz vezető romantika) vágyát leválasztja a fizikai sóvárgásról. Sosem volt prűd, mindig szeretett játszani - saját szabályai szerint - a testével, szexualitásával, érzékiségével, ám most még inkább felszabadult a gátlások alól. Górcső alá veszi, hogyan viselkedik a teste, amit egyszer a terhesség alatt agyonhajszolt űrhajóként elemez, másszor dopamintól megrészegülten vizsgál. Nem érdekli, hogy “kínos”-e arról rap-énekelni, hogy mesterséges megtermékenyítés mellett Adam Driverre gerjed (vagy kimondani a sexistential szót): a kínosság az élet velejárója, amit ugyanolyan humorral vállal, mint amilyen őszinteséggel. Már nem összetörni megy a klubba, csak élvezni. Oda is vele mehetünk.

Huszár András