„Akkor értettem meg, hogy ez volt Freddie búcsúja az élettől” – interjú Rudi Dolezallal, a Queen kliprendezőjével

Rudi Dolezal fiatal osztrák tévériporter volt, aki a 80-as években készített egy interjút Freddie Mercury-val, amiből még a Bohém rapszódia is idézett, majd társával, Hannes Rossacherrel a Queen egyik állandó kliprendezője lett, aki több mint 30 videót forgatott a zenekarnak és Freddie Mercurynak. De milyen volt a grafikusként végzett énekessel dolgozni a Queen-klipeken? Miért lett emlékezetes az interjúja Freddie-vel? És hogyan született meg Mercury utolsó videója, aminek a forgatásán már nagyon beteg volt? A Rolling Stonesszal, Frank Zappával, David Bowie-val és Whitney Houstonnal is dolgozó, kétszeres Grammy-jelölt Rudi Dolezallal a Magyar Zene Háza nagyszabású Freddie-kiállításán beszélgettünk a Queen-klipek kulisszatitkairól.

Hogyan lettél fiatal osztrák riporterből a Queen kliprendezője?

Az 1980-as évek elején kaptam azt a feladatot, hogy csináljak egy interjút Freddie Mercury-val Münchenben. Nem voltam rajongó – az én hősöm Keith Richards volt és a Rolling Stones –, de tudtam, hogy a Queen egy nagyszerű zenekar. Tudtam azt is, hogy Freddie nem szereti az interjúkat – aznap ráadásul sokat adott, és én voltam az utolsó. Mielőtt elkezdtük, azt mondta: „Kedvesem, a tiéd lesz a legjobb interjú, mert annyira örülök, hogy ezután vége van.” Azonnal megtaláltuk a közös hangot. Amikor megkérdeztem, hogyan látja magát művészként, azt válaszolta, hogy „én csak egy zenei prostituált vagyok, drágám”. (nevet) „Ha nem zenélnél, mihez kezdenél?” „Sztriptíztáncos lennék.” „És milyen zenékre vetkőznél?” „A saját dalaimra. Azért írtam őket.”

Én csak egy fiatal osztrák tévériporter voltam, de ahhoz elég chuzpe, azaz vakmerő, hogy az interjú végén azt mondjam Freddie-nek – aki akkor már a világ legjobb rendezőivel dolgozott –, hogy „Ha szeretnél egy jó kliprendezőt, hívj fel” – és odaadtam neki a névjegykártyámat. Akkoriban minden tévés megígérte az interjúalanyának, hogy elküldi neki a kész riportot, de tízből kilenc soha nem tette ezt meg. Ez még a VHS korszaka volt, amikor nem volt se internet, szóval nem tudtad csak úgy átdobni a linket, hanem le kellett másolni a kazettát, postázni, satöbbi. Én pedig elküldtem nekik a riportot, és három héttel később csörgött a telefonom. Amikor beleszólt egy hang, hogy „Jim Beach vagyok, a Queen menedzsere”, majdnem leejtettem a kagylót. „Kizárólag az osztrák tévének dolgozol, vagy megbízhatlak egy munkával?” Természetesen nem ellenkeztem. „Gyere Münchenbe, rajta vagy a szűkített listán, akik esélyesek a következő Queen-klip rendezésére.” Akár négykézláb is elmentem volna Münchenbe, ha az kellett volna.

Hannes Rossacher és Rudi Dolezal, azaz a Torpedo Twins Freddie Mercury-val.

Mivel győzted meg őket, hogy te vagy a megfelelő ember a feladatra?

A Queen akkor Münchenben stúdiózott (az A Kind of Magic lemezen dolgoztak – a szerk.), ahol fogni lehetett az osztrák tévécsatornákat, és látták a Rolling Stonesnak és Frank Zappának rendezett videóimat. Szóval tudták, hogy nem vagyok teljesen tehetségtelen, és Reinhold Mack, a MusicLand Studios producere is kezeskedett értem. Végül én rendezhettem meg a One Vision klipjét, ami nem volt annyira jó lehetőség. Ez az a korszak volt, amikor a klipek igazi művészi kisfilmek voltak, mint a Sledgehammer Peter Gabrieltől, vagy a Road To Nowhere a Talking Headstől, én viszont csak a stúdióban filmezhettem.

Igen, ez egy dokumentarista klip lett, ami a rocksztárok hétköznapi arcát mutatja meg, ahogy söröznek, zenélnek és hülyülnek a stúdióban.

Én is zenész vagyok – gitáros, csak klasszikus zenében –, ezért azt találtam ki, hogy osztott képernyővel csináljuk meg a klipet. Ritmusra vágtunk, így nagyon muzikális lett a videó, és a zenekarnak is nagyon tetszett. A forgatás után Londonba repültem, hogy leadjam a számlákat és lezárjuk a produkciót, ahol meghallottam, hogy Jim Beach kiabál a telefonban. Lecsapta, aztán hozzám fordult: „Mit csinálsz a jövő héten, Rudi? Te rendezed a Friends Will Be Friendset. David Mallet elnézte a naptárát, és Tina Turnerrel kell forgatnia, ezért lemondta a Queent.”

Ezt a klipet már Londonban vettük fel, száz technikussal és nyolc darab 35 mm-es kamerával. Ott állt a fiatal Rudi Dolezal Ausztriából, akit senki sem ismert, miközben ezek az emberek már nagyjátékfilmeket és első osztályú videoklipeket forgattak... A technikusok úgy néztek rám, hogy na, mit tud nekünk mondani ez a fiatal srác, de három nap után elfogadtak, és néhányukkal a mai napig együtt dolgozom. Utána egyik Queen-klip jött a másik után, és én lettem Freddie Mercury kedvenc rendezője. Összesen 32 Queen- és Freddie-klipet rendeztem.

Freddie Mercury vizuális alkat volt, grafikusként végzett az Ealingen. Mennyire volt határozott elképzelése a klipekről, mennyire kaptál szabad kezet?

Néha mondta, hogy találjak ki valamit, amit aztán együtt kidolgoztunk. Sokszor meghívott a házába, a Garden Lodge-ba, vagy Münchenbe, ahol négy évet élt a ’80-as évek elején. München repülővel csak egy órára van Bécstől, szóval az első klipet azért is kaptam meg, mert közel voltam hozzá, de a másodiknál már elfogadtak rendezőként.

Freddie-vel úgy dolgoztunk, hogy vagy százszor meghallgattuk a számot, és összeírtunk ötleteket: színeket, ruhákat, helyszíneket, hangulatokat. Olyan volt vele ötletelni, mintha pingpongoznánk: eszébe jutott valami, amiről nekem is beugrott valami, és így tovább. Életem legjobb munkái vele voltak, mert Freddie nagyon gyors észjárású volt, és nagyon vizuális alkat. Elővett fotóalbumokat és képeket mutogatott, hogy milyen világítást szeretne. Nagyon komolyan vette a klipeket.

Amikor a Breakthrut készítettük elő, a vonat már megvolt, mert John Deacont egy vonat zakatolására emlékeztette az a basszusfutam. De úgy gondolták, hogy zöld háttér előtt fogjuk felvenni a klipet és majd rávetítjük őket egy vonatra. Én meg mondtam, hogy dehogyis, egy igazi vonaton kell forgatnunk! Akkor megijedtek, hogy „te jó ég, de mi lesz, ha leesünk?”.

A Breakthru egy lassabb, költői zenei résszel kezdődik, és azon tanakodtunk, hogy mit csináljunk az intróval. Nekem az volt az elképzelésem, hogy akkor lássuk meg először a vonatot, amikor bejönnek a dobok. A főszerepet Roger Taylor barátnője játszotta, és azt mondtuk, hogy oké, akkor ő szép lassan feláll és meglátjuk a gyönyörű arcát. Freddie annyira precíz és maximalista volt, hogy másodpercre pontosan be akarta időzíteni, úgyhogy a személyi asszisztensének, Peter Freestone-nak kellett eljátszania a lányt. Láttad Petert – nem egy törékeny alkat. Soha nem felejtem el at a jelenetet. Máskor meg azt találta ki, hogy az egyik videóban egy balett-táncos adja elő a hattyú halálát – na, őt is Peternek kellett előjátszania. (nevet) Ilyen volt a kreatív munka Freddie Mercury-val.

Peter Freestone és Rudi Dolezal.

A technikai újítások mennyire érdekelték? Már egészen korán elkezdtetek számítógépes technikákat és digitális effekteket alkalmazni a klipekben, például digitális kompozitálást a The Invisible Manben, amiben a zenészek áttetszővé válnak és átsétálnak a falakon, vagy digitális rotoszkópot az Innuendo animációjában, amiben különböző művészeti stílusokban – Freddie-t például Leonardo da Vinciében – rajzolták át a Queen zenészeit.

A The Invisible Man klipje az én ötletem volt. Azt a mozgásvezérelt kamerát, amivel tíz Brian May-t raktunk egy képre, addig csak speciális stúdiókban használták reklámokhoz. Ez volt az első alkalom, hogy egy sima stúdióban kipróbálták, és egy örökkévalóságig tartott összerakni.

Freddie-t a technika ilyen értelemben nem izgatta, inkább az összképben gondolkodott. Például az érdekelte, hogy milyen ruhákban lesznek az emberek. A Scandal klipjében megépítettünk egy vörös-fehér címlap-díszletet, ami igazából a brit bulvárlap, a The Sun volt, de a videóban csak Scandalnek hívtuk. Ott Freddie találta ki, hogy viseljenek mindannyian vörös-fekete-fehér ruhákat, és semmi más szín ne legyen. Az én klipjeim között nem volt olyan, aminél Freddie ne vett volna részt a koncepció kidolgozásában. Igazi társalkotó volt.

Melyik Queen-klipedre vagy a legbüszkébb?

Ez olyan, mint amikor megkérdezik, hogy melyik gyereked a kedvenced, de azért válaszolok: szerintem az I’m Going Slightly Mad a mesterművem. Ez volt az utolsó klip, amelynek az alkotói folyamatában Freddie még aktívan részt vett. Mindig azt mondta, hogy a menedzsernek nem szabad beleszólnia az alkotói munkába, és rendre kiküldte Jim Beachet a szobából, amikor a koncepciókat vitattuk meg. Ekkor azonban Freddie már beteg volt, és veszített az erejéből. Felhívott Jim Beach, és mondta, hogy most írtak alá egy szerződést a Hollywood Recordsszal, aminek a Disney volt a tulajdonosa, és ők kifejlesztettek egy robotot, ami Joe Cocker gesztusait imitálja. „Ha megkérjük őket, akkor csinálnak egy Freddie-robotot is. Ki tudnál találni eköré egy klipet?”

Ez hatalmas dolognak számított a ’90-es évek elején, amikor még sehol nem volt a mesterséges intelligencia, ráadásul jó üzleti döntésnek tűnt, mert egy kézben volt a lemeztársaság és a filmcég, szóval megoldották volna az egészet házon belül. Az ötlet az volt, hogy Freddie csak egy képernyőn jelenik meg, és a robot csinálja végig a videót. Tartottunk egy mítinget, amin mindent megbeszéltünk, én pedig elutaztam két hétre Kenyába nyaralni a barátnőmmel. Amikor kijöttünk a mítingről, Freddie mondta nekem, hogy nem igazán elégedett az ötlettel, és lehet, hogy majd hívni fog. Amikor megérkeztem Kenyába, még a bőröndjeimet se tudtam kipakolni, jött egy fax, hogy „Rudi, Freddie megváltoztatta a koncepciót, holnap repülj Londonba”. A Queennek dolgozni azt jelentette, hogy a nap 24 órájában elérhetőnek kellett lenned. Freddie néha vasárnap hajnal 3-kor telefonált. „Művészek vagyunk, nem nézzük az órát!”

Ez nem sokkal azután történt, hogy kitört az első öbölháború, és a terroristák közölték, hogy az American és a British Airlines járatai is a célpontjaik között vannak. Felszálltam egy British Airlines gépre, és ott ültem tök egyedül, 300 üres székkel. Senki nem mert azzal a géppel utazni, de én csak így tudtam eljutni Londonba. Amikor odaértem, Freddie azzal fogadott, hogy felejtsük el Jim Beach ötletét, neki van egy másik: csináljuk meg fekete-fehérben az egészet. „Nézd, milyen klasszul néznénk ki a harmincas évek stílusában!” Így lett Freddie egy őrült professzor és egy komikus figura keveréke a klipben. És akkor soronként végigmentünk a számon, hogy mit csinálhatnánk, így kerültek banánok Freddie fejére, vagy ezernyi nárcisz köré. Fantasztikus volt a közös munka.

Mindannyian azt hittük, hogy ez lesz a Queen utolsó klipje. A These Are The Days of Our Lives nem volt betervezve. Az csak azért született meg, mert Freddie felhívott, hogy nem szeretné, hogy az utolsó klipjében egy komikus figura legyen: az utolsó videóban szeretne önmaga lenni.

Hogyan élted meg a Days of Our Lives forgatását?

Jim Beach olyat csinált, amilyet soha: megkért, hogy legyek gyors, mert Freddie már nagyon beteg, és nem tudjuk, mennyit bír forgatni. Tudta rólam, hogy maximalista vagyok, és néha tízszer is felveszek egy jelenetet. A Breakthru végét, amikor a zenekar kitör az alagútból és felugrik, tizenötször vettük fel, mert soha nem voltak szinkronban. A Days of Our Livesnál Freddie lába már annyira fájt – egy nyílt seb tátongott rajta –, hogy ha tudok róla, talán le se forgatjuk a klipet.

De megcsináltunk mindent gyorsan, és a végére hagytuk a közelit. Freddie mindig nagyon felkészült volt. Egy klipben az ember nem énekel igazából, csak tátog, és az ő szájmozgása mindig tökéletes szinkronban volt a felvétellel. Amikor megcsináltuk az első felvételt, mondtam, hogy ez tökéletes, végeztünk. Mire Freddie magához hívott – menni akkor már nem tudott –, hogy szeretné megcsinálni még egyszer. „De Freddie, jó volt.” „Akkor is meg akarom csinálni még egyszer.”

A dal végén van egy halk instrumentális levezető, amikor Freddie felemeli a kezét: itt megadja nekünk azt a Freddie Mercury-t, akit ismerünk a színpadról, aztán átvált önmagába és nevet – mintha azt mondaná, igen, én vagyok a sztár, de csak egy ember vagyok én is. Aztán belenéz a kamerába, azt súgja, hogy még mindig szeretlek titeket, csettint az ujjával, és kisétál a képből. Csak hetekkel később értettem meg, amikor vágtam a klipet – Freddie időközben már elhunyt –, hogy miért akarta megismételni a felvételt. Tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy kamera előtt áll, és a suttogás búcsúzás volt a rajongóktól, a csettintés és a kisétálás a képből pedig búcsú az élettől. A legeslegvégéig ő volt a rendező, aki kézben tartotta a dolgokat.

interjú: Soós Tamás

Freddie – A kiállítás
Helyszín: Magyar Zene Háza
Időpont: 2026. május 1-től 2027. február 28-ig, 10.00-18.00
Belépő: 7900 Ft (hétköznap), 9900 Ft (hétvégén)
Jegyvásárlás. Facebook-esemény. További infók.

Rudi Barátom, Freddie címen könyvet is írt a Queennel közös történetéről, ami magyarul is megjelent a Frike Comics kiadásában. Június 6-án ebből tart multimédiás felolvasóestet a Magyar Zene Házában, eddig nem látott fotókat és kiadatlan videókat is megmutat, és izgalmas háttértörténeteket mesél a Mercuryval közös munkáról.