„Apokaliptikus világban nőttem fel, de a szépségre emlékszem belőle” – Tigran Hamasyan-interjú

Mi lesz a gyerekből, aki első éveiben látja egy háború, egy földrengés és egy világbirodalom összeomlásának hatását a hazájában? Mennyi szépséget kell befogadni, hogy költői zenét tudjunk írni? Hogyan változtatja meg a népzene egy zeneszerző életét? És mennyire bírja a viccet? Május 12-én a Magyar Zene Házában játszik Tigran Hamasyan, a zseniális zongorista-zeneszerzővel pedig arról is beszélgettünk, hogy miért gondol magára gitárosként, tényleg egy évig kottázzák-e a dalait, és miért Ligeti írta szerinte a legcsodálatosabb kortárs klasszikus zenét.

Az örmény Tigran Hamasyan igazi csodagyerekként indult: háromévesen Led Zeppelint, Beatlest és Deep Purple-t játszott zongorán és improvizált rá, tizenpár évesen már Európában turnézott és neves jazzversenyeket nyert (például a Montreux-i Jazz Fesztivál zongoraversenyét), 16 évesen pedig kiköltözött családjával Los Angelesbe, ahol első lett a Thelonious Monk jazz-zongoraversenyen, amelynek zsűrielnöke, Herbie Hancock csak annyit mondott neki: „Tigran, mostantól te tanítasz!”.

Még ebben az évben – 2006-ban – megjelent első nagylemeze (World Passion), és onnantól nem volt megállás: a jazzimprovizációt ősi örmény népzenével, Meshuggah-riffekkel és djent metallal, középkori egyházi énekekkel és finom elektronikával vegyítő Hamasyan a kortárs zene élvonalába került. Zenéje elképesztően komplex, mégis magával ragadóan mászik fülbe, és a matekos poliritmusokat felemelően szép dallamok ölelik át. Egyidőben a makrohang stílusmegjelölése volt a „jazz metálarcoknak”, de Hamasyan zenéjére talán még jobban illik.

A hazájába már jó pár éve visszatért Tigran sokszor nagyszabású projektekben gondolkodik, amelyekben az istenkeresés, a természethez való kapcsolódás és az örmény identitás is fontos szerepet kap. Az örmény népirtás 100. évfordulóján született, Luys i Luso (Fény a fénytől) című albumán örmény szakrális zenéket és egyházi énekeket dolgozott fel a Jereváni Állami Kórussal, amelyek a szovjet uralom éveiben feledésbe merültek; The Bird of a Thousand Voices című, progmetálba hajló lemezén pedig egy régi örmény népmesét ültetett át egy online videójátékkal, installációval és filmmel is megtámogatott, szédítő konceptalbumba.

„A KORTÁRS ZENE EGYIK CSÚCSA” – TIGRAN A SAUROPODA KEDVENC ZENÉI KÖZÖTT

Az év elején megjelent Manifeste ezt a szerteágazó zenei világot sűríti be az életmű egyik csúcsának számító lemezbe. A Manifeste tényleg egy manifesztum, amely a zongorista-zeneszerző alkotói és életfilozófiáját is összefoglalja a katarziskeresésről, a gyermeki mágikus gondolkodás megőrzéséről, és arról, hogy milyen felszabadító az, hogy a zenetörténetben már minden hangot eljátszottak, mert így tényleg azt keresheti az ember zenészként, ami örömet okoz neki.

Tigran négy évvel az amerikai jazzsztenderdeket felvonultató Müpa-koncertje után május 12-én tér vissza Budapestre, hogy bemutassa a Manifeste-t a Magyar Zene Házában. A koncert előtt új lemezéről, örmény kultúráról és magyar zeneszerzőkről is beszélgettünk vele.

A Manifeste az örmény-azerbajdzsáni konfliktusra, a mostani hegyi-karabahi háborúra is reflektál. A War Time Poem klipjében gyerekek mosolyognak a romok között: reménykeltő zenét írtál a háborús időkről.

A Manifeste-tel egy művészi kinyilatkoztatást akartam tenni, és konkrétabban is megfogalmazni azokat az érzéseket, történeteket, amelyekről a dalaim szólnak. Talán hallod, hogy az albumon három kompozíció – a War Time Poem, a Prelude For All Seekers és az A Eye (The Digital Leviathan) – össze van kötve zeneileg: ezek a háborúról szólnak. Én nem éltem át közvetlenül a háborút, nem potyogtak mellettünk a bombák, de egyéves voltam, amikor kitört az első örmény-azeri háború, és elég apokaliptikus világban nőttem fel. Nemcsak a háború dúlt, hanem egy nagy földrengés is volt 1988-ban Gyumriban, ami úgy szétrombolta a várost, hogy csak mostanra, közel 40 évvel később sikerült csak újjáépíteni. Közben összedőlt a Szovjetunió, nem volt áram, az emberek éheztek. Totális anarchia volt, rezsimváltás, bizonyos csoportok irtották egymást – és erre jött még rá a háború.

Én mégsem úgy emlékszem, hogy rossz lett volna a gyerekkorom. A szüleimnek elképesztően nehéz lehetett, de gyerekként én ebből nem sokat érzékeltem. Lehet, hogy nem volt áram, de anyám hosszú verseket olvasott és meséket mondott nekünk a gyertyafénynél; emlékszem a zongorára, a házunkra, a kertben a gyönyörű orgonafára. Ezek maradtak meg, nem a pusztítás. Ezért is szerettem volna ebben a három számban a felnőttek világának brutalitását és kegyetlenségét tiszta, gyönyörű, ártatlan dallamokkal körbevenni. A fény valahogy áttör a rengeteg erőszakon. Én is itt vagyok 40 évvel később, zenész lettem, és teszem, amit tennem kell, ahogy sok más kortársam is. Számomra ezek a számok nem egy politikai konfliktusról szólnak, hanem a gyerekről, aki háborúban nő fel, és mégis megőrzi magában a játékosságot és az ártatlanságot. Ha az elveszne, abból fakadnának az igazi problémák.

Hogyan alakult ki ez a sajátos, jazzből, örmény népzenéből, egyházi énekekből, progresszív és djent metalból összegyúrt stílusod?

Valószínűleg abból fakad, hogy nagyon sokféle zenét hallgatok. Kábé ugyanakkor fedeztem fel az örmény vallásos zenét, mint a népzenét, és szerettem bele a középkori európai zenébe. Rajongok a többszólamúság egyik úttörőjének számító Pérotin, Guillaume de Machaut és Francesco Landini műveiért, és az olyan reneszánsz zeneszerzőkért, mint a polifónia és a franko-flamand iskola óriásainak számító Josquin des Prez vagy Pierre de La Rue. De nagy hatással volt rám a Tool és a Meshuggah is, és ez a sokféleség tükröződik a zenémben is.

Amikor belekezdek egy projektbe, mindig az a kérdés, hogyan tudok fejlődni általa. Hol tartok most épp művészként, és mit adna ehhez az aktuális album? Ez nemcsak arról szól, hogy felveszek egy lemezt, aztán jöhet a következő. Jazz-zenészként nem ugyanúgy játsszuk estéről estére a dalokat, hanem improvizálunk, és csak olyan albumba akarok belekezdeni, amivel folyamatosan tudok kísérletezni. Van, amikor egy súlyosabb zenekarral – elektromos basszusgitárral – szeretnék improvizálni, és egy progresszív repertoárt játszani, ami technikailag nagy kihívást jelent. Máskor meg egy jazzsztenderdes projektre van szükségem, hogy aztán máskor kórusra írjak, mert az hiányzik.

A Manifeste-tel mi volt a célod?

Ez egy roppant nehéz anyag. Kábé ugyanazokkal játszom, mint az előző, The Bird of a Thousand Voices című album idején, csak itt több a szinti és több tér jut az improvizációnak. A kompozíciók nagyon sűrűk – technikailag ez a legnagyobb kihívást jelentő repertoár, amit valaha játszottam. Ugyanakkor a Manifeste egy retrospektív album is, ami összefoglalja, hogy mit csináltam az évek során. Vannak rajta kórusdarabok, elektronikával színezett számok, és igazán súlyos dalok is.

Úgy érzem, a karot fogalma különösen fontos a művészetedben. Ez az örmény kifejezés mély vágyakozást jelent az otthon, az ősi gyökerek, a tiszta hit vagy a természettel való egység után. Ezek a te zenédben is nagy témák és fontos érzések – elég csak azokra a koncertjeidre gondolni, amiket az örmény hegyekben tartottál.

Bármit teszek, nem tudok kibújni az alól, hogy örmény vagyok – jó értelemben véve. Hálás vagyok mindenért, amit ez az ország adott nekem. A szülei, a szellemi környezet, amiben felnő, a természet, amit maga körül lát, alapvetően befolyásolja az ember személyiségét. Lehet, hogy csak 14 éves koromban fedeztem fel az örmény népzenét, de addig is nyakig benne voltam – az örmény kultúra ott van a génjeimben. Ez nagy felelősséget is jelent, ugyanakkor ahogy telik az idő, egyre jobban értékelem a gyökereimet, pláne, amikor felfedezek más kultúrákat, és annak hatására jobban megértem a sajátomat is, és hogy miért kötődök ennyire az örmény zenéhez.

Egy kép a One Body, One Blood klipjéből. Fotó: Karen Mirzoyan.

Bebop zongoristaként kezdted, de aztán Jan Garbareken és Keith Jarrett európai kvartettjén keresztül felfedezted, milyen izgalmas népzenei dallamokat vinni a jazzimprovizációba.

Nagyon élveztem a bebop zenét, de az egy elég speciális harmóniai és ritmikai rendszer, amiben egy idő után megrekedtem. A legtöbb bebop zene 4/4-es ütemmutatóban van, megy a swinges lüktetés, és úgy éreztem, ki kell törnöm ebből a nagyon ritmusos, de limitált zenei világból. Az olyan zenészek, mint Jan Garbarek, Keth Jarrett, Dave McLaughlin, Dave Holland, Branford Marsalis, Brad Mehldau, Chick Corea, Herbie Hancock ebben segítettek. Jan Garbarek norvég népzenét csempész a dalaiba, de sok más folkzenei hatást is kihallottam a játékából, és ennek hatására elkezdtem utánajárni a norvég, a svéd, vagy épp a bolgár népzenének; az indiai klasszikus zenének, a japán hagyománynak, az afrikai zenéknek. Elmélyedtem a hagyományos örmény skálákban, modális dallamokban és díszítésekben is, és meghangszereltem néhány híres örmény népdalt, hogy megértsem, mi az, amit nem tudok velük megcsinálni. Hogy mik az én korlátaim. Ha a népzenének csak a felszínét kapargatod, akkor jobb, ha hozzá sem nyúlsz.

Mik voltak a korlátaid?

Ki kellett bővítenem a harmóniai és ritmikai eszköztáramat, hogy népzenét tudjak játszani, és 5/4-re, 7/4-re, vagy 11/9-re improvizálni. Sok népdal van 4/4-ben, 3/4-ben, esetleg 6/8-ban, ami nem túl bonyolult, de a dallamvilág komplex, váratlan pontokon, eltolva indul és zárul. Régen sokat szívattuk egymást a zenekarral, hogy eljátszottam egy népdalt, és ki kellett találniuk, hol van az „egy”. A népzene egy teljesen másfajta ritmikai és dallamtudást adott: akkor értettem meg, hogy mi a melódia, és mit jelent dallammal rögtönözni.

Hogyan tudod elkerülni, hogy a zenéd ne váljon öncélúan bonyolulttá? Rendkívül komplex zenét írsz, mégsem kell jazzrajongónak lenni ahhoz, hogy az ember élvezze.

Ezt nem tudom. Bármit is írok, ha nem érzem jónak, kidobom a kukába. Talán megtartom, hogy új ötleteket inspiráljon, de nem használom fel. Mindig a dallam a legfontosabb. Nem a felvágós trükkök, nem a nagy futamok, amiket játszani tudsz. Ezeknek csak akkor van értelmük, ha egy jó dallam öleli át őket. Ha népzenével dolgozol, mindig az a kérdés, hogyan tudod kiegyensúlyozni az egészet. Ha van egy lassabb dallam, hosszú kitartott hangokkal, akkor lesz elég tered, hogy egy őrült ritmusvilágot teremts köré. Vagy fordítva: néhány dallam lehet egészen gyors és sűrű, így úgy találhatsz egyensúlyt, hogy a basszusmenetet nem veszed túl gyorsra, mert maga a dallam már nagyon szaggatott. A harmóniákat a dallam modális szerkezetének megértésén keresztül találhatod meg. Néha olyan dallamokat írok, amiket ha egy örmény ember meghallgat, talán azt gondolja, hogy egy örmény népdal, pedig én írtam.

Tigran tavaly az SFJAZZ fesztiválon. Fotó: Jack Brown.

Filmrendezők is inspirálnak, például Ingmar Bergman vagy Andrej Tarkovszkij. Hogyan hat a zenédre egy olyan filmes, mint Tarkovszkij?

Szeretem a filozofikus filmeket, amelyek felteszik a nagy kérdéseket: Istenről beszélnek, és azt feszegetik, miért vagyunk itt a Földön. A művészfilmek vonzanak, amikben van költészet. Képtelen vagyok kommersz hollywoodi cuccokat nézni. Szerencsém volt, hogy már egészen korán belekóstolhattam Antonioni, Bergman, Tarkovszkij, Wim Wenders, vagy Werner Herzog filmművészetébe. Még ha nem is gondolok filmekre dalszerzés közben, de tudat alatt ez mind ott van bennem. Rengeteg szépséget kell befogadnom ahhoz, hogy a belső világom elég gazdag legyen. Hogy amikor dalokat írok, annak mélysége legyen, és érezni lehessen bennük valami költőiséget.

Gyakran fütyülsz vagy dúdolsz zongorázás közben. Ez abból fakad, hogy egyfajta transzba kerülsz, mint például Keith Jarrett, vagy ez tudatosabb ennél?

A zene – pláne az improvizáció – annyira intenzív, olyan sok energiát kíván, hogy közben akaratlanul is hangok szakadnak ki a zenészből. Van, aki képes kizárólag a zenében kiadni azt a rengeteg energiát, ami felgyűlt benne, de nekem megvan az a rossz szokásom, hogy éneklem a ritmust, amikor játszom. Jobb lenne ezt az energiát is a játékba csatornázni, de nehéz ezt kontrollálni.

Egyszer azt mondtad, hogy szólózás közben nem zongoristaként, hanem gitárosként gondolsz magadra. Miért?

Rockzenén is nőttem fel, és szeretek olyan zenét írni, amit gitáron kéne játszani, de én zongorán fogom. Amikor elküldöm gitárosoknak, azt mondják, hogy ezt lehetetlen eljátszani – vagy legalábbis extra nehéz megállapítani, hogy milyen hangnemben van, és furcsák a szólamok. Szeretek gitárszerű elrendezésekben gondolkodni dalszerzés közben, és hogy hogyan játszaná az adott zenét egy gitáros. De ne kérdezd meg, hogy akkor miért nem gitáros lettem: nem tudom. (nevet)

Van egy vicc arról, hogyan írsz zenét. „1) Tigran leül a zongorához, komponál és elbeatboxolja a dobokat, 2) elküldi a basszusgitárosnak és a dobosnak, hogy másolják le, mit csinál a bal keze, illetve amit énekel, 3) vár egy évet, hogy le tudják kottázni, amit eljátszott 4) felveszik az albumot a stúdióban. Mennyi ebben az igazság?

(nevet) Van igazság mind a négyben. Tényleg hallom a dobokat a fejemben dalszerzés közben, és beatboxolok, vagy ha úgy tetszik, eldúdolom a dobtémát. Ha van már egy elég érett ötletem, azt felveszem a Roland szekvenszeremmel, feljátszom a zongorát, és hozzáadom a dobokat. Nagyon konkrét elképzeléseim vannak arról, hogy mit játszanak a dobok, hova esik a pergő, hol van a lábcin, és mi a ritmusképlet, mert egyetlen apró részlet meg tud változtatni mindent a groove-ban. Ezután még sok ötletet berakok a dalba, és ilyenkor kettéhasadnak vagy leválnak ötletek, mert nem férnek bele. Sok dal születik abból, ha elkezdek megírni egyet. Aztán ha készek a demók, elküldöm a zenekartársaimnak, 2-3 napot próbálunk és felvesszük az albumot. Az egyévnyi kottázás nyilván vicc, de amúgy szoktam kottát írni nekik. Van, aki sosem kérte, mert megtanulja hallás után, mint Nate Wood, vagy a mostani dobosom, Mnacakanyan Arman, de van, aki igényli – általában a basszusgitárosok.

A kedvenc zeneszerzőid között mindig megemlíted Ligetit.

Ligeti nagy zenei újító és fantasztikus zeneszerző volt, akinek a darabjai a jazzhez és az én világomhoz is mélyen kapcsolódnak. A zongoraetűdjei vagy a Musica ricercata című zongoraciklusa a legcsodálatosabb kortárs klasszikus zene, amit valaha írtak. A zongoraetűdjeiben olyan textúrákat hoz ki a zongorából, amiket sehol máshol nem hallottam. Sok darabjában a ritmus nagyon szabad – a free jazzhez tudnám hasonlítani –, miközben egy nagyon precíz és specifikus zenei rendszert épít fel. Ez biztosan hatott az én zenéimre is. A művei formai szempontból zseniálisak, a kórusművei pedig mindig elképesztenek. De említhetném Bartókot is, akinek a zongoraversenyei és a hegedűszonátái érintettek meg a leginkább. Lisztnek viszont nem vagyok nagy rajongója – a romantikát nem szeretem –, de a kései műveibe most ásom bele magam. Nagyon érdekesek.

„EGY HANGKÖZBEN BENNE TUD LENNI EGY EGÉSZ KAPCSOLAT”: VECSEI H. MIKLÓS TIGRAN HAMASYANRÓL

Tigran Hamasyan
Helyszín: Magyar Zene Háza
Időpont: 2026. május 12. (kedd) 19.30-21.00
Belépő: 10500 Ft
Jegyvásárlás. Facebook-esemény. További infók.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Karen Mirzoyan