Hogyan lesz egy farkasból rockzenész? – Man With A Mission-interjú

Június 17-én első alkalommal érkezik Budapestre a Japánban arénákat megtöltő rockzenekar, a farkasmaszkjairól és anime betétdalairól ismert Man With A Mission. A csapat bizarr háttérsztorijáról, a '90-es évekig visszanyúló zenei gyökereikről és a japán rockbandák nemzetközi diadalmenetéről is kifaggattuk őket.

A 16 évvel ezelőtt alakult Man With A Mission tagjai következetesen ragaszkodnak háttérsztorijukhoz, miszerint ők valójában a sarkvidék jégpáncélja alól kiszabadult, félig farkas, félig ember androidok, és kik vagyunk mi, hogy ez kétségbe vonjuk? Szóval először erről kérdeztük a zenekar gitáros-társénekesét, Jean-Ken Johnny-t, mielőtt rátértünk a hagyományosabb zenei témákra.

Júniusban lesz az első koncertetek Magyarországon, és bár vannak itt olyan rajongóitok, akik képben vannak a zenekarral, sokan most találkoznak először a Man With A Mission nevével. Össze tudnád foglalni röviden a háttérsztoritokat? Most akkor farkasok vagytok, vagy emberek, és ha előbbi, akkor miért játszotok rockzenét?

Oké, jöjjön a Man With A Mission-háttértörténet! Mi mesterséges humanoid androidok vagyunk, akiket egy őrült professzor alkotott a messzi múltban. Olyan androidok vagyunk, akiknek farkasfejük és emberi testük van, és régen a világon semmi közünk nem volt a zenéhez. A professzor a létező legelvetemültebb gonosztetteket hajtatta végre velünk, egy nap viszont úgy érezte, hogy túl messzire ment és emiatt úgy döntött, hogy véget vet a tevékenységünknek és lefagyaszt minket az Északi-sarkon. Nagyon sokáig voltunk a jég alatt, de androidként megvolt az a képességünk, hogy meg tudtunk hallgatni bármilyen zenét, ami a világon szólt. És csodálatos élmény volt zenét, főleg rockzenét hallgatni. Nagyon megérintett minket, úgy éreztük, hogy a zene az emberiség egyik legszebb találmánya, és elhatároztuk, hogy ha valaha is kiszabadulunk a jég alól, akkor mi is zenélni fogunk. Végül 2010-ben, a globális felmelegedés hatására megolvadt annyira a jégtakaró, hogy ki tudtunk szabadulni, és ahogy azt megígértük magunknak, zenekart alapítottunk. Azóta eltelt 16 év és eddig nagyszerűen ment minden, nagyon élvezzük a zenélést.

És miért pont a farkasok lettetek? Miért nem mondjuk oroszlánok? Vagy tigrisek? Vagy nem is tudom... pingvinek? Vagy bármilyen más állat?

Pingvinek...!? Nos, annak azért nagyon örülök, hogy nem pingvineket használt a professzor, hanem farkasokat. De ő alkotott meg minket, és az igazat megvallva nem tudom, miért pont farkasokat használt. De jó ez így, mert bár biztos sokkal könnyebb dolgunk lenne, ha normális emberek lennénk, boldogok vagyunk azzal, amik vagyunk.

Mit gondoltok, miért van Japánban ennyi zenekarnak furcsa háttérsztorija? Ott vagytok ugye ti, vagy például a Babymetal is.

Azért akadnak ilyen zenekarok máshol is, például a Ghost, de a japánok talán nyitottabbak erre. Mármint az emberek néha nagyon komolyan veszik a zenét. És persze komoly is, az üzenet meg a filozófia, de bizonyos értelemben ez szórakozás is. Ha van egy háttértörténeted, és nem mutatsz túl sokat az emberi aspektusból, az néha segít az embereknek, hogy csak a zenére összpontosítsanak. Ha egy „sima” zenekarban vagy, főleg csinos fiúként/lányként, akkor mindenre kíváncsiak lesznek veled kapcsolatban: mit hordassz, mit eszel, min jár az eszed. Ez néha fel is erősíheti a zenei aspektust, de néha elviszi a fókuszt. Viszont ha van egy háttértörténeted, vagy ahogy a mi esetünkben, nem emberek, hanem farkasok vagytok, akkor senki nem törődik ilyen dolgokkal. Mi az év minden egyes napján tök ugyanúgy nézünk ki. Azaz hiányzik az emberi aspektus, és ez segít az embereknek abban, hogy csak a zenére koncentráljanak; kiiktatja az egyéb érzelmeket és gondolatokat. Egyszerre teszi az élményt titokzatosabbá, viccesebbé és letisztultabbá. Valószínűleg ezért szeretik annyira a japánok ezt a fajta formátumot.

Az interjúitokban sokat beszéltetek arról, hogy mekkora hatással voltak rátok olyan amerikai rockzenekarok, mint a Nirvana, valamint az alternatív rock, a metál és a grunge. De arról a nemzetközi interjúkban nem igazán esett szó, hogy a japán rockzenekarok között volt-e olyan, ami közvetlen hatással volt rátok?

Abszolút! Sok japán zenét hallgattunk és a legnagyobb hatással talán a Hi-Standard nevű punk-rock zenekar volt ránk. Nemcsak a zenekar, hanem az egész mozgalom, ami a '90-es években zajlott, és aminek ők is a részei voltak. A Hi-Standard szervezett egy szenzációsan jó fesztivált is Air Jam néven (ezt '97-ben, '98-ban és 2000-ben tartották meg, majd a zenekar feloszlásával egy időben a fesztiválnál is jött egy bő évtizedes szünet – szerk.). Ez nem szigorúan vett punk-rock fesztivál volt, hanem sok különböző műfajban dolgozó zenekar lépett fel rajta: voltak metál és ska-punk csapatok is, valamint olyanok, akik több műfajból kikevert, hibrid hangzásban utaztak. Ezt a korszakot, a '90-es éveket amúgy is jellemezte ez a fajta hozzáállás: menő volt más stílusú előadókkal együttműködni, és megnézni, hogy milyen újdonságok születnek ezekből a műfaji keveredésekből. Nemcsak maga a Hi-Standard, hanem ez a hozzáállás is hatott ránk. Ahogy más zenekarok is, például a Boom Boom Satellites.

Ti is sok különböző műfajt kevertek a zenétekben, többek közt alternatív rockot, metált, funk-rockot, meg persze punkot. Japánon belül az ún. loud rock színtérhez sorolnak titeket, ami a hibrid hangzású zenekarokra használt gyűjtőfogalom. Mit gondolsz, miért vált a különböző műfajok keverése annyira elterjedtté Japánban, hogy egy külön színtér alakult ki az ilyen zenekarokból?

Nagyon szeretem az olyan zenekarokat, amelyek következetesen ragaszkodnak egy hangzásvilághoz, és a legtöbb együttes ilyen: megmaradnak a műfaji keretek között, ami egy gyönyörű dolog. De a japánoknál ez sokszor máshogyan működik a japán kultúra miatt. Ez egy szigetország, eléggé elvágva a világ többi részétől, és – különösen a zenében – eléggé egyedi a gondolkodásmódunk. A japánokat általában nem igazán érdekli, hogy mi milyen műfaj, hanem úgy vannak vele, hogy ha valami jó, akkor az jó, és kész. Ha egy csapat sok műfajból keveri ki a saját hangzásvilágát, akkor úgy vannak vele, hogy csak az számít, hogy a végeredmény őszintén tükrözze azt, amit a zenekar tagjai csinálni akarnak. Szerintem ez is gyönyörű, csak másképp, mint amikor valaki egy hangzáshoz ragaszkodik következetesen. A japán zenekarok nagyon szeretik keverni a dolgokat úgy, hogy a végeredmény valami új, soha nem hallott elegy legyen, és azt hiszem, emiatt fejlődtek más irányba, mint a nyugati rockelőadók.

„Mintha egy egész album előzetese lenne, közben meg egyetlen dalhoz készült az összes demó” – Paledusk-interjú

A dalaitokban az angol és a japán nyelv is kiemelt szerepet kap. Miért döntöttetek úgy, hogy kétnyelvű dalszövegeket írtok?

Mivel nagy rajongója voltam a nyugati, főleg amerikai és brit zenekaroknak, a zene és az angol nyelv összekapcsolódott számomra. Arról álmodoztam, hogy én is zenélni fogok, és világszerte koncertezni, és emiatt teljesen természetes volt számomra, hogy a dalok írásánál az angolt választom. Ugyanakkor Japánban nyilvánvalóan japánul kommunikálunk, ami szintén egy gyönyörű nyelv, és ha a japán közönségnek írsz dalokat, számukra nyilván közérthetőbbek a japán szövegek. Ezért használjuk mindkét nyelvet a dalainkban.

Sok japán előadó vegyíti az angolt és a japánt a dalszövegeiben, de egészen másképp: ők japán dalszövegeket írnak, és ezekbe dobnak be néha egészen randomnak tűnű angol szavakat vagy félmondatokat. Miért vált ez elterjedt gyakorlattá Japánban? Miközben más, nem angol anyanyelvű, például a francia, spanyol vagy német ajkú országokban ritkán fordul elő ilyenfajta nyelvkeverés.

Igen, ők általában inkább egy nyelvhez ragaszkodnak. Talán amiatt lehet ez, mert – ahogy az előbb is említettem – a japánok menőnek tartják a dolgok kombinálását, aminek köszönhetően a zenéjük másképpen, újszerűen hat. Nem vagyok benne biztos, hogy igazam van, de sok japán zenekarra, legalábbis a szcénából származó barátaimra mindenképpen, szintén nagy hatással voltak a nyugati zenék, szóval valószínűleg, akárcsak én, ők is úgy érzik, hogy stílusos, ha használnak a zenéjükben némi angolt is. És emiatt – még ha főként japánul is énekelnek – természetesen jön számukra, hogy ilyen dalszövegeket írjanak, és használjanak néhány olyan angol kifejezést, amit inspirálónak vagy erőteljesnek éreznek.

Utoljára 2021-22-ben jelentkeztetek hosszabb anyaggal, amikor kiadtátok a Break and Cross the Walls I & II című dupla albumot. Azóta csak néhány kislemezt és a tavaly, a 15. évfordulótokra készült négyszámos XV EP-t hoztátok ki. Van már esetleg terv, hogy mikor érkezik a következő nagylemez?

Mostanában sok időt töltünk a stúdióban, hogy új dolgokat rögzítsünk, szóval, bár még semmi sincs eldöntve, de remélhetőleg jövőre.

Várható-e új zenei irány, vagy követitek tovább az eddig képviselt hangzást?

Az elmúlt 16 évben a rockszíntér sokat változott, rengeteg minden átalakult. Nemcsak a platformok változtak, hanem maga a rockzene is. De még a pop és a hip-hop is. Az elmúlt években viszont valahogy úgy éreztem, hogy ahonnan én jöttem, a '90-es évek zenei színtere, különösen az alternatív zenei színtér újra felfutóban van. Több egyértelmű példa is akad erre a nyugati előadók közt. Például Ecca Vandal, aki egy nagyszerű előadó, és abszolút látom nála, hogy mennyire szereti a Pixiest és a '90-es évek alternatív attitűdjét és akkordmeneteit. Vagy ott van a Turnstile. Úgy érzem, kezd visszatérni a '90-es évek hozzáállása, ami egyrészt büszkeséggel tölt el, másrészt meg nagyon izgatott is vagyok miatta. Emiatt mindenképpen szeretnénk egy friss zenei irányt is kipróbálni, de ezzel egyidejűleg meg valószínűleg sokkal mélyebbre fogok ásni azokba a zenékbe is, amiket korábban hallgattam.

Van olyan új zene, ami hatással van rád? Amire azt mondod, hogy na, ez valami egészen kiváló? Vagy a inkább azokból a zenékből építkezel, amiken a '90-es években szocializálódtál?

Ó, nem, az inspiráció mindig új előadóktól származik. Például, ahogy mondtam, Ecca Vandal esetében: látom a '90-es évek hatását, de azt is, hogy azt hogyan újította meg. Ez a szép a zenében: hogy megörököljük, ugyanakkor megpróbáljuk megújítani is. Szóval számunkra az inspiráció nagyrészt feltörekvő előadóktól jön. De az is mindig új inspirációt jelent, amikor a régi dolgokba ásom bele magam újra, mert gyakran veszek észre olyan dolgokat, amiken korábban átsiklottam. Nagy rajongója vagyok a '90-es éveknek, de szerintem a mai előadók is ugyanolyan lenyűgözőek.

Mik a leggyakoribb visszatérő témák a dalszövegeitekben?

Többnyire azokról a nehézségekről, problémákról, falakról szólnak, amelyekbe mind belefutunk az életünk során. Hogy hogyan nézzünk szembe velük, hogyan kezeljük őket. Arról, hogy végső soron mindig rólunk szól minden. Mi magunk vagyunk azok, akik meg tudjuk változtatni az életünket, mi vagyunk az egyetlenek, akik döntést hozhatnak. És senki sem tudja, hogy ezek helyes vagy helytelen döntések-e, de választanunk kell, és hinni kell a saját választásunkban. És ha fáj, akkor is tovább kell menned. Ezekről a küzdelmekről szólnak a dalaink. De ugyanakkor arról is, hogy érezzük, átéljük az élet szépségét és a gyönyörű pillanatainkat. Ez az a két téma, amiről leggyakrabban éneklünk.

Még 10-15 évvel ezelőtt is fura dolognak számított, ha valaki nyugaton japán rockzenét hallgatott, de mostanra ez nagyon sokat változott, és olyan zenekarok, mint a One OK Rock, nemzetközi arénaturnékat tolnak, sok más rockzenekar pedig – például ti is – rendszeresen turnézik a világ körül, egyre nagyobb és nagyobb helyszíneken. Mit gondolsz, miért változott meg ez ennyire az elmúlt években?

Az egyik oka valószínűleg az, hogy az interneten az emberek simán fel tudnak maguknak felfedezni új zenekarokat a világ bármely tájáról. A '80-as években minden az MTV-ről szólt, meg azon keresztül Amerikáról és az ottani szórakoztatóiparról. Az internet térnyerésének köszönhetően viszont manapság mindenki simán megtalálhatja a saját slágereit is. És ez nagyon gyors folyamat, sok minden nagyon gyorsan bukkan fel és tűnik el. De azt hiszem, ez ezzel együtt is rengeteg lehetőséget nyitott meg a művészek számára szerte a világon. Emellett az animék is minden bizonnyal nagyon megtolták a japán zenéket. Ez egyértelműen a japán kultúra legismertebb része, ami komoly hatással van a világra. Ezek miatt változhatott meg ennyire a japán zenék globális ismertsége.

Arénarock és őskáosz Japánból – ilyen volt a One OK Rock és a Paledusk arénás koncertje

Ti is jó pár betétdalt írtatok japán animációs filmekhez és sorozatokhoz, melyek közt ott volt az elmúlt évtized legnagyobb siker animéi közül is pár, pl. a Demon Slayer és a My Hero Academia. De élőszereplős filmekhez is írtatok dalokat, többek között az Inuyashikihez, meg a hírhedt Hentai Kamenhez. A dalok konkrétan ezekhez a sorozatokhoz és filmekhez születtek, vagy a producerek fogtak egy-egy már elkészült szerzeményt és azokat használták fel?

Általában arra kérnek minket, hogy írjunk egy dalt, ami illik az adott témához. Zenekarként elég nehéz egyensúlyt teremteni aközött, hogy a dalok passzoljanak az animékhez is, de stílusban és tematikában hozzánk is, és természetesnek hassanak számunkra, amikor játszuk őket. Ezt mindig észben kell tartani, de az általában segít, hogy amikor így írunk dalokat, akkor már van egy fix sztori, és ezeknek a sorozatoknak vagy filmeknek mindig van egy szilárd, kézzelfogható üzenete és filozófiája. Nekünk mindössze annyit kell tennünk, hogy találunk egy közös pontot, amit magunkénak érzünk a történetben, valami olyat, ami természetessé teszi azt számunkra, hogy arról írjunk és énekeljünk. De azzal is tisztában voltam mindig is, hogy az anime-rajongók könnyen kiakadnak, ha valami nem tetszik nekik, ezért mindig szem előtt kell tartani, hogy azért itt alapvetően arról van szó, hogy úgy kell egy jó dalt írnunk, hogy az ne csak számunkra legyen természetes, hanem a lehető legjobban passzoljon az adott animéhez is.

Sokat turnéztatok külföldön és belföldön is. Mi volt az a legőrültebb sztori, ami egy koncert vagy turné során történt veletek?

Hmmm... Ez az interjú most nem tévébe megy, szóval talán rendben van, ha ilyen témákról beszélünk: amikor Japánon kívül turnézunk, általában sok olyan embert látunk, akiknek nyilvánvalóan problémáik vannak a drogokkal és hasonlókkal. Azonban egyszer, amikor az egyik turnéállomáson a klub felé mentünk, észrevettük, hogy az utcákon mindenhol használt tűk hevernek. Na, ott tényleg azt gondoltuk, hogy azért ebben a városban nagyon komoly problémák vannak. Megdöbbentő volt így, élőben látni, hogy milyen az élet a világ egyes részein. Teljes őrület, ugyanakkor persze tisztában kell lennünk ezekkel a dolgokkal, tudatában kell lennünk annak, hogy a világ közelsem mindenhol ugyanolyan biztonságos.

Manapság a plasztikai sebészet csodákra képes. Gondoltatok rá, hogy már titeket is át tudnának operálni igazi emberekké?

Hehe, valóban, manapság már mindenki plasztikai sebészekhez jár. Habár a mi arcunk is változott másfél évtized alatt, mi továbbra is farkasok vagyunk. Szóval biztosíthatlak, hogy soha nem leszünk emberek. Másoknál, például a Slipknot esetében láttunk hasonlót, de nálunk nem lesz ilyen. Nagyon büszkék vagyunk arra, akik vagyunk, hálásak vagyunk, és jól érezzük magunkat a bőrünkben, és azzal a zenével, amit játszunk. Sokan azt gondolhatják, hogy egy napon majd ők, a Man With A Mission is emberekké válnak, de én elég biztos vagyok benne, hogy ez a nap soha nem jön el!

Man With A Mission
Helyszín: Akvárium Klub KisHall
Időpont: 2026. június 17. (szerda) 19.00-22.00
Belépő: 12900 Ft
Jegyvásárlás. Facebook-esemény.

interjú: Frank Olivér